Philip K. Dick: Elektronikus álmok

2018. december 22. - Mohácsi Zoltán

Amikor először láttam, hű, de régen a Szárnyas fejvadász-t a moziban, emlékszem, Prof barátommal néztük meg, egyfelől se Ridley Scott, se Phlip K. Dick neve nem mondott semmit. Harrison Ford, aki Han Solo volt, no, ő igen. Érdekes, de emlékszem arra is, hogy nem ütött nagyot a film, és valószínűleg el is múlt volna belőlem, ha nincs az az utolsó, galambos jelenet és nincs Vangelis zenéje. Ez a két dolog új nézésre sarkalt. Akkor már kezdtem egyebeket is kapizsgálni. Amikor megjelent a film regényeredetije, rávetettem magamat. Óriási csalódás volt. Mert, ugye, olyan még nem volt, hogy egy PKD novellát, regényt az eredetihez hűen vittek volna vászonra. (Ezt a legutolsó sorozatot nem láttam.) Szerencsére aztán kerültek még a kezembe PKD dolgok, a Figyel az ég az egyik kedvenc olvasmányom lett, és rá kellett jönnöm, hogy az általam egyébként nagyon nem kedvelt Jim Carrey Truman show-ja is PKD-ötlet, de szemérmetlenül (Kizökkent idő). PKD soha nem lett a kedvenc íróm, de a könyvei itt vannak a polcomon.

Az Elektronikus álmok, bár érthetetlen módon ez a könyvben sehol nem jelenik meg, a nemrégiben bemutatott, PKD novelláiból az Amazon gyártásában készült tízrészes sorozat novella-alapjait tartalmazza. Annyi utalás van a könyvben a sorozatra, hogy minden novella előtt van az adott szöveget filmmé álmodó, adott rendezőnek néhány, néha meglehetősen spoiler-es gondolata. Vagyis ez a kötet nem arra hajt, hogy PKD eddig meg nem jelent novelláit, vagy PKD legjobb novelláit mutassa meg, hanem egyértelműen az Amazon sorozatának konjunktúra kiadása. Ami puszta tény, és egyáltalán nem fikázás. Ha jól vetettem össze az eddig megjelent két Agave-s novelláskötettel ezt a könyvet, magyarul ezekből csak a Halott vagy, Foster! jelent meg eddig. Így a kötet nem újrahasznosítás, hanem hiánypótlás. (Nem tudom, egyebütt, elsősorban a Galaktika magazinban jelent-e meg bármi ezek közül, de ha igen, az újrahasznosítás ebben az esetben sem rókabőr-lenyúzás.

Egy novellás kötetet mindig nehezemre esik értékelni. (Lehet ezért halogatom hosszú évek óta Maupassant kétkötetes összesét, darabonként ezer oldal...) Mert két út van: vagy minden novellát külön elemezgetek, de az vagy nagyon sekélyes lesz, vagy irgalmatlan hosszú, vagy pedig egy átfogó bemutatást adok a kötetről, amiből így viszont nagyjából a lényeg vész el.

Tartok tőle, hogy ez egy felületes értékelés lesz, amit uszkve bármelyik PKD-könyv alá oda lehetne biggyeszteni, mert most az utóbbi utat választom.

Közhelyes, hogy PKD-t leginkább a valóság és az ember viszonya, a párhuzamos valóságok kérdése, valamint az állam és az egyén kapcsolata, viszonya foglalkoztatta. Sci-fi irónak tartják, tartjuk, de valójában a fene se tudja, mit is jelent az, hogy sci-fi író. A földönkívüli kapcsolatok nem annyira foglalkoztatták PKD-t, kevés az olyan írása, ahol idegen lények a szereplők, bár ebben a kötetben is van ilyen írás. És nem is az űrutazás a fő témája, az ismeretlen bolygókon zajló ilyen-olyan megpróbáltatások pedig végképp nem. Az űroperák pedig végképp idegenek tőle, bár hasonlóra azért van példa a repertoárjában (Palmer Endrich három stigmája).

