Lengyel Péter egy magyarított név, a szerzőt eredetileg Merényi Péternek* hívták. Írt sok mindent, még Kossuth-díjat is kapott, a többi sok más díj mellett, és írt ugye, egy azaz egy darab sci-fi regényt. Ezt, amiről beszélgetünk. Meg két sci-fi novellát, aztán ezzel az oldalággal nem is foglalkozott többet. Kár.
Az Ogg második bolygója, ha akarom, egy nagyon karcsú űroperett. A sztori nem túl bonyolult. Egy kilencszáz fős űrhajó visszatér a nagyon hosszú utazásból a bolygójára. Az indulás és az érkezés között hétszáz év telik el, vagyis az űrhajósok egy egészen más korba érkeznek vissza. Mint kiderül, épp jókor: az anyabolygót egy másik faj szimatolgatja egy gyilkológép robottal, és a robot technológiája egyértelművé teszi, hogy a szimatoló tulajdonosai olyan erőfölényben vannak, amellyel a fürkészett civilizációnak esélye sincsen. Megindul a védekezési stratégia kidolgozása, majd megvalósítása, amelyben a hazatértek oroszlánrészt vállalnak, különös tekintettel arra, hogy a bolygó lakosai olyan régen élnek békességben, tétlenségben (hatórás munkanap, de nem kötelező dolgozni, sőt!; egek, de irigykedem!), hogy voltaképpen nincsen már működő immunrendszerük a külső támadások kivédésére. Ez az alap. Aminek a kifejtése gyakorlatilag a könyv fele. Izgalmas felvetés, ügyes történetvezetés, letehetetlen.
Ennek ellenére pár dolgon fennakadtam. Egyfelől éppen a könyv rövidségén. Mivel időben is nagyon nagyokat lép, meg galaktikus térben is, az oldalszám aggasztóan csekély ezekhez a nagy lépésekhez. Voltaképpen nem is az Ogg második bolygója című regényt olvassuk, hanem annak roppant szórakoztató szinopszisát. Ezért van az is, hogy a csekély oldalszámhoz képest rengeteg szereplők egyikének sincsen karakteres arca, jelleme, konzekvens cselekedete. Bárki lehetne bárki, és szokás szerint még a gonosz figura a legjellemesebb, no persze nem a szó erkölcsii értelmében. Szóval olyan érzésem volt tegnap este, amikor az utolsó oldalra érte, hogy oké, túl vagyunk a szinopszison, most olvassuk el magát a regényt. Amikor is ez az a regény.
Nem vagyok a végtelenített történetek megszállottja, a filmes sorozatokból is csak azokat komálom, amelyeknek vagy van konkrét vége (Forró szél, Egy óra múlva itt vagyok) vagy a sorozat egyes epizódjai nem összefüggő, gumi-történetet mutatnak be (Colombo, Dr. House). Ugyanígy vagyok a könyvekkel. Csak itt kevésbé szeretem a sorozatokat. De ez a könyv éppen a reciproka a hozzáállásomnak. Ennek a történetnek nagyon jót tett volna még két-háromszáz oldal. De nagyon jót. Nagyon jót tett volna belemerülni a részletekbe [[mer milyen már, amikor a jó oldal fajhoz tartozó rosszfiú féloldal alatt megöngyilkolja magát?]], jó lett volna, ha a tragédiák, a drámák sokkal jobban kidomborodnak (kiccsávó az űrhajóban születik, annak padlatán kívül soha nem lépett szilárd talajra, 'oszt belecsöppen pár milliárd ember közé, űrhajós [[SPOILER: kénytelen lebombázni a saját feleségét, ha nem akarja, hogy az egész civilizációja elpusztuljon, vagyis ha nem bombázik, akkor is hal a feleség, de mégis..., két-három oldalban elintéződik a gyilkos idegen faj meghasonlása, a hatalom kontra fajfenntartása dilemmája, és sok-sok más ilyen kérdés.]] Amiknek, újra mondom, nagyon-nagyon jót tett volna egy ráérősebb, részletgazdagabb kidolgozás. Nem tudom, miért, de folyamatosan Dan Simmons Hyperion-ja jár a fejemben, és nem csupán Ytong-téglányi mérete miatt, hanem úgy mindenestül. Na, valahogy úgy, ahhoz hasonlón milyen jó lett volna az Ogg!
Egyébként ha helyet kellene találnom a sci-fi irodalom periódusos rendszerében az Ogg-nak, valahol Scalzi és Simmons között kapna helyet, szerintem. Több, mint egy katonai sci-fi (ami nem szidás, mert Scalzi-t is többnyire jó olvasni, de egyszerűbb, mint Simmons jó formájában, nincs annyi áthallás, utalás, miegymás, nem kell, nem muszáj gondolkodni. De lehet. Scalzi-n igazából nem. (A Tarzan-történeteken sem, mégis bármikor olvashatók, s ott még a stílus is katasztrófa, nem egyszer, nem kétszer, mégis örök kedvencek!)
Szóval így kétszáz és ötven oldalon nagyon elsikkad nagyon sok minden, túlságosan is, ami részleteiben kifejtve, hihetetlenül ütős lehetett volna. Így sem rossz, de úgy..., azta' mi lehetett volna!
Még akkor is, ha meglehetősen egyszerű a világképe ezzel a kétpólusos Galaxissal. Rosszfiúk, jófiúk, kényelmesség, hősiesség, önzés, hősiesség. Főleg ez utóbbi hihető nehezen. Főleg ilyen röviden kifejtve. Mert egy faj, amelyik évezredek óta lajhár-üzemmódban funkcionál a veszély hírére [[SPOILER: nem fog azonnal felpattanni, és ripsz-ropsz élmunkássá válni.]], akkor sem, ha az élete múlik rajta. Márpedig a jófiúk bolygójának a lakói így tesznek. Aztán itt vannak a rosszfiúk, vagy hogyan hívjam őket, a hódító rosszizék: amikor ketten maradnak, vajon ki nem látja bennük a hidegháború kétpólusú, önpusztításra is képes, pattanó feszültségű, félelmes rettenetét?
Szóval úgy jó ez a regény, ahogyan van, és egyben úgy rossz is. De mert a rosszasága abban áll, hogy egy hatalmas, ámde kidolgozatlan lehetőséget rejt magában, sok mindent megbocsátunk neki. S azért gondoljunk bele: az első kiadása 1969-ben jelent meg, a Magvető Kiadó gondozásában!
* https://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyel_Péter_(író)
Kozmosz Könyvek, Budapest, 1984, ISBN: 9632116011
3,5/5
(2018)
