A dolog ott kezdődik, hogy mind a könyv címe, mind a borítója valami veszélyesen gagyi. Az utóbbi akkor is az, ha maguk a rajzok (mert hogy illusztrált könyvről van szó) viszont nagyon jók! Gyorsan jegyezzük meg Zelenyiánszky Zoltán nevét! A borító hozni akarja az ötvenes-hatvanas évek amerikai sci-fi képregényeinek, ponyva sci-fijeinek a stílusát, de miközben kicsit sikerül neki, aközben nagyon nem. Az a baj, hogy a miért nemet nem tudom megfogalmazni; engem riasztott, és nem sarkalt olvasásra. 

Valahogy a gondolom figyelemfelhívásnak szánt, alcímként jegyzet műfaji megjelölés, szatirikus sci-fi, sorsa is ugyanez lett. Ha az arcomba tolják, hogy miként kell olvasnom*, bennem egyből valamiféle ellenállás gerjedezik.

A történet elindul. Aztán halad. Aztán meg-megáll, hogy túltekintsen a főhősön. Egyértelműen Karel Čapek szalamandrás könyvének metódusával teszi ezt. Amikor harmadszor jött az egy főhős, egy mivanavilágban fejezet, kezdtem unni. S azt, hogy szatíra, nem szabad komolyan venni. A szatírán legalább mosolyog az ember, nos, ezen nem.

Aztán a közepén valahogy megint életre kel az egész. Valahonnan onnan, hogy a főhős muki (ahogy a marslakók szólítanak minden embert) bekerül a diliházba. Onnan a normál sztorin túl lesz benne egy kis etika, egy kis filozófia, egy kis, hm, transzcendecia, sőt, ha akarom, egy kis kvantumfizika, tudományfilozófiaként. Persze ne vegyük ám mindezt szó szerint, mert még elijedünk, csak elindult az agyam.

Mert adva vannak ezek az idegesítő kis zöld szemétládák, akik ha akarják megjelennek, ha akarják eltűnnek, de ha megjelennek, akkor valami egetverő genyóságot egészen biztosan beszólnak az embereknek. A legidegesítőbb a genyózásukban, hogy amit mondanak, az mindig igaz. ((SPOILER: S jobbára olyan dolgokat mondanak, amikkel titkokat, leplezett dolgokat fednek fel. Olyanokat, hogy azok, akikről mondják, veszettül nem akarnák, hogy azt mások hallják. Ha könyvet írtál, de a kutya nem veszi, viszont ptomotálni akarod, akkor az az információ, hogy a könyv, ami ezer példányban jelent meg, hogyan lehet világhírű, illetve hogy az ezer példányból is csak a fele kelt, akkor hogyan lehet népszerű, nos nem a legjobb nyilvánosság előtt feltett kérdések.)) Ugyebár. És ezek a zöld mocskok bizony nagyon őszintén beszélnek. Mindenkinek mindenről. S mindig pont akkor, amikor nem kéne. 
Vagyis szó van akkor ugye, a képmutatásról, a magunknak épített művilágról és szó van az igazság elviselhetőségéről. Hogy mi lenne, ha őszintén beszélnénk igazat, és hangosan tennénk, nem törődve azzal, kit miképpen leplezünk le? Vacakul hangzik, nem?

Aztán ott a főhős ismeretelméleti problémája: voltaképpen a képzeletével ő maga teremtette ezt a sok-sok milliónyi megfoghatatlan, elűzhetetlen kis rohadékot, vagyis ha a képzelete teremtőerejű, akkor csak el kell azt is képzelni, hogy egy szempillantás alatt eltűnik az összes marslakó. S aztán a slusszpoén összecseng a 27. számú Galaktikában megjelent Kaszás István szösszenettel: ((SPOILER: mi van, ha csak egy külső erő képzeletének a terméke vagyunk?))

S a befejezés, tudniillik, hogy ki mindneki ((SPOILER: tulajdonítja magának a kis mocskok olajralépését, megint óriási poén.)), megint óriási poén. ((SPOILER: Különösen, hogy nem is derül ki, voltaképpen mi történt?))

Szóval az a helyzet, hogy mindent összevetve jó, szórakoztató és elgondolkodtató ez a könyv.

* Hofinak volt egy jó poénja, ide vág. „Az orvos felírt valami gyógyszert. Nem mondta meg, mire adja. Höhöhö… De én meg nem mondom meg neki, mire szedem!”