Mike Mignola: Hellboy 2. kötet

2019. június 10. - Mohácsi Zoltán

A kötet a kovetkező történeteket tartalmazza (Hellboy 3–4):

A végzet jobb keze
A gonosszal teli szelence
Embernek lenni
Győztes féreg
Harmadik kívánság
A sziget
A csöndes óceán

Vegyes a kapcsolatom Hellboy-jal. Ahogy most megnézegettem az általam olvasott, három első füzettel kapcsolatan írt értékeléseimet, jobbára közepesnek tartottam a képregényeket. A második füzet ment fel 4,5-re. Akkor a pokolcsávó egy kicsit a szívembe lopta magát. Majd a harmadik füzettel megint nagyon nem. Pedig úgy profi mindenestül az egész, ahogyan van. És azonnal hozzáteszem: úgy zagvalék is, ahogyan van. No, nézzük csak, miért is!

HELLBOY ALAPOK

Hellboy, ahogyan a neve is mondja, a pokol szülötte. Teológiai alapokon itt máris van baj. A Biblia szerint egyfelől a pokol nem egy hely, hanem egy állapot, mégpedig az Istentől való teljes elszakítottság állapota. Másfelől nincs örökktartó szenvedés a hatvan-nyolcvan év bűneiért, mert az már milyen volna egy igazságos Isten részéről, aki maga a szeretet? Így persze nincsenek a pokolban kéjjel kínozgató ördögök sem, hiszen nincsen rájuk szükség. Namost, Hellboy az a figura, aki nemcsak, hogy a valóságban, de még a teológiában sincsen. Ez persze egyáltalán nem lenne baj. Még az a nyakatekert jellemfordulata sem zavaró, sőt, ha jól fogom fel, akár muris is, ”hogy a pokolcsávó elfajzik, mert elköveti az a „bűnt”, hogy jóvá lesz, jó célokért kezd el küzdögetni. Hellboy, a gonoszság szülötte isteni célokért kezd harcolni. Az Ellenség, a Sátán, a szétdobáló fajzata így-úgy Krisztus szolgájává válik. Ilyen nincs. Fordítva van.

És még ezzel sem lenne igazából bajom. Most mondd!

HELLBOY PROBLÉMÁK

Bajom azzal van, hogy a történetek szereplői, nem is tudom, mi erre a jó szó, olyan kis légbőlkapottak (?). Nem, nem az a baj, hogy a képzelet termékei. Az miért is lenne baj, ugyan! Nagyjából az összes sci-fi és fantasy könyv telis tele van képzeletbeli lényekkel. Vagyis nem a képzelettel van baj, dehogy! Úgy fogalmaztam, bár dadogva kerestem a szavakat, hogy légből kapott. Miközben folyamatosan van olyan érzésvaem, mert tudásom nincsen, hogy valamiféle legenda, legendák lényeiről van szó. De úgy, ahogyan itt megjelennek, a semmiből érkezve és magyarázat nélkül ugyanoda távozva, így fogalmaztam: légbőlkapottak. Nem tudom másképpen mondani.

A könyvben található történetek utolsó háromját olvastam most el. Az első négyről itt írtam. Nem túl elragadtatottan. Ezekkel a történetekkel elsősorban az volt a bajom, hogy az alap kiindulásuk tömény spiritizmus. Nos, ezekkel a folytatás-történetekkel már nem csak ez a bajom. Minden bizonnyal az én műveletlenségem a probléma: azt kell mondanom, van, amit nézek és olvasok, és nemes egyszerűeéggel egy szót sem értek belőle. Az első történet még úgy, ahogy érthető, bár nem felcsigázó, de a két második már sehonnan sehová. Az utolsóban már csupán az volt számomra érdekes, hogy a rajzok stílusa egészen más, számomra tökéletesen meggyőzőek, nem úgy, mint az előzőeké, amelyekben voltak olyan képkockák, amikről egyszerűen fogalmam sem volt, mit ábrázolnak (például az alsó képen azok a zöld izék). Ennek az utolsó történetnek a rajzai viszont nagyon pompásak. Félreértés ne essék: az eddigi linómetszet-szerű rajzokkal sem volt bajom, jobbára értettem is őket, de úgy fest, egyre inkább elhatalmasodik rajtam a konzervatívizmusom, fölibem kerekid a Blacksad tökéletessége és a Saga stílusa, s kicsit korlátolt lettem. Viszont A csöndes óceán rajzai megmutatják, hogy Mignola mit tud, amikor nem csak a szokásos sematizmussal löki nekünk a pokolocsávó kalandozásait. Rajzilag ezzel kilóra megvett. Igaz az is, hogy ezeket a rajzokat viszont nem Magnola, hanem Gary Gianni követte el.

No, ott hagytam el, hogy Hellboy jön-megy, találkozik, küzd ezzel-azzal, tenger alatt, hajón, szigeten, de valahogy minden kapcsolatot elveszít a történet az ok-okozattal, semmit nem tudunk meg sem a a szereplőkről, sem az előzményekről, sem a miértekről, sem semmiről. Mindössze csak drukkolunk Hellboynak, hogy túléljen mindent, de persze még ez is felesleges, mert amikor meghal, akkor sem hal meg. Teljesen elvesztem az értelmezések kényszerének a meddőségében. Káosz, mondom.
Simán el tudom képzelni, hogy a hiba az én készülékemben van, viszont a tökéletesen szubjektív véleményem ettől nem változik. Még attól sem, hogy permanensen volt olyan érzésem, hogy ha többet tudnék a sztorik hátteréről (mármint ha van nekik egyáltalán, nem csupán Mignola zseniális húzása, hogy úgy csinál, mintha lenne), akkor érthetőbb lenne minden. Mert azért érdkes felvezetés, amikor A csendes óceán elején Hellboy evezget a hajóroncs felé, és a képek kommentje Coleridge Ének a vén tