Moha szubjektív olvasónaplója a XXI. század elejéről

Én csak olvasgatok...

Én csak olvasgatok...

Frank Herbert: Dűne 2. – A Dűne messiása

2019. január 30. - Mohácsi Zoltán

herbert_a_dune_messiasa.jpgMár írtam: A Dűné-vel ambivalens a kapcsolatom. Az első részbe tengernyiszer belekezdtem, majd az azóta sajnos megszűnt Garmadában 2015-ben aprópénzét erőszakolta rám magát a Szukits-féle, féltéglányi én első rész, hagytam magamat, mondván: majd jól elrukkolázom, de aztán addig-addig, hogy kiolvastam, és végső soron katyvasztikus, de kimondottan pozitív emlékeim, blikkjeim, flash-eim maradtak róla, és úgy fest, örök darab a polcomon, Szerelmetesfeleségtársam majd elkótyavetyéli, ha megmurdaltam (bakker, mennyi dolga lesz a könyveimmel, valahogy előre segíteni kellene neki!).

Az is érdekes, talán írtam már valahol, hogy vannak könyvek, amelyeknél valamiért pontosan megmarad az emlékeimben az olvasás körülménye. A Dűne is ilyen. Még a gyermekvédelemben sofőrködtem, enyhe nyári nap volt, Irénnel, az egyik szívemcsücske gyámmal flangáltunk Cegléden, címről címre, mert ő kól szervezte el a dolgait, s ha már ott volt, akkor ő ott volt, mindig volt legalább négy-öt címe. Az nekem négyszer-ötször háromnegyed óra, amíg várok rá a kocsiban. Valamiért egy naplementés olvasási élmény maradt meg, valahol a Ceglédbercel felé vezető úton, vagy a vasútállomás környékén, ez már nem tiszta. És a nagy kocsival, a Citroen Jumperral voltunk, abban kényelmesebben el lehetett nyúlni. Valahol a könyv háromegyedénél tartottam...
Semmi különös poénja nincs a történetnek, csak el akartam mondani, hogy emlékszem, mikor, hogyan olvastam ennek a könyvnek az első résztét is. 

Dűne olvasása után beszereztem még pár kötetet, azóta meg még párat, összesen kilencet. De olvasni három éve nem olvastam egyet sem. Pár napja belső kényszeresen le kellett vennem a polcról a második részt, vagyis ezt. Nem értettem, miért. Ráadásul úgy jutott eszembe, hogy (de gyűlölöm!) az összes polcon két sorban vannak a könyvek, de így is alig férnek, és a Dűnék jó részben a hátsó sorba kerültek. Mondjuk annak miértje, hogy miért a Dűne jutott kényszeresen az eszembe, tegnap este villant be, amikor is szép párom kedvét keresve (mert neki igen, nekem annyira nem jön be, de szolidarítok) a Csúcshatás filmsorozat-verziójának a közepe felé járva, a szálakat a háttérőól irányító egykori senki, manapság háttérhatalom Eddie Morra (Bradley Cooper) mélyen belenéz az új főszereplő szemébe. A szeme, a film szerint mélykékké színeződött a beszedett, agykihasználtságot növelő drazsétól... Hoppcsak! Na, ugye! Ezért jutott eszembe a Dűne

És akkor a szintén többször elkezdett, de csak most befejezett második részről végre!

Frusztrálva vagyok. Nem vagyok egy jó emberismerő. Sőt, még élethelyzeteket is nehezen teszek helyre, és pláne nem kapcsolok azonnal az összefüggésekre. Ha valami összeáll, az nem logikai lánc, hanem jobbára intuíció. Amit meg nem tudok (még?) igazából használni. Csak kapaszkodom belé, elég következetlenül és erőtlenül (mert az intuitív flash-eim jobbára olyan dolgokban jönnek elő, amikor konfrontálódnom kell szerelmetes párommal).

