ALAPVETÉS

Manapság, egyre inkább úgy tűnik, a közbeszédben két dolog van, ami rögtön és azonnal kivágja a biztosítékot polkorrekt berkekben (és hol nincsen már a polkorrektség dominanciája? Maximum a kocsmaasztal mellett, de még ott is óvatosnak kell lenni.).

Az egyik ilyen téma a másság, elsősorban is a szexuális másság kérdése, az LMBTQXYVWZS-re való tekintettel. (Írtam már, volt ezzel kalandom, egy könyves portálon megkérdezte tőlem egy főiskolás lány, ugyan mondjam már, vajon hogyan állapítom meg egy újszülöttről, hogy milyen nemű? Gondoltam, mondom neki az Ockham-borotvája szerinti frankót: benézek a lába közé, s attól függően mondom ki a verdiktet, amit látok. Gondoltam, rosszul, hogy az ítélethozatal eme formája megfellebbezhetetlen, de beszélgetőpartneremtől megtudtam, hogy Ockham elmehet a fenébe manapság, mert mi van, ha bár ezt látok, de a csimota amannak érzi majd magát, nos akkor én meg rá fogom kényszeríteni az ellenkező amannak a nemi jellegeit, viselkedésformáit? Próbáltam érvelni, hogy persze, emberi méltóságában, törvény előtt, jogaiban egyenlő a két nem, de nemi jellegeiben, gondolkodásmódjában, Istentől, sorstól, élettől, evolúciótól kapott, tény, de kényszerű szerepeiben mégis csak vannak eltérések... Ó, bár ne mondtam volna ilyen badarságot! Nem is részletezem...

A másik ilyen téma a holokauszt kérdése. Ez már annyira komoly, hogy a mainstream kincstáriságtól eltérő véleményt nyilvánosan megformálni büntethető cselekedetté is vált. Bár liberálisnak hazudott, görcsösen demokráciának nevezett rendszerben élünk, itt Európában (sokak szerint ebbe fogunk belepusztulni), de erről a történelmi kérdésről és vonzatairól nem szabad másként gondolni, mert még pert is vehetünk a nyakunkba, szabadságvesztéssel. És annyira nem szabad eltérni a kötelezőtől, hogy az eltérés már magántársaságokban is túlsodródást az oldalvonalon. Én egy nagyon, de tényleg baráti beszélgetés során arra kaptam fel a fejemet, hogy halványbarnának neveztek, mert egyáltalán érdekelni mernek a revizionisták érvei. („Revizionizmus: a történelemről alkotott korábbi elképzelések kritikus felülvizsgálata újabb tények ismeretében, vagy a korábbi tények újfajta értelmezése.”) Vagyis a törvény, művelt, demokratikus, szólás- és véleményszabadságos Európa-szerte voltaképpen tiltja a másfajta értelmezési lehetőségét a történelem egy nyúlfarknyi szegmensének, tiltja, hogy a tényeket másféleképpen csoportosíthassa az állampolgár, vagy éppen olyan tényeket hozzon nyilvánosságra, amely tények sértik, meghaladják, átértelmezik az uralkodó értelmezés kereteit, értelmezését. Illetve nem mondok igazat: magában azt gondolja mindenki, amit akar, baráti beszélgetésben az hangzik el, amit csak akarunk, de nyilvánosságra nem hozhatjuk semmilyen formában. (A liberáldemokratikus diktatúráról ajánlott irodalom ez és ez.) 

A fenitek értelmében azonban most rögtön nézzen magába mindenki, aki azt mondja, Magyarországon diktatúra van. Richard E. Harwood könyvét ugyanis teljesen simán, interneten hirdetve meg lehet vásárolni a könyv magyarországi kiadójánál, meg lehet rendelni vagy elő lehet jegyeztetni bármelyik online antikváriumban, meg lehet vásárolni bármely internetes használt-árú weboldalon. De letölthető formában is több helyen megtaláltam. S ezek a lehetőségek nemcsak erre a könyvecskére vonatkoznak, hanem több hasonlóra is. 

Az is tény azonban, hogy a szólásszabadságot korlátozó törvény olyan félelmetesre sikeredett, hogy a legnagyobb magyar könyves oldal nemes egyszerűséggel törölte az adatbázisából a holokauszt relativizálásával foglalkozó könyveket. Nem végeztek ugyan tökéletes gyomirtást, de például sem ez a könyv, sem vaskos, részletes párja nem élte túl a perektől való félelmet.  S most, ahogy ezt a mondatot leírtam ennek a hosszú bevezetésnek a végére, rájöttem, hogy az utóbb becitált könyv alatt nagyjából ugyanezeket már leírtam. Ahogy azt is, amit most írok nem könyvértékelés, mert nem vagyok történész, hanem könyvismertetés. 

A SZERZŐRŐL

Nem sok információt találtam. Vagy nem vagyok elég ügyes. Az eredeti neve Richard Verrall. Szerkesztő volt, politikus, s nagyjából az egyetlen ismertté vált könyve ez. A könyvet először Ernst Zündel adta ki Kanadában, akit perbe is fogtak emiatt. A per nem csupán e könyv miatt híresült el, hanem a szakértőként felkért Fred Leuchter elhíresült jelentése miatt is. Leuchtert Zündel kérte fel szakértőnek a gázkamrák falán lerakódott, az állítólag emberölésre használt Zyklon-B-ből kiváló, a falakon lecsapodó cián mennyiségének a megvizsgálására. A Leuchter-jelentés szerint a mosókonyhákban több cián volt a falakban, mint a gázkamrának nevezett helyiségekben. Később Leuchter jelentésének a tudományosságát sokan megkérdőjelezték, mert azt mondták, Leuchter nem is rendelkezett a megfelelő tudományos fokozattal. A kérdés nem egyértelmű, lehet vele pingpongozni, de a lényegről mindenesetre pompásan eltereli a figyelmet. 
Szóval van ez a könyvecske, alig száz oldal az egész, de az évek során mégis a revizionista irodalom egyik alapjává vált. 

A KÖNYVECSKE LÉNYEGE

A könyv abban az értelemben antiszemita, hogy azt mondja, a holokauszt mainstream olvasata és persze a téma permanens ébrentartása voltaképpen pénzkérdés: a zsidóság minden kétséget kizárón hasznot húzott a holokausztból. Egyfelől Izrael állam megalapításával (1948), másfelől a kárpótlások többszöri behajtásával. S a kárpótlásokat ráadásul nem a ténylegesen elhalálozott személyek száma után igényelték, hanem milliós nagyságrenddel nagyobb elhunyt után. Voltaképpen ebben a kérdésben Finkelstein sem mond mást ismert könyvében, A holokauszt-ipar-ban. Voltaképpen ez a holokauszt kérdés mértéktelen felnagyításának a célja. 

AZ ÁLDOZATOK SZÁMA
Mert mértéktelenül szemérmetlen például az áldozatok számának a közvéleménybe sulykolása. Persze, mondhatjuk, hogy egy is sok, és ez teljes mértékben igaz is, de Finkelstein könyve a bizonyíték, hogy ez nem csupán számháború, komoly anyagi tétje is van.
Harwood arra a következtetésre jut, hogy a második világháború során semmiképpen nem irthattak ki a németek hatmillió zsidót. Egyszerűen azét nem, mert Európában nem volt összesen hatmillió zsidó. Ha valóban hatmillió embert végeztek volna ki a zsidósága miatt, akkor a második világháború után gyakorlatilag írmagja nem maradt volna a zsidó népnek Európában. Némi statisztikákra hivatkozó matematika után arra a következtetésre jut, hogy a második világháború alatt Európába, kalkulálva a statisztikák szerinti kivándorlással, mindösszesen 3,5 millió zsidó élhetett, és maximum másfél  millió zsidó halt meg a háború során. Ebből a másfél millióból a koncentrációs táborokban meghalt zsidók számát 300.000–500.000 főre teszi. Kétségtelenül nagyon magas ez a szám is, de ne feledjük, hogy 1945-től a táborok ellátása szinte lehetetlenné vált, a hiányos élelmezés és a hiányzó gyógyszerek miatt a tífusz-járvány irtózatos pusztítást végzett. 
Az elvetemült számháború, mondja Harwood, gyakorlatilag a nürnbergi perek során kezdődött, ahol a szovjet vezetés dobálózott az áldozatok hihetetlenül megnövelt számával, és a partizánok megfékezésére létrehozott Einsatzgruppen által elkövetett zsidó-irtásokkal. 

A PARANCS HIÁNYA
Harwood azt mondja, nincs, nem találtak parancsot a Harmadik Birodalom iratai között, amely a zsidók kiirtására vonatkozna. Másfelől a koncentrációs táborok munkatáborok voltak, értelmetlen lett volna a hadiiparnak dolgozó olcsó munkaerő drága elpusztítása.
Arra vonatkozóan viszont rengeteg irat fent maradt, hogy a Birodalom vezetésének szándékában állt a németországi és az elfoglalt területek zsidóit egy adott országba, nevezetesen Madagaszkárra kitelepíteni. Erre Goebbels állítólag még 1944-ben is hivatkozott, bár akkor a hadihelyzet miatt a tervet már kénytelenek voltak felfüggeszteni. 

NÜRNBERG
A nürnbergi kirakatperről sok könyv, beszámoló született. Mára nyilvánvalónak látszik, hogy a per során a Szovjetunió és a szövetségesek által gyakorolt perrendtartás és jogalkalmazás, valamint a foglyok megdolgozása, kínzása egyáltalán, semmiféle jogi gyakorlatnak nem felelt meg, ezért gyakorlatilag a perek jogosságát teljesen megkérdőjelezi. A bíróság gyakorlatilag semmiféle tanúvallomást nem vett figyelembe, ami nem támasztotta alá az előre megírt ítéleteket, akadályozta a védőügyvédek munkáját, és erőszakkal kicsikart vallomásokkal bűvészkedett. A hab a tortán a frissen hozott jogi rendelkezések visszamenőleges alkalmazása. 

A TÁBOROK ÁLLAPOTA
A szerző azt is állítja, hogy a szintén fennmaradt iratok szerint a német vezetés, amíg tehette, rendszeresen és a lakosság életszínvonalához képest bőségesen látta el a táborokat élelemmel, gyógyszerrel. A pontosan vezetett dokumentáció szerint a betegségek széles spektrumát kezelték a tábori kórházakban. Hogy elejét vegyék a táborvezetés és a személyzet visszaéléseinek, legalább nyolcszáz esetet vizsgáltak ki és a buchenwaldi tábor vezetőjét, Koch parancsnokot halálra ítélték, az ítéletet végre is hajtották. 
Harwood azt írja, hogy a Vöröskereszt segélyeit, szemben a Szovjetunió táboraival, rendszeresen beengedték a németek által fenntartott koncentrációs táborokba, és a Vöröskereszt beszámolóban nyoma sincsen annak, hogy bármilyen szinten tanúi lettek voltak a fajirtásnak. 

A GÁZKAMRÁK
A gázkamrák egykori léte több mint kérdéses. Felhozza példának Birkenau esetét: a szövetségesek bombázásainak áldozatait a város vezetése a koncentrációs táborban szándékozott elhamvasztani, de azt a választ kapták, hogy a tábor krematóriumának kapacitása ezt egyszerűen nem teszi lehetővé. 
Harwood felhozza Paul Rassinier példáját, aki a buchenwaldi tábor lakója volt. Rassinier több könyvet is írt, mint egykori rab annak cáfolatára, hogy a táborokban nem volt fajirtás, és a német táborvezetés a lehetőségekhez képest normális viszonyokat teremtett. Harwood több egykori szemtanút név szerint is megnevez, akik szintén cáfolták a fajirtás teóriáját. A tanúkat jobbára nem engedték nyilvánosság elé, Rassinier könyveit gyakorlatilag nem fordították le szinte semmilyen nyelvre. 

KONKLÚZIÓ

Van és nincs. Egyfelől, ugye, azt hallani, olvasni mindenfelől, hogy a második világháború egy hihetetlenül jól dokumentált történelmi konfliktus volt, iratok tonnáival. Vagyis van kérdés, nincs kérdés, úgy zajlott minden, ahogy tudjuk, a revizionisták pedig nem mások, mint a laposföld hívei, akik minden tudományos bizonyíték ellenére sem képesek felfogni, hogy itten nem egy aljas, anyagias konteó érvényesül, hanem a teljesen fekete-fehér, nyilvánvaló igazság. A revizionisták pedig rendre hozzák az ismétlődő érveiket, hogy ohó, dehogyis, dehogyis, ha már történelem, akkor legyünk reálisak, tényleg a tényeket vegyük figyelembe, és semmiképpen ne alkalmazzunk kettős mércét, kérem szépen! 
A kis ember (például én) meg kapkodhatja a fejét, hogy a csudába tegye magában helyre az igazságot, hogyan helyezze el a maga által is tapasztalt igazságmorzsákat a Nagy Egészben (a valóban mindenhol unásig nyomatott holokauszt-téma, a zsidóságnak a második világháború befejezése, vagyis hetvennégy év múltán való elképesztő támogatások, holokauszt emléknapok, múzeumok, stb. dolgai), illetve hová tegye a történelem hivatalos olvasatának ellene mondó érveket? 
Az bizonyosnak tetszik, hogy nagyon kevesen vannak, akik saját kútfős kutatásukra hivatkozhatnak a kérdés megítélésében. Theodore Dalrymple írja nagyon szemléletesen Az előítéletek dícsérete című könyvében: 

A tanács, mely szerint az embereknek pontosan akkora meggyőződéssel kellene hinniük bizonyos dolgokban, amekkorát az általuk személyesen birtokolt bizonyítékok lehetővé tesznek, lehetetlen feltételeket szab a legtöbb ember számára. Van-e akár csak egyetlen ember a világtörténelemben, akár Bertrand Russell, a híres filozófus, a konvenciók kérlelhetetlen ellensége, aki ennek szellemében élt? Én például olyan erősen hiszek abban, hogy 1066-ban Hastings közelében zajlott egy csata, amennyire erősen történelmi tényben csak hinni tudok. Azért hiszek ebben ennyire erősen, mert egész életemben ezt mondták nekem, ez volt az első történelmi dátum, amit megtanultam, és soha senki nem próbálta cáfolni ezt a tényt. Ám ha valaki felszólítana, hogy bizonyítsam be, hogy a hastingsi csata valóban 1066-ban történt, vajon mit mondanék neki? Ha egy másodlagos forrásra mutatnék, vitapartnerem joggal emlékeztetne rá, hogy csupán egy tekintélyre hivatkozom. Ha ezek után számtalan hasonló forrást idéznék, melyek mindegyike megerősítené az elsőt, még mindig joggal felelhetné, hogy továbbra is tekintélyekre építem érvelésemet, és úgy nem ellenőrizhetjük egy, a New York Timesban megjelent újságcikk pontosságát, hogy meg egy példányt veszünk a lapból. Ha erre azt válaszolnám, hogy a másodlagos források egész biztosan megbízhatóak, kérdezhetné, honnan tudom, hogy azok, hiszen az is elképzelhető, hogy mindannyian ugyanazt az eredeti tévedést adják tovább. Az új Tízparancsolat értelmében mindent meg kell kérdőjeleznünk. Ha nem tesszük, nem vagyunk racionális lények, csupán előítéletek és babonák áldozatai. 
A, mondanám ekkor, megtehetjük, hogy összevetjük a másodlagos forrásokat az elsõdlegesekkel. Vitapartnerem nagylelkűen beleegyezik, hogy ne firtassuk, az elsődleges források mindig megbízható iránymutatással szolgálnak-e a történteket illetően, és honnan tudhatjuk, hogy mikor igen és mikor nem; ehelyett arra kér, bizonyítsam neki elsődleges források felhasználásával, hogy 1066-ban Hastingsben vagy annak környékén valóban zajlott egy csata. Mire én azt válaszolom, hogy ezt igazából nem tudom meg tenni, de biztos vagyok benne, hogy ha elegendő időt szánnék a szükséges készségek, például a korabeli dokumentumok olvasásának fejlesztésére, akkor megtehetném, vagy legalább hátrább tolhatnám a határt, amin túl kénytelen vagyok a tekintélyre hagyatkozni. Természetesen valójában eszembe se jutna ilyet tenni, hiszen rámenne a hátralev6 életem, hogy bebizonyítsak valamit. amit már úgyis tudok, hogy 1066-ban Hastingsben vagy annak környékén csatát vívtak. De hát éppen ez a lényeg, mondaná ekkor vitapartnerem, kizárólag tekintélyre alapozom a hastingsi csatáról való tudást, elmulasztok mindent megkérdőjelezni, elmulasztom állítólagos tudásomat megvizsgálni saját tapasztalatom és értelmem fényénél, és hagyom, hogy mások vakon vezessenek. Menthetetlenül hiszékeny vagyok; lássuk csak a nyercsinszki s és a hadrianapolisi csatát, nézzük, mire alapozom az azokról való, állítólagos tudásomat! 
Azt hiszem, nem volna túl nehéz bizonyítani, hogy tudásunk (vagy ahogy az „új Tízparancsolat" szerzője nevezné: babonáink) túlnyomó többsége tekintélyen alapul.

És csakugyan, nem így van-e? Vagy tekintélyre hagyatkozunk, vagy kénytelenek vagyunk történésszé lenni. Ám ennyi történész nem kell a világnak. Viszont a könyvet vehetjük komolyan, vélhetjük általa (is), hogy a második világháború ezen szegmensének értelmezése komoly felülvizsgálatra szorul, gondolhatjuk, hogy valóban, a holokauszt szüntelen előtérbe kerülésének van valami különös célja (hiszen semelyik másik nép szenvedése nem tolakszik ennyire az arcunkba, pedig lásd az indiánok, az örmények, a tuszik ellen elkövetett emberiség elleni bűntetteket. Kezelhetjük a revizionista érvek kézikönyvének. Vagy ostoba agymenésnek is. Esetleg az új antiszemitizmus alapvetésének is. Büntethetjük azt, aki kiadta. Meg aki olvassa. 
Van választék. 

Mindenesetre ez a vita érdekes volt: https://kuruc.info/r/2/65341

Kiadó nélkül, Budapest, 1999

4/5

(2019)