Az alapmetódus szinte már szokásos: az egyik óbudai könyvmegállóban találtam rá a könyvre. Eleddig elriasztott a hihetetlenül gagyi címe, de most ellenálltam, jött velem. Amikor olvasni kezdtem, volt valami deja vu-érzésem, de még nem kapcsoltam. Csak a nyominger neve, Baley volt marha ismerős. Aztán csak-csak ott motoszkált bennem, hogy ilyen vacak címet Asimov nem adhatott a könyvének. Lapozás előre, eredeti cím: The Caves of Steel. Acélbarlangok, hát persze! A Móra kiadó Asimov-sorozatából. Persze, hogy olvastam már! S persze, hogy nem emlékeztem belőle semmire (minek is annyit olvasni, ezen már sokszor tűnődtem), csak benyomásokra. Például, arra, hogy Asimov milyen pompásan megformálta az egyszerű jellemű, de jó agyú, mégsem zseni, sebezhető Baley nyomozót. Valahol Columbo és Philip Marlowe kereszteződésének gondolom, köpcösnek, nem túl magasnak, kopottas ruhában, némileg semmitmondó külsővel. Tökéletes átlagpolgár. Csak mondom, nem zseni, mint Poirot, de jár az agya, és jól jár.

Amikor először olvastam, az Acélbarlangok verzióban, az még nem tűnt fel, nem tűnhetett fel, hogy a kötet milyen szerves része az Asimov-galaktikának, milyen okosan, finoman viszi előre a kis történet által a nagyot, a gyilkossági nyomozáson keresztül az emberiség fennmaradásának ügyét. Mondjuk arra kíváncsi lennék, amikor Asimov írta a könyveit, volt-e kész terve az egészre, és így illesztette össze az egyes regényeket összekötő ívet, vagy csak utólag alakult ki benne, hogy ezeket össze lehetne sakkozni egyetlen monumentális történetté? Ha erre van válasz, szívesen veszem, köszönöm!

A történet nem hatalmas, nem zseniális, de roppant szórakoztató és ügyes. Már kamaszkoromban együtt futott nálam Lem és Asimov. Az utóbbi könnyebben olvasható, értelmezhető, akciódúsabb, az utóbbi nagyobb kérdéseket ve. t fel, filozófikusabb, lassabb, de mégis mélyebb. S végső soron mégsem összehasonlítható. Alma és körte, szeder és eper. S most, az Űrváros-t olvasva azért megcsapott a szele annak, hogy Asimov könnyen olvashatósága és cselekményessége mögött mégis ott van jó pár nagy kérdés, nagy felvetés, de ezekre nem mászik rá erőszakosan, csak karcolgatja a cselekményesség mögött. Ebben a könyvben például az urbanizáció, a természettől való elszakadás kérdése, az emberi mivolt meghatározása, a technika mindennapi használatának kérdése, nem veszi-e el túlságosan az életterünket, nem uralkodik-e rajtunk, barátunk vagy ellenségünk, a liberális vagy konzervatív az emberségesebb, előre vivőbb? De ezek a kérdések nem telepszenek rá a cselekményre, nem vonnak hártyát a fogyaszthatóságra. S szerencsére a tuti válaszokat sem akarja megadni, valószínűleg, mert nincsenek is. Azokon agyaljon az olvasó, s ha nincsen hozzá kedve, akkor meg élvezze a nyomozást az Űrvárosban elkövetett gyilkosság ügyében.