PKD általában belecsap a lecsóba, nem köntörfalaz, nem filozofálgat, nincsenek hosszú leírásai: cselekmény van, párbeszédek vannak. Aztán a végén, valahogy, csuda tudja, hogyan mindig filozófia, metafizika, kvantumfizika lesz belőle. A hősei soha nem hősök, mindig hétköznapi emberek, tökéletesen hétköznapi képességekkel, reakciókkal, célokkal, félelmekkel és megoldásokkal. Olyan hősök ezek, hogy gyakorlatilag bármelyikünk lehetne bármelyik. PKD jobbára nem ragaszkodik a hőseihez. Még annyira sem, hogy lefesse őket: többnyire az olvasó fantáziájára bízza, milyennek képzeli őket. Minden különösebb teketória nélkül hőst, teret, cselekményt vált egy történeten belül, ha szerinte a mondanivaló ezt kívánja, bár ezekben a novellákban ez nem volt annyira jellemző.

Nem bírom megállni, és olyat írok, amit magam soha nem szoktam elolvasni: egy-egy novella egy-egy, szerintem jellemző mondatban:

Kiállítási darab: mondhatnók a szokásos PKD-i kérdés: mi a valóság, van(nak)-e párhuzamos valós(ok), idő- és valóságkapuk?
Az ingázó: mintegy folytatása az előzőnek, mármint ami a témát illeti: egy szürke melós a kapáldából hazafelé teret vált, és oda akar eljutni, ami városka emitt nem is létezik.
Seholsincs bolygó: itt mintha Asimov-ot olvastam volna: keressük a Terrát, aminek a léte a legendák ködébe vész, mert jobb elfeledni, amit elpusztítottunk.
Az akasztott idegen: izgalmas thriller, bár jómagam nem nagyon tudtam vele mit kezdeni: valakit felakasztanak a városka főterén, ott himbálja a szél, ott lóg már mióta és senki sem törődik vele, senkit sem érdekel, hogy ott van.
Közvetlen értékesítés: rohadt, ostoba, agymosó, fárasztó semmire sem jó reklámok, nem lehet tőlük szabadulni: nagy fityisz azoknak, akik menekülni akarnak a fogyasztói társadalomból; még a végtelen üres világűrben sincs menekülés.
Az álapa: PKD abban nagy, hogy simán meghagyja a kétségeinket, legtöbbször az utolsó pillanatig, de van, hogy utána is: itt az utolsó pillanatban tudjuk meg, hogy ez a horror valós, vagy csak a kiscsákó agyában van valami difi?
A pántkészítő: az állam és az egyén viszonya egy gondolatolvasó társadalomban, benne az említett főszereplő- és nézőpont váltással, izgis elgondolkodtató.
Hulla vagy, Foster!: egyféle folytatása a Közvetlen értékesítés-nek, és kritikája a reklámként működő, agymosó politikának: vásárolni kell, mert támad az ellenség, nincs kivétel, mindenkinek be kell állni a sorba; és mindezt egy kisfiú szempontjából. S hol tart ma ehhez képest a világ...! Szerintem az egyik legjobb darab a kötetben.
Mi az ember?: tegnap néztük Szerelmetesfeleségtársammal a Sötét árvák sorozat első évadjának első részét. Amikor a főszereplő néni, elfoglalva egy másik embernek, a hasonmásának a helyét nagyon zavarba jön, hogy általa ismeretlen helyzetben mit tegyen, hát gyors és heves szeretkezésbe fogott, szép párom megkérdezte: „Te megismernél engem?”. Mit válaszolhattam mást: „Minden bizonnyal, de azért milyen jó lenne már, ha egyszerre lehetnénk veled és néhány klónoddal, mert akkor... [felnőtt tartalom],” No, a szex kivételével nagyjából ez a novella.
Közterm: világpusztulás után a gépek ellenséggé válnak, mert mindenáron ki akarják szolgálni az embert: így alakul ki a harc az életért az élet fenntartóval.