Folytatódnak Irgum-Burgum Bendegúz és a két manó, Dig és Dag kalandjai a XII. században. Ebben a kötetben a Dalmát tengerpart kalózaival küszkörésznek, s ne mellesleg kiszabadítanak egy fogságba esett hercegnőt is.
Most azt figyelgettem, hogy a manók ellenségei általában úgy gonoszak, hogy közben valahogy mégis kedvelni való alakok, a fekete szívük mellett nagy adag szerencsétlenkedéssel is megverve. Valahogy mindig emberire sikerednek, és soha semmikor egy csepp vér sem! Manapság ez már meglepő.
A kereskedelmi bárka, amivel eddig a lovag és két apródja utazott, Bendegúz és a manók nélkül kihajózik a történetből, de előtte még jó néhány füzeten keresztül főszereplő. Naná, hiszen a kalózok fenik rá és a rakományára a fogukat. A rakomány összejön nekik, a bárka nem, mert a kapitány meg tud lépni a teljes legénységgel egyetemben, igaz, csak miután kifosztották.
Bendegúz az utolsó pillanatban kiugrik a hajóból, hogy megmentse a lovát. (Emlékeim szerint a pacit nem hajózták be, mert az adminisztráció, de egye penész, legyünk nagyvonalúak! De persze, habár nem volt még példa rá, de tévedhetek is.) A manók kénytelen-kelletlen, de mennek vele, vissza a kalózok fogságába. Ahonnan persze pikkpakk megszöknek, miután seperc alatt porrá gyújtják a kalózok várát.
Olyan kis jólesett olvasni. Nem kacagtam, de jókat derültem rajta. (És ismét bosszankodtam a permanensen kurzívval szedett szöveg olvashatóságának mérlegelés nélküli alkalmazásán.)
Mondom, hogy jó ez a Mozaik!