Többszöri nekifutásra végeztem A feladat-tal. Először még kiskamaszként győzött le. Aztán még párszor. De most fölé kerekedtem. Szent meggyőződésem volt, hogy már valamikor végigolvastam, sőt végig néztem a filmváltozatát is, de ahogy túllettem mindkettőn, konstatáltam, hogy á, dehogy, egyik sem volt még meg az életemben. Vagy, úgy a kor, a demencia, így ötven felett…

A könyv sok minden. Ha akarom, sci-fi, ha akarom kalandregény. Ha akarom, filozófia, az ember személyiségének sérthetetlenségéről, ha akarom, moralista mű, ha akarom, erkölcsi dilemmák megoldási kísérlete, kicsiben és nagyban (Galileia, Föld).

Elmondhatom, mindegyiknek élvezetes. De az is tény, hogy nem lettem annyira lelkes, mint sokan, itt a Moly-on. Főleg azért nem, mert vagy leltem komoly logikai bakikat, vagy nem volt eléggé a számba rágva a cselekmény. De tény, hogy a filmváltozat által sem lettem okosabb, az sem adta meg a kérdéseimre a választ.

Az első kérdésem az volt, hogy vajon az ((SPOILER: első ősmuksó, Umu, hogy a viharba került be az agyátalakító készülékbe? Mert ugye, ahhoz, hogy a sugárzás megfelelő méretűre, túlélhetővé csökkenjen, el kellett telnie sok-sok évnek, amit Gill, a kapott sugárzás mértéke miatt már nem élhetett meg. A könyvben ugrunk, Umu felébred a személyiség beültetés után. A filmben meg holdkórosként csak besétál az űrhajóba, beül a székbe, és hopp, el is készül az egy testben Umu-Gill kombó. A másik, dramaturgiailag marhára döccenős fordulat, amikor Mat visszaveszi a hatalmat. Valahogy olyan kis ovisra sikeredett. Nem vagyok egy konspirációs bajnok, de ha tudom, hogy akit bezártunk, értelmileg felettem van jócskán, hát azért az óvatossági küszöböm mégis csak legalább a plafonig ugrik. S ha szakember vagyok, legalábbis a kettős személyiségem űrhajós része az, akkor nem bacarintom el, hogy elég vagy nem elég az űrhajó üzemanyaga egy visszafordulásra. Hát nem? De szóljatok, ha csak nekem maradt ki valami.))

Az viszont kétségtelenül nagyon izgalmas, hogy mit kezd egymással valaki, ha nagyban önmagával szembesül a másikban. Megboldogult fiatalfelnőtt-korom idején megismerkedtem egy lánnyal. A közös jövőt illetőn rosszkor találkoztunk, én alig két nappal voltam túl egy nagy szerelem befejezésén, ő sem volt lelkileg, önbizalmilag erős talapzaton, de tettünk egy próbát, Hiba volt. Akkor is, ha minden megbeszélés nélkül ugyanazok a könyvek ugyanabban a sorrendben voltak a polcainkon, s akkor is, ha befejezte az elkezdett mondataimat és kimondta azt is, amit én nem mondtam ki. Ez nem volt jó. Nem voltam jóban magammal, az életemmel, és még annyira bennem volt az előző szerelem, hogy nem tudtam kellőn értékelni őt, az új lányt. S mert egyikünk sem volt szilárd, érett, így a negatív erőket erősítettük csak egymásban. Akármilyen jó volt együtt, évekig rá gondoltam, ha rettenetes ciróka-mínuszba kerültem, nem volt jó együtt. Esélytelen volt a kapcsolat, és szégyenemre én (Csernus szavaival 
Amikor sok-sok évvel később Szerelmetesfeleségtársam rám talált az interneten, először kétségei támadtak: 
– Ez a pasi olyan, mint én vagyok! Nem lesz ebből baj? – kérdezte a legjobb barátnőjét, Zsuzsit. Mindkettőnk szerencséjére az rám beszélte őt. Zsuzsit ezért én is a szívembe fogadtam, végül is ritkán van az embernek személyes kerítőnője. De Szerelmetesfeleségtársamnak abban igaza lett, hogy, hogy 90–95 százalékban egyeztünk egymással. Olyannyira, néhány év múlva a kamasz gyerekeim duzzogva morogták oda nekem: 
– Persze, mert te mindent megbeszélsz vele a hátunk mögött! 

Ami egyfelől természetes volt, hiszen egy ötfős petchwork-családot kellett összeidomítanunk és kormányoznunk. (Nem volt egyszerű munka, nem is sikerült igazán.) De akkor és ott nem beszéltünk meg semmit, mégis szinte ugyanazokkal a szavakkal érveltünk, egymástól függetlenül, és egymás jelenléte nélkül az én két nagykamaszomnak. 
– Igen, tényleg egyformák vagytok. Még a fejetek is egyformán golyó – bólintott Zsuzsi, amikor erről beszéltünk neki. 
Szóval ebben az esetben az egyezés nem volt/lett baj, sőt, az összjátékot, az együtt-maradást segítette. 
Mire akarok kilyukadni az önéletrajzi részleteimmel? Zsoldos esetében, hiába van ott ((SPOILER: mindenkiben Gill személyiségének nagy része, szerencsére vagy sem, de a másik, az eredeti személyiség jelenléte megtartja a különbségeket. Ami eredményez komoly bajokat is.))

A feladat által morál-vonalon feltett kérdés szerintem a következő: „De szabad-e ölni, embert ölni / gyilkolni, hogy álljon a vár ?/ Ér-e annyit, bármilyen mű, / hogy ember halál legyen az ár?”* Lehet-e olyan feladat, olyan kötelesség, amelynek az ára valakinek a vére, valakinek az élete? Figyelem, nem az önvédelemről beszélek, nem az olyan helyzetekről, amikor valakinek az élete másokat menthet, hanem konkrétan egy cél, egy mű érdekében szabad-e vért ontani, mások életét elvenni? 

Mondhatnánk, még e könyv ismeretében is, hogy dehogyis, egyáltalán nem, hiszen lám, ((SPOILER: Gill is, Eddie is, Mat is hiába tették, amit tettek, tök felesleges volt az egész, mert mi is várt rájuk a Földön, illetve a Marson? De azért Zsoldos otthagyja a kétséget: nem a feladat által lettek-e az emberiség öngyilkosságának és a vírus általi pusztításnak a Noéi a gyártott, felemás személyiségű űrhajósok? Igaz, persze, hogy ez csak így alakult, az eredeti feladat elvégzése korántsem eredményezte volna, hogy megérkezésüknek ekkora súlya legyen. Sőt, voltaképpen súlytalan lett volna. S ettől a kérdéstő válik izgalmassá a könyv.)) Amit tehát Bródy János kérdésként egyértelműen megválaszol a dalszövegben, Zsoldos nem meri olyan merészen kimondani. Talán mert minden helyzet más és más. S talán a mert a kitűzött cél is meghatározza a válaszadást.

* https://www.youtube.com/watch… Érdekességképpen végre megtaláltam az egész darabot, illetve a tévéjáték változatát: https://www.youtube.com/watch…