herbert_a_dune_messiasa_kek_szemek.jpgNamost! Ez a könyv két oldalanként tartalmaz olyan párbeszédeket, amikor valaki mond valamit, és annak olyan értelme van, hogycsakna, de amit én észre sem vettem, nem észleltem és meg visszaolvasva sem értem, hogy miért, hogycsakna? Igaz, akik számára hogycsakna, azok mindig rendelkeznek valami ilyen-olyan többlettel, boszorkányképességekkel, jövőbelátással, miegymással, tehát valamilyen lényegi előnnyel vesznek részt a versenyben. Arról nem beszélve, hogy az őket kiagyaló teremtőjük, mármint Herbert, mennyire aktívan segít nekik, ők még a szavakat is a szájukba kapják, én meg itt egyedül agyalhatok, az én teremtőm valami egészen más füves legelők felé terelget engemet, de azt meg nem értem, merre és mi felé, és a Dűne megértésében különben is  ez totálisan indiferens.

Az is tény, hogy a misztikus vonalon voltak számomra folytonossági hiányok. Ez nem biztos, hogy Herbert hibája, könnyen lehet az enyém is. Simán nem értem a következőket: 
[[SPOILER:
a) Amikor az arctáncoltató lányalakban megjelenik Paul-nak, hogy el kellene menni az apjához (mármint az eredeti lány eredeti apjához, és Paul tudja, hogy nem az eredeti lánnyal beszél, miért megy el mégis,
b) miért derül ott ki, hogy tényleg vártak rá?
c) Ha a melanzs hatására látja a jövőt, és valahol még hangoztatja is, hogy a jövő nem élre vasalt valami, miért nem menekül el a megvakulás elől?
d) Azt pedig végképp nem értem, miért adja fel a császárságát, miért nem marad a gyerekeivel, akikről tudja, hogy milyen kivételes képességekkel rendelkeznek? Vagy mindez később nyer értelmet?
VÉGE]] 
Lehet, hogy mindössze a lényegről maradtam le? 


A könyv tömény misztikus-politika, játszódnak a szereplők a hatalomért, a gazdasági érdekekért, s hogy ne a rossz fiúk/lányok kerüljenek fölénybe, de ebben meg az a szép, hogy mi meg közben egyre bizonytalanabbak vagyunk, ki is a rossz, ki is a jó, s persze, Paul és az övéi mellett vagyunk, de valahogy homályosodnak el az eddig egyértelmű térfelek, Paul is kénytelen olyan elkerülhetetlen lépés megtételére, amelyek eddig eszében sem voltak, és emiatt nem kis kétségei vannak saját császársága értelmét illetőn is. Nyilvánvaló, ha nem az ő háza, az Atreides-ház kerekedik felül, hanem a galád Harkonnen-ek, vagy bárki más, lenne itt haddelhad, vér és fogak csikorgatása, mert az ő intrikájuk és gonoszságukkal hová jutna már a világ? És Paul Atreides arra kezd rádöbbenni, hogy nagyjából ugyanide, ahol az ő császársága alatt tart. 

Herbertben továbbra is az a zseniális, hogy nem kapkodja el a dolgokat, de egy pillanatra sem mondhatjuk, hogy erőt venne rajtunk az uralom. Hogy mennyire jó az első rész, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nagyon keveset kellet gondolkodnom a szereplők kilétén, nagyon hamar visszatértek az emlékek, pedig azért három év nagy idő! És ez a rész csont nélkül folytatja az első cselekményét, hozza a hangulatát és hömpölygeti tovább az Unierzum sorsát. A kötet értékét nagyban növeli, hogy mindezek ellenére nem éreztem bődületes katyvasznak, sőt az utolsó oldalig hatalmas élvezeti értékkel bírt, oly annyira, hogy elővettem már a következő kötetet is, mert mégis olyan az egész, mintha valami (túl nagy ide ez a szó, de nem tudok jobbat) beavatás lenne. És ez nagyon nem kevés!

Szukits, Szeged, 2001, 226 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639344850 · Fordította: Gáspár András
4,5/5
(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohaolvasonaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr6016590328

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása