TIMOTHY SNYDER a Yale egyetem 1969-ben született történészprofesszora, több nagy sikerű könyv szerzője. Amerikaiként különösen foglalkoztatja Európa és abban is Kelet-Európa sorsa, történelme. Roppant olvasmányos stílusban ír, a nagyközönség számára is érthetően, nem csoda, hogy a könyvei közkedveltek és még a könyvtárban is csak előjegyzéssel lehet hozzájuk jutni (legalábbis a budapesti Központiban).
Timothy Snyder legutóbbi könyve arról szól, amit a fülszövegben a The Chicago Tribun olyan pompásan összefoglal, hogy szinte nincs is mit hozzátenni. (Nyugalom, persze, hogy van!)
A szabadság felszámolása röviden, de rendkívül precízen dokumentálja, hogyan szilárdította meg hatalmát Vlagyimir Putyin Oroszországban, Oroszország hogyan rohanta le Ukrajnát, és az orosz hatalmi érdekek hogyan érvényesültek a 2016-os amerikai elnökválasztásban.
Voltaképpen, aki úgy akar beszélgetni a könyvről, hogy el sem olvasta, szinte elég, ha ennyit tud róla. Persze nem elég.
AMIKOR MÉG CSAK ÜLDÖZTEM A KÖNYVET valamiért tökéletesen félreértettem, miről fog szólni. Egészen pontosan nem határoztam meg magamnak sem a prekoncepcióm mibenlétét, sem a tartalmát. Ahogy most belegondolok, voltaképpen a fülszöveget sem olvastam el, mert csak olvasás közben esett le, hogy a könyv arról szól, amit a The Chicago Tribun írt. A ködös elképzeléseimben a könyv központi témája nem Putyin és Oroszország volt. Miközben a könyv de, erről szól. A fő mondanivalója, hogy a Putyin vezette oroszok a történelemnek, a politikának egy nagyon sajátos értelmezésével gyakorlatilag máris lenyúlták a világot. Erre legbiztosabb példa, hogy felismerve a kiberhatalom lényegét, a jelenlegi amerikai elnököt, Donald Trump-ot is egyértelműen ők segítették hatalomra. Mindaz, amit Trump tesz és mond, voltaképpen Oroszország érdekeit szolgálja, orosz tenyérből eszi a amerikai pattogatott kukoricát.
AZ ÚJ POLITIKAI FILOZÓFIA. Snyder kutatásai szerint a roppant pragmatikus és mindent kiforgató, a tényszerűségnek tökéletesen fittyet hányó, az összefüggéseket meglepően, de egyértelműen tagadó orosz politikának a szülőatyjjaként Ivan Iljint nevezi meg. Iljin tevékenységének az ideje az NOSZF (Nagy Októberi Szocialista Forradalom, ami sem októberi nem volt, mert novemberre esett, sem nagy volt, csak a későbbi mítosz-aggatás következtében [sem Auróra, sem Téli Palota-ostrom], sem szocialista, sem forradalom nem volt; vö.: Richard Pipes Az orosz forradalom története) utáni időkre esett. Iljin eszméi fasiszta eszmék voltak, módszereikért pedig csodálta a hatalmon levő kommunistákat. Bolsevikokat. Iljint és filozófiáját a kétezres évek elején a putyini rendszer rehabilitálta, majd teljesen magába olvasztotta és tökéletesen aszerint működik, mondja Synder.
A könyv első fejezete ennek a filozófiának a leírásával kezdődik. Többször nekifutottam, többször elolvastam, hogyha bárki kérdez, csípőből el tudjam mondani, mi is az örökkévalóság politikája, de bevallom, csak körülírni tudnám. Pedig ez Snyder könyvének a kulcsa, fundamentuma és fő mondanivalója. Fenntartom a jogot, hogy nem vagyok elég okos. Vagyis a könyv lényegét tekintve kudarcot vallottam. A körülírás így hangzik: az örökkévalóság politikája egy olyan politika, amelynek alkalmazói kedvükre alakíthatják visszamenőlegesen is a történelmet, ahhoz, hogy a jelenben elérhessék acéljaikat. A politikai mesékben való hit a jelent és a politikai elit tetteit is mesévé teszi, és simán az éppen aktuális érdekei szerinti magyarázatot ad önnön tetteire. Akár többet és akár egymásnak ellentmondót is. A dolog lényege, hogy az örökkévalóság politikájának alkalmazói egyfelől a hatalom centralizálásának az oligarchái, és eszmerendszerük úgy fasiszta, ahogyan van.
A könyv maga így írja le az örökkévalóság politikáját (ami ismét mondom, Snyder mondanivalójának az alfája és az omegája). Egy kicsit hosszabban idézem.
A szükségszerűség politikája az az eszme, hogy nincs eszme. Aki ennek bűvkörében él, tagadja, hogy az eszméknek hatásuk lenne, és épp ezzel bizonyítja, hogy egy hatalmas eszme foglya. A szükségszerűség politikájának jelmondata: .Nincsen alternatíva". Ha ezt elfogadjuk, akkor tagadjuk az egyén felelősségét a történelem felismerésében és meg- változtatásában. Az élet alvajáró-vonulássá válik egy előre megváltott sírhely előre kijelölt gödrébe. Az örökkévalóság a szükségszerűségből kel ki, mint a ki- sértet a halottból. A szükségszerűség politikájának kapitalista változata, amelyben a piac helyettesíti a politikát, gazdasági egyenlőtlenséget teremt, és ezzel aláássa a haladásba vetett hitet. Amikor megtorpan a társadalmi mobilitás, a szükségszerűség átadja a helyét az örökkévalóságnak, a demokrácia pedig az oligarchiának. Amikor egy oligarcha a múlt- béli ártatlanságról mesél (esetleg fasiszta eszmékkel megtámogatva), fiktív védelmet kínál azoknak, akik a valóságban szenvednek. Az a hit, hogy a technológiai fejlődés a szabadságot szolgálja, szabad utat nyit az oligarcha által kínált cirkusznak. Miközben a szórakozás elfoglalja az oda figyelés helyét, a jövő feloldódik a jelen frusztrációiban és az örök jelen változatlansága válik mindennapi életünkké Az oligarcha a mese világából lép át a valós politikába és kormányzása eszközéül mítoszokat éltet, szükséghelyzeteket generál. A 2010-es években egy ilyen mesehősből lett politikus, nevezetesen Vlagyimir Putyin egy másikat, bizonyos Donald Trumpot segített át a mese világából a hata lomba. Elsőként Oroszország lépett át az örökkévalóság politikájába, amit az orosz vezetők vagyonuk és saját maguk védelmére exportáltak. Főoligarchájuk, Vlagyimir Putyin Ivan Iljin fasiszta filozófust választotta iránytűnek.(27–28.)
[...]Az egyetlen jó dolog a világegyetemben, vélte IIjin, Isten totalitása a teremtés előtt. Amikor Isten megteremtette a világot, széttörte az egyetlen, totális Igazságot, amely ő maga volt. Iljin kettéosztja a világot a ,,kategorikusra" egyfelől, az egyetlen tökéletes eszme elveszett birodalmára, és más felől a ,történelmire", az emberi életre a maga valóságával és szenvedélyeivel. Számára a lét tragikuma abban áll, hogy a valóság eseményei nem rakhatók össze isteni totalitássá sem a szenvedélyek Isten céljává. E. M. Cioran román gondolkodó, aki korábban maga is a keresztény fasizmus szó- szólója volt, így magyarázza ezt az eszmét: a történelem előtt Isten tökéletes és örök, de miután elindította a történelmet .tombolva halmoz hibát hibára". Iljin megfogalmazásában: ,,Amikor Isten az empirikus létbe süllyedt, megfosztotta magát a harmonikus egységtől, a logikai észszerűségtől és az organikus célirányosságtól." Iljin számára a valóság és a szenvedélyek emberi világa értelmetlen. Erkölcstelennek tartja, hogy egy tényt történelmi kontextusában ragadjunk meg: Az empirikus lét világa nem igazolható teológiailag." (35.)
[...]A teremtésben minden más lehet rossz, de én és a csoportom jók vagyunk, mert én én vagyok, és a csoportom az enyém. Másokat ta- lán megzavarhatnak és megbabonázhatnak a történelmi tények és szenvedélyek, de én és az én nemzetem megőriztük történelem előtti ártatlanságunkat. Mivel a legfőbb jó ez a bennünk lakozó láthatatlan tulajdonság, az egyetlen lehetséges politikai irány az, amely megőrzi ártatlanságunkat bármilyen áron. Azok, akik magukévá teszik az örökkévalóság politikáját, nem várnak hosszabb, boldogabb vagy gyümölcsözőbb életet, hanem elfogadják a szenvedést annak jeléül, hogy ők az igazak, feltéve, hogy elhiszik, a bűnösök náluk is jobban szenvednek. Az élet kemény, durva és rövid, az élet öröme pedig abban rejlik, hogy mások számára keményebbé, durvábbá és rövidebbé tehetjük.
