A múlt hét szombatjának estéjén a budakalászi Faluházban voltam szerelmetesfelségtársammal, a Mini Acoustic Band Bartók-lemezének a lemezbemutató-koncertjén. Valami pazar este volt, megérte miatta otthagyni a Lupa-sziget melletti Ebihal büfénél sólettet bográcsban zubogtató baráti társaságot. (Koncert után persze még visszaautókáztunk hozzájuk.) 

A koncerten szerelmetesfeleségtársam lenyűgöződött a „klaviaturistától”, akiről ő mit sem tudott. S akit én már sokszor láttam színpadon, különféle formációk billentyűseként, és mindig jókat mulattam azokon a fintorokon, amelyekkel a zenét kísérte. Tény, hogy soha nem tűnt fel igazánmekkora zenész. Most, ott Budakalászon bizony nagyon-nagyon! Köszönjük a koncertet! 

Amikor körbejártunk, hogy egy-egy aláírásra levadásszuk a zenekar tagjait, Papp Gyula szinte meglepődött, amikor odaadtam neki az új cd-t*, és aláírás kértem tőle, s miközben összefirkálta az aláírásval a kis füzetet, és megdicsértem a csodálatos koncertet és a teljesítményt, mintha nem tudta volna hová tenni. (Lehet, ő tudott valamit, amit én nem vettem észre, és egy vacak koncerten voltam? :-) )

S erről eszembe jutott, hogy láttam valami baromi hosszú című könyvet róla/vele. El is ugrottam a könyvtárba érte.

A könyvről 

A külső semmi különös. Olyan kis semmilyen. Látszik rajta, hogy nem gyakorlott emberek készítették, hanem olyanok, akik örülnek, hogy könyvet csinálhatnak, vagy önmagáért a könyvért, vagy Papp Gyula kedvéért. Lássuk a többit! 

A címével már komoly baj van! Utazás a Magyar Rock történelemkönyvében Papp Gyulával 

Utazunk Papp Gyulával. Jó, legyünk nagyvonalúak, utazzunk! Hová utazunk vele? A magyar rock történelemkönyvében utazunk. Aham, egy könyvben utazunk! Hogyan lehet utazni valakivel egy könyvben, ha mi vagyunk az olvasók? 

Ráadásul a könyvből kiderül, hogy bár lineárisan halad az időben, de ez nem egy történelmi munka, tehát semmiképpen sem történelemkönyve a magyar rocknak. Utazgatunk a magyar rock történetében. Mert sokkal inkább sztorizgatás folyik, mint történelmi összefoglaló. 

Aztán ráadásul kiderül, hogy Papp Gyula a magyar rock élő történelemkönyve. Vagyis a cím ezek szerint azt jelenti, hogy utazunk Papp Gyulával Papp Gyulában. Káosz!

Vannak benne fotók is, nem is kevés. Ez érdem. A fotók minősége már korántsem. Ahogy az elhelyezésük is fantáziátlan.

A tartalomról 

Szerencsére Papp Gyula érdekelt annyira, hogy ne álljak meg itt. A könyv mintegy interjúkötet. Kérdések nélkül. Papp Gyula mesél. Mert jól tud mesélni. Ezt megtudjuk a bevezetőben a szerzőtől, s megtudjuk a végén a zenészkollégák, barátok véleményeiből is. Az a baj, hogy közben nem annyira. Valószínűleg ahogy Papp Gyula mesél, azt látni kell. Mert, hogy partiarc, az így írva nem derült ki. Ez valószínűleg nem az ő hibája, hanem a könyvet jegyző Máthé Józsefé, aki minden bizonnyal iparkodott Papp Gyula szavait mind hitelesebben, csorbítatlanul megőrizni. Csakhogy ami szóban él, simán leírva nem biztosan hat. Ahogy itt sem.

Ezzel együtt érdekes kis könyvecske ez. Nem alapmű, nem kordokumentum, de jó kis sztorizgatás. Papp Gyula őszintének tűnik. Őszintén beszél magáról is, bár nem merül el túlzottan a dolgokban, és őszintének a zenész-kollégákkal való viszonyában is. Ahogy őszintének tűnik abban is, hogy bár elmondja, mik történtek, nagyon kevés kivétellel mindenkire barátsággal gondol, s a stikliket, gazemberségeket igen nagy empátiával kezeli. Ha nem így van, akkor gyanakodhatunk, hogy itt-ott már túl nagy rúgásokat kapott. Például Schuster Lóránttól. 

Őszinte abban is, hogy elárulja, az első, talán legjobb Skorpió tagjai kérlelték Freinreiszt, hogy hadd énekeljen valaki más is, és keressenek egy szövegírót a bandának. (Ismét rácsudálkoztam, ahogy egy másik interjúkötetnél is az Omega esetében, hogy fogyasztóként ugyanaz a véleményem, mint a nagyoknak. De egyébként ugyanebben a kötetben az interjúkészítő is felveti Török Ádámnak is, hogy miért nem gondolkodott vajon soha egy szövegíró keresésében? Török Ádám mereven elutasítja még a kérdést is. Kár.) 

De őszinte Papp Gyula sok-sok éve végleg levedlett alkoholizmusával kapcsolatban is. És azt mondja, le lehet jönni a folyékon szerről. Ő lejött.

Papp Gyula kronologikusan végignézi az életét, mesél erről-arról az együttesről, zenészről, önmagáról. Megtudunk apróságokat a Mini-ről, a Skorpió-ról, a Dinamit-ról, a svéd-magyar Safari-ról, amiben két Abba zenész is játszott (én nem estem hasra attól a lemeztől, de a könyvben mindenki csodálja), a P. Mobil-ról, a Kormorán-ról, a feleségével, Sárdy Barbarával (jé!) alakított együttesről, a színházról, aztán megint P. Mobil, Mini, és ezer már dolog. 

Mondom, nem mélyülünk el semmiben. 

De ahogy haladunk egyre inkább feltűnik, hogy Papp Gyula tényleg tiszteli a pályatársait. Akkor is, ha afférja adódik velük. Tiszteli bennük a zenészt, az ember. Hiába vágja őt ki, nagy eséllyel MIÉP-essége miatt Zorán az együtteséből, hiába vannak afférjai Németh Gáborral a Dinamit újraindulásával kapcsolatban, mégis tisztelettel beszél róluk. Még Erdős doktorról is van egy-két jó szava! Ez már szinte gyanús! :-)

Szóval végső soron olvasmányos könyvecske ez. Nem üt nagyot, nem gondolkodtat el, de Papp Gyula szimpatikus lesz tőle. De az is lehet, hogy ebben nagy szerepe van annak a pár perces találkozásnak, Budakalászon, és annak a csudálatos billentyűjátéknak, amit a találkozás előtt hallottam. Nem tudom. Mindenesetre nem bántam meg, hogy elbattyogtam a könyvtárba a könyvért. Még kíváncsi is lettem néhány általam nem ismert lemezre, például a Papp Gyula és a Prédikátorokra.

*http://passzio.hu/modules.php…