Don Qujote története ismert történet. A Don a saját korához képest a múltban él, eszméi a múlt eszméi, erkölcsi elvei a múlt elvei: bár lovagok már nincsenek, mégis lovagnak gondolja magát, akinek küzdenie kell az eszményekért, aki egészen máshogyan viszonyul a női nemhez. Ezért ellenségnek látja a szélmamlmokat, és nemes hölgynek a fogadósnét, Dulcinea-t, nemes paripának rozzant gebéjét, Rocinante-t. Don Quijote mosolyognivaló, de nem nevetséges, hanem minden kényszerképzete ellenére nemes figura.

Graham Greene 1982-ben írta a Monsignor Qujote-t. A könyv címe és a főszereplője tudatosan Cervantes alakját idézi: bár ő nem őrült, de Don Quijote leszármazottja, bár ezen még a könyvben is többen meghökkennek hogyan lehet egy képzelt alak utóda? Ez a modern Quijote katolikus pap. 

Azonban Greene nem csupán Cervantes hőséhez nyúl vissza, van egy huszadik századi előképe is a történetének. Az alapszituációról és a karakterekről nem tud nem eszembe jutni Giovannino Guareschi Don Camillo-sorozata, arról meg a Fernandel által pompásan megformált plébános alakja. Aki mellett ott rögtön ott áll a kommunista polgármester, akivel kutya-macska, se veled se nélküled kapcsolatban van a plébános, egyfolytában borsot törnek egymás orra alá, az életük szinte arról szól, hogy kibabráljanak a másikkal, és állandó ideológiai vitában vannak egymással. Szakasztott ismerős, nemde? Greene főhőse, monsignor Quijote, ugyebár, egy plébános, aki kutya-macska barátságban van a faluja, El Toboso, kommunista (volt) polgármesterével. 

Greene annyival fejeli meg ezt a kiindulási alapot, hogy a plébános a) Don Quijote leszármazottja b) rögtön a regény elején egy általa megvendégelt hálás püspök kinevezteti monsignor-nak. De a figura ugyanaz a kicsit bumfordi, naiv, gyermekien csudálkozó vidéki pap, aki legszívesebben maradt volna a faluja semmi kis plébánosa, aki tiszta, de nem túl bonyolult hitével megsegíti a híveit, még moziban sem volt soha, és ha egy kuplerájban kell aludnia, hát felfogja úgy, hogy Jézus is elvegyült a bűnösök között. 

Amíg azonban Guareschi regényei, történetei kacagtatók, mozgalmasak, cselekeményesek, addig Greene története csupán néha késztet mosolyra és jobbára a két főszereplő párbszédeire épül, minimális cselekménnyel. Ami azért nem baj, mert Greene nem a Don Camillo spanyol változatát írta meg, illetve de, csak nem az alteregóját. 

A Franco utáni Spanyolországban járunk, még a fortélyos félelem igazgat, mindenkinek van mitől tartani, a kommuistáknak főleg. A katolikus pap és a kommunista politikus barátsága (Quijote atya csak Sancho-nak hívja a barátját) így több, mint pusztán a humor forrása, és túlmutat az ideológiák ostoba háborúján is. Bár ideáig természetesen Guareschi is eljut, és nagyon kedvesen rámutat, hogy voltaképpen mennyire másodlagosnak kellene lennie két ember között az ideológiai különbségeknek, és mennyire természetesen elsődlegesnek az emberi kapcsolatoknak. 

Erről meg nem tud nem eszembe jutni egy volt keresztény ismerősöm egyik Facebook-os bejegyzése alatti, párbeszédnek nehezen nevezhető szóvaltás, amit nem vele, hanem egy drukkerével folytattam. A magam részéről, függetlenül attól, hogy miben hiszek, miben nem, azt szorgalmaztam, hogy pusztán azért, mert valószínűbbnek tartom Isten létét mint nemlétét, ne kelljen már ostoba, műveletlen, logikátlan tuskónak éreznem magamat, és ahogy én tisztelettel beszélek azokkal, írok azoknak akik nem értenek velem egyet, jelen esetben vele, úgy elvárom én is a tiszteletet önmagam felé. Mire a másik oldalról az a válasz érkezett, hogy a keresztény nézetekben nincsen mit tisztelni, mert úgy hülyeség, az egész, ahogyan van, ezért aki keresztény, azt ő képtelen tisztelni, mert az ember nem választható el a nézeteitől, a kereszténység pedig egy rakás ostoba hülyeség, így aki keresztény, az simán idióta, egy idiótában meg mit tiszteljen? Én csak néztem, mint bornyú az új kapura, és a nagyon rövid úton befejeztem a beszélgetést a pasassal. Azért, mert innentől már én sem tudtam tisztelni, de nem pusztán azért, mert a világnézetünk különbözött a másikétól. 