Ivan Iljin Oroszország és az oroszok számára tett kivételt. Az orosz ártatlanságot, amelyet hirdetett, nem igazolta a valóság. Iljin hitvallása volt ez a saját népe iránt: megváltástana olyannak követelte látni Oroszországot, amilyen az nem volt. Mivel a valóság tényei csupán Isten csődöt mondott teremtésének bomlott törmelékei, az igazlátás a láthatatlan víziója. (37.)
[...]Az ártatlanság Iljinnél konkrét biológiai formát öltött: szeme előtt egy szűzi orosz test lebegett. Mint a fasiszták és más korabeli tekintélyelvű csoportok, Iljin is ragaszkodott ahhoz, hogy a nemzete teremtmény, „természet és lélek organizmusa”, egy paradicsomi, eredendő bűn nélkül való állat. (38.)
[...]Amikor Isten megteremtette a világot, Oroszország vala hogy megmenekült a történelemtől, és megmaradt az örökkévalóságban. Iljin úgy gondolta, hazája épp ezért mentes a idő előrehaladásától, a véletlenek és a tudatos döntések sorától, amelyeket tűrhetetlennek tartott. Oroszország ehelyett a fenyegetettség és az önvédelem ismétlődő ciklusait éli meg. Történjék bármi, az vagy a külvilág támadása az orosz ártatlanság ellen, vagy Oroszország jogos válasza az ilyen támadással szemben. Ezzel a sémával könnyű volt az orosz történelmet kevéssé ismerő Iljin számára egész évszázadokat egyszerű mondatokban összefoglalni. Amit a történész Moszkva hatalmi terjeszkedésének lát Ázsia északi részére és fel Európában, az Ilijinnek semmi több, mint önvédelem". Iljin szerint az oroszok minden egyes valaha meg- vívott csatája csupán védekezés volt. Oroszország mindig Európa ,kontinentális blokádjának áldozata volt. Iljin szerint ,amióta az orosz nemzet teljességgel a keresztény hitre tért, közel egy évezrednyi történelmi szenvedést viselt el Oroszország nem követ el bűnt, azt csak Oroszországgal szemben lehet elkövetni. A tények nem számítanak, és a felelősség eltűnik. (39.)
Tovább is van, de nem fokozom. Szerintem ezt a hosszú idézetet sem olvassa el senki. De enélkül nagyjából érthetetlen Snyder könyve és az én értékelésem is.
AZ UKRAJNAI VÁLSÁG Snyder tolmácsolásában roppant egyszerű. 2014-ben adva volt Ukrajna, mint az ex-Szovjetunió része, abból kiszakadt önálló ország, amit gyakorlatilag lenyúltak az oligarchák és lenyúlni akart/akar a Putyin-vezette Oroszország. Amely vezetés, ugye, magáévá tette az örökkévalóság fasiszta politikáját. Emiatt első körben mindenáron meg akarta akadályozni, hogy Ukrajna az Európai Unió részévé váljon, és teljessé válhasson az elindult egy demokratizálódási folyamat.
A folyamat kezdete volt 2014-ben egy békés tiltakozási hullám, amelyben a demokrácia és az Európai Uniohóz való csatlakozás hívei, függetlenül nációs hovatartozásra, egy emberként vonultak ki Kjevben a Majdan térre. Ahol aztán a hatalom a tömegbe lövetett és százhat ember meghalt. A vérengzés hatására az akkori elnök, Janukovics elmenekült, végül Oroszországban kötött ki, Ukrajnát pedig egy EU- és NATO-barát kormány vette a kezébe.
Oroszország ezt persze nem akarta és nem hagyhatta, ezért 2014-ben furcsa háborút indított Ukrajna ellen. Ott is volt, meg nem is, harcolt is, meg nem is, de közben persze emberek tömegei haltak meg. A válság gyakorlatilag a mai napig tart.
A szabad világ államai nem avatkoztak be, tartva attól, hogy az események világháborúvá eszkalálódhatnak. Az orosz vezetést ez a hozzáállás csak bátorította.
Snyder értelmezésében Putyin és köre fasiszta eszméket vall, és úgy gondolja, az örökkévalóság politikájából kiindulvaa hogy Oroszországnak nemzetek feletti küldetése van. A könyv jobboldali eszmékről nem beszél, ha igen, akkor csak a szó szélsőjobb értelmében. A szélsőjobb pedig fasiszta. Az orosz fasizmus pedig Iljin eszméi szerint a kommunista módszerekkel élve terjeszti önnön hatalmát.
