Némi újrahasznosítás következik

De aztán, de aztán...

Van némi előzménye ennek a kötetnek. Egyfelől, mert második rész, másfelől, mert nagyon nem természetes, hogy én horrort nézzek, olvassak. Ezért az első részhez írt értékelés bevezetőjét most újrahasznosítom. Íme:

Kezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrort eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt bár, ugye már nyolc éves, a Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés. 

A jómúltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. Aztán december elején a könytárban jártam, és álldigáltam a képregényes polc előtt. Nem először vettem le a WD valamelyik kötetét a polcról, de most az elsővel tettem, és bele is olvastam. Majd nyúltam a másodikért, és jöttek velem. Az első részt hamarosan elolvastam, végignéztem. És szűntek az előítéleteim. Aztán ezt a másodikat is. 

A második rész

A legfontosabb: Robert Kirkman (a jobbra levő képen), a szerző grafikust váltott. Az új rajzoló: Charlie Adlard (balra). Fogalmam nincsen, hogy Adlard megpróbálta-e hozni, követelmény volt-e, hogy némileg hozza az első kötet grafikusának, Tony Moor-nak a stílusát, de hozta. Viszont Adlard klasszisokkal jobban rajzol. A rajzai árnyaltabbak, kidolgozottabbak, művészibbek. Profik. A beállítások, a nézőpontok izgalmasabbak, a cselekmény filmszerűbb (már ha ez dicséret egyáltalán), izgalmasabb, érdekfeszítőbb. 

S most, hogy ezt a mondatot leírtam, elgondolkodtam, hogy az utóbbi jellemzők mennyire Adlard-ot és mennyire Kirkman-t dicsérik? az, amit Kirkman az első rész bevezetőjében írt, tudniillik, hogy ebben a zombi történetben, bár van benne azért trancsír rendesen, de nem a zombikon van a lényeg. Valahogy úgy, ahogyan Ofi barátom mondta. Mert azért lássuk be, hamar menni fog, hogy egy világvége helyzetben terhesnek lenni, ráadásul az egyébként imádott férjünk legjobb barátjától, nem semmi ötlet! (Jó, az is igaz, hogy az első részben meg [[SPOILER: a fiunk lövi le a legjobb barátunkat, hogy megmentse az életünket...VÉGE]])

Vagyis az ideiglenesen (?) túlélők közötti perpatvarok, harcok, szerelmek, tragédiák itt ebben a kötetben valahogy élesebbek előjönnek, felszínre kerülnek. Ahogyan az érdekek és ellenérdekek ütközése is sokkal élesebb. Az, ami a farmon történik, emberi szempontból is izgalmas, az erkölcs szempontjából pedig elgondolkodtató. Mi a fontosabb, a személyes túlélésem vagy a közösség fennmaradása? Van-e jogom ahhoz, hogy nőket, gyerekeket a majdnem biztos halálba űzzek el, hogy az enyéim megmaradhassanak? Az ember persze azonnal rávágná a nemet. De ha őszinte önmagához, akkor már nem is olyan biztos a válaszban, Mert a kérdés feltehető fordítva is: kötelességem-e vadidegeneket menteni, amikor az enyéim élete is hajszálon múlik, amikor a következő perc is bizonytalan, nem hogy a holnap? Avagy még egyet csavarva: a túlélés érdekében, az enyéim túlélése érdekében jogom van-e elvenni a másét? (Tegnap néztük Szerelmetesfeleségtársammal az Indíték című sorozat harmadik évadját. Abban volt egy szitu: a sofőrt megzsarolják, és építkezési anyagot lop, hogy a rákos fiát gyógyíttathassa. A két nyominger, akik egy gyilkosság megoldása után kajtatnak egymásra néz, és a pasi azt mondja a csajszinak: „Mi gyilkossági ügyben nyomozunk.” És elmennek. A képregény által felvetett probléma ennek rokonszakmája.)

S miközben ezekkel a problémákkal zsonglőrködik a történet, a történt egy pillanatra sem ül le, rendre történik valami, de a sok cselekmény mégsem nyeli el az egészet, szóval pompás az egyensúly. 

Igazából már csak azon gondolkodom, hogy a könyvtárban minimum tizennyolc füzetet láttam. Úgy tudom, a filmsorozat a kilencedik évadnál tart. Lehet jönni-menni, egymással, egymás ellen kavarni, a fertelmes hordával küszködni, pisztollyal, puskával, fejszével, szekercével, láncfűrésszel, puszta kézzel, de ennyi részen át hogy a viharba nem lesz ez unalmas? Vagy az lesz?