Szóval a Franco utáni Spanyolországban Don Camillo-Quijote sorsa komorabb, szomorúbb, mint olasz ikréében. Nem csupán azért, mert Don Quijote leszármazottja. Don Quijote-n nem nevet szívből az ember, sokkal inkább sajnálja, miközben rájön, hogy nem a Don a sajnálatra méltó, sokkal inkább az őt körülvevő világ lett azzá, miközben a Don elvei, nézetei bár idejétmúltak, mégis sokkal szebbek, mint amilyenné az azokat meghaladott világ lett. Monsignor Quijote az őse leszármazottja ebben is. A hite teszi őt múltba fordultá, de a naiv hite tisztább, mint körülötte bármi. Don Camillo egy pillanatig sem szánalomra méltó alak, monsignore Quijote az lesz, mert mint Don Qujote, számára képtelenség a győzelem. A könyv fülszövege hatalmas spoiler, én nem élnék vele. Don Quijote számára az volt a bukás, hogy rányílt a szeme a való világra, megtagadta a lovagregényeit. Monsignor Qujjote egészen másképpen eszmél rá, hogy milyen a világ, de ő nem fordul szembe az addigi nézeteivel, az elveivel, a hitével. Egyszóval nagyon komoly hasonlóságok vannak a két szerző alakjai között, az is egyértelmű, hogy Don Camillo alakja régebbi, eredetibb, de Greene húzása azzal, hogy Don Quijote leszármazottjává teszi a főhősét, máris rengeteg aszszociációt elindít. Sajnos sokkal szomorúbbakat, mint Camillo alakja. S bizony sokkal szomorúbbakat, de legalább olyan felemelőket, mint Cervantes főhőse. A volt polgármester és a katolikus pap barátsága számomra két dologról szólt.  Egyfelől arról, hogy az eszméknek nem szabad megölniük az emberi kapcsolatokat, különben az eszme öli meg az embert. Ahogy a kommunista rájön, hogy bár vakon hisz az eszmben, mégis kilóg a sorból, s ahogy a katolikus Quijote felismeri, hogy bármilyen egyszerűen gondolkodik a hivatalos dogmák keretei túl szűkek a számára, mert a lényeg nem azokban, hanem az ember és ember kapcsolatában van. Másfelől hogy a barátság, vagy fenköltebben a szeretet eszmén felüli. Csodálatos jelenet, amikor a tudatán kívül levő monsignor képzeletbeli borral és ostyával megáldoztatja a körülötte levőket, és a hitetlen kommunista letérdel elé, nem hitből, hanem mert szerreti a papot. Majd a jelen levő másik katolikus pap eszmélteti rá, hogy bár nem volt ott tényleges bor és ostya, de vajon melyik a hihetetlenebb, hogy a bor és ostya a mise során átlényegül Krisztus testévé és vérévé, vagy az, hogy bár Quijote kezében nem volt semmi, mégis megtörtént a szentáldozás? Csodálatos!

Ahogyan Cervantes Don Quijote-jának is a végét jelenti, hogy szembe kell néznie azzal, hogy nem lovag, s hogy a lovagi eszmények már a múltéi, úgy monsignor Quijotenak is szembe kell néznie azzal, és ez a végét jelenti, hogy a politika és elsősorban a hivatalos egyház nem tűrheti az ő nézeteit.

Greene regénye nem optimista, de üzenetében egyetemes, az olvasása pedig szomorú, mégis szórakotató.

– Azt nem értem, kedves barátom, hogy miként hihet olyan ellentmondásos eszmékben. Például a Szentháromságban. Az még a magasabb matematikánál is bonyolultabb. El tudná magyarázni nekem a Szentháromságot? Mert az még Salamancában sem sikerült nekik.
– Megpróbálhatom.
– Akkor próbálja meg.
– Látja ezeket a palackokat?
– Hát persze.
– Két palack egyforma nagy. A bennük lévő bor ugyanabból a szubsztanciából való, s egy időben szüretelték. Ez itt tehát Isten, az Atya és Istennek fia, és amott a kisebb üvegben a Szentlélek. Ugyanabból a szubsztanciából. Ugyanabból az időből. És elválaszthatatlanok egymástól. Aki elszakad az egyiktől, elszakad mindháromtól.
– Nekem még Salamancában sem tudták elmagyarázni, mi szükség van a Szentlélekre. Az én szememben mindig olyan feleslegesnek rémlett.
– A két palack ugye kevésnek bizonyult számomra? Az a kis üveg adta az életnek azt a külön szikráját, amire vágytunk. Nélküle most korántsem lennénk ilyen boldogok. Talán ahhoz sem volna bátorságunk, hogy folytassuk utunkat. Esetleg még a barátságunknak is vége szakadna a Szentlélek nélkül.
– Maga roppant fifikás ember, barátom. Kezdem érteni, hogy maga mit ért a Szentháromságon. De hogy én hogyan higgyek benne, azt nem. Erre sosem lennék képes.
Quijote atya csendben szemlélte az üvegeket. Amikor a polgármester gyufát gyújtott a cigarettájához, megpillantotta útitársa lehajtott fejét. Mintha elhagyta volna a Szentlélek, akit az imént még dicsőített. – Mi a baj, atyám? – kérdezte.
– Az Isten irgalmazzon nekem – mondta Quijote atya –, mert nagy az én bűnöm.
– De hát csak tréfa volt, atyám. És a maga Istene bizonyára érti a tréfát.
– Eretnekség az én bűnöm – felelte Quijote atya. – Azt hiszem, nem vagyok méltó arra, hogy pap legyek.
– Mit követett el?
– Rossz magyarázatot adtam. A Szentlélek minden tekintetben egyenrangú az Atyával és a Fiúval, és én mégis csak egy kis üveg képében mutattam be őt.
– Ez olyan súlyos tévedés, atyám?
– Anathéma. Ezt határozottan elítélte valamelyik zsinat. Egy nagyon korai zsinat. Talán a niceai.
– Ne rágja magát, atyám. A dolgot könnyű helyreütni. Eldobjuk és elfelejtjük ezt a kisüveget, és hozok egy nagyot a kocsiból.
– Többet ittam a kelleténél. Ha nem ittam volna ennyit, akkor soha, de soha nem követem el ezt a hibát. Nincs szörnyűbb bűn, mint amit a Szentlélek ellen követünk el.
– Felejtse el. Mindjárt helyreütjük.
Így történt, hogy még egy palackkal elfogyasztottak. Quijote atya megnyugodott, igencsak meghatotta útitársának együttérzése. ()