A LENYÚLT AMERIKAI VÁLASZTÁS. Snyder kutatásai szerint Donald Trump egyfajta báb Oroszoszág kezében. A magát a kampánystáb és elsősorban támogatói által sikeres vállakozónak hazudó elnökjelölt egyértelműen gigantikus orosz kiber-segítséggel került hatalomra. Az orosz heckerek a választási kampány idején bot-ok használatával bődületes mértékben befolyásolták a választókat. A bot szó jelentése a Wikipedia szerint: „A bot kifejezés a robot szóból alakult ki, egyszerűsödött. Egy bot (más néven: számítógépes bot, internetes bot, szoftveres bot, web bot), egy olyan szoftver, amely automatizált feladatokat hajt végre meghatározott algoritmus szerint, interneten keresztül. Jellemzően a botok egyszerű és szerkezetileg ismétlődő feladatokat hajtanak végre, sokkal nagyobb hatásfokkal, mint amennyire egy ember képes lenne.” Snyder elmondja, hogy ennek a kibertámadásnak nagyon fontos részei voltak a közösségi oldalak (Facebook, Twitter, stb.), ahol az oroszok több millió álprofilt hoztak létre az álinformácók terjesztése érdekében.
A kampány része volt magáninformációknak a közvélemény elé tárása is. A Wikileaks segítségével (ennek összefüggéseit Snyder nem fejtette ki részletesen) kerültek nyilvánosságra a Trump-al szemben kiálló jelölt, Hillary Clintin e-mail-jei is. Amikor Trump-al szemben kényelmetlen adatok kerültek napvilágra, az orosz szerverekről azonnal megindult az ellenjelölt és tábora elleni összpontosított támadás, hogy eltereljék a figyelmet a valós problémáról. A privát szférának a nyilvánosság elé tárásakor az erkölcsi aggályokat félresöpörték, azzal az indoklással, hogy nem a módszer a lényeg, hanem feltárt tények valóságossága. (Ami valóban megkérdőjelezhetetlen volt.)
Trump-ot és az embereit, finoman szólva, pedig kilóra megvették. Nem véletlen, hogy az amerikai elnök Putyint az ő „új, legjobb barátjának” nevezte. Elnökké választása után pedig mindenhová a saját embereit ültette, és elbocsátotta mindazokat, akik minimum aggályosnak tartották az orosz tőke és befolyás jelenlétét az új kormány közvetlen közelében és tagjainál.
Snyder nagyon részletesen és hosszan fejtegeti, hol és miképpen szerzett Oroszország az új elnökön keresztül kimondhatatlan befolyást az USA-ban. Az adatok mennyisége, az összefüggések feltárása valóban lenyűgöző. Az olvasó magától értetődőn aggódni kezd amiatt, hogy ha a világ legnagyobb demokráciája ennyire eltolódik a fasizmus felé, mi minden történhet még itt? S mekkorává válhat az orosz befolyás a világban? Az orosz és az amerikai változások egyértelműen a világ egyértelmű fasizálódását vetítik előre.
A KÖNYVET OLVASVA, HM, FURCSA ÉRZÉSEIM VOLTAK. Egyfelől egy sorával sem tudtam, és nem is akartam vitatkozni. Snyder szemmel láthatón tudja, miről beszél. Magától értetődik, hogy hatalmas munka van a könyv megírása mögött. Érződik, hogy a kisujjából rázza az adatokat és az értelmezéseket.
Az ukrajnai helyzetet soha nem értettem igazán. Az ukránokról mindössze sztereotípiával rendelkeztem (aki ukrán, az nagydarab, félelmetes és brutális maffiózó, jobb őket nagyívben elkerülni), és azt tudtam, hogy Ukrajnát ugyanúgy, ahogyan Oroszországot az oligarchák tartják a markukban. Az információmorzsák, amelyek eljutottak hozzám az ukrajnai helyzetről, nem voltak annyira egyértelműek, mint Snyder értelmezése, de simán teret adtak mindannak, amit itt olvastam.
Putyin rendszerésől, a mindennapi híreken kívül a vilgáhírű sakkozóból orosz ellenzékivé lett Garri Kaszparovnak a putyini rendszerről írt, Közeleg a tél című könyvében olvastam nagyon hasonlókat, mint amiket Snyder leírt.
Donald Trump-al kapcsolatban is hasonló blikkjeim voltak. A pasas nem szimpatikus, de ugye az én szimpátiám nem politikai kategória. Amit tudtam vagy tudni vélek róla, annak alapján simán elképzelhető, hogy úgy történtek a dolgok, ahogyan Snyder írja. Azok a lózungok, amiket a megválasztása előtt hangoztatott (mint például a bankvilágot a markában tartó világhatalmi elittel történő majdani szembefordulása) nagyon jól hangzottak, de kétség nem férhetett hozzá, hogy ez nem történhet meg, ha pedig ez valós cél, akkor Trump a büdös életben nem lesz elnök.
De az egész olvasás alatt nem hagyott nyugodni a kisördög. Azt súgdosta, hogy valami nem teljesen gömbölyű a dolgok értelmezésében. De mivel nem vagyok elég tájékozott sem az ukrajnai válság, sem az amerikai elnökválasztást és Trump-ot illetőn, rendre félresöpörtem a súgdosását.
Szegény ember vízzel főz. Az egyetlen forrás, amelyet találtam, és aki hosszabban foglalkozott Ukrajnával, az Drábik János volt. Aki ugye egy könyvet is kiadott Az ukrán dráma címmel. Természetesen nem az ő az egyedüli forrás, csak ő volt a legrészletesebb. Ahogy hallgattam az előadásait, összeállt a másik verzió is, aminek a részleteiről hallottam, olvastam. Ez a verzió pedig, nagyon leegyszerűsítve a következő.
Ukrajnában ha nem is mentek jól a dolgok, de Janukovics vezetésével egy demokratikusan választott, legitim kormányuk volt. Ez a kormány oroszbarát politikát folytatott. Ukrajna gyakorlatilag eszköz volt a világhatalmi elit kezében Putyin hatalmának a gyengítéséhez, hiszen számukra elfogadhatatlan a tőlük független orosz hatalom megerősödése. Amely hatalom ráadásul a kőolaj és a földgáz világpiaci elszámolásában ki akar szakadni a dollárelszámolásból.
A módszer tehát a következő volt. Megszervezték az ukrán töntetést Janukovics ellen. A téma az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlkakozás volt. Oroszország érdekeit, az Ukrajnával való közös határ miatt mindkettő rendkívüli módon sérti. A 45 milliós lakosú Ukrajna népességének mintegy 20%-as, vagyis majdnem tízmilló fő orosz.
A tüntetők száma elenyésző volt Ukrajna összlakosságához képest, és a részt vevők gyakorlatilag fizetést kaptak az ott létükért. Nem sokkal később Lengyelországban kiképzett zsoldosokat vetettek be, akik a tömegbe lőttek. Igaz, lőtték a rendfenntartókat is, ahogyan azt később az orvosi vizsgálatok bebizonyították: ugyanazon fegyverekből származó ugyanazon töltények végeztek a tűntetőkkel és a rendfenntartókkal. A véres mészárlást Janukovics kormányára fogták, minek következtében Janukovics menekülni kényszerült. Nyitva állt a nyugat által végrehajtott puccs által hatalomra juttatott bábok előtt. Amire persze Oroszországnak lépnie kellett. Miközben és mielőtt Ukrajna a Nagy Tesó pénzügyi segítségeivel vegetált, Nyugattól meg lópikulát nem kapott.
Nagyon röviden ennyi a B-verzió.
Természetesen fogalmam sincsen, melyik verzió a helytállóbb. Lehet összevetni, hogy Snyder jónevű történész, míg Drábik csak közíró (aki újságíró volt, igaz, nem akárhol, hanem a Szabad Európánál), s aki ráadsául tényként kezeli a világhatalmi elit létezését, vagyis véresen konteo-hívő. De az összehasonlítgatásnak ez az íránya azért fals, mert a végzettségük, szakirányuk a mondandójuk igazságát nem feltétlenül befolyásolja. Ráadásul a történelem nem mérhető, objektív tudomány, a történészek valamilyen szinten mindig foglyai a saját világnézetüknek, előfeltevéseiknek.
A DEMOKRÁCIA AKKOR HAL MEG, amikor már nem hisszük el, hogy a szavazatunknak jelentósége van. Fennmaradása nem azon múlik, tartanak-e választásokat, hanem azon, hogy ezek szabadak-e és igazságosak-e. Ha igen, akkor a demokrácia az időbeliség érzetét teremti: azt a várakozást, hogy a jelent a jövő konszolidálja. A demokratikus választás értelmét a következő választás ígérete adja. Ha számíthatunk arra, hogy sor kerül majd újabb, tényleges jelentőséggel bíró választásra, megnyugodhatunk, hogy legközelebb kijavíthatjuk mostani hibáinkat, amelyekért addig is az általunk meg választottakat hibáztatjuk. Ezáltal a demokrácia az emberi esendőséget politikai kiszámíthatósággá változtatja, és segit abban, hogy az időt a jövő felé haladó mozgásként érzékeljük, amelyre van némi befolyásunk. Ha arra jutunk, hogy a választás pusztán ismétlődő támogatási rituálé, a demokrácia elveszti értelmét. (326.)
(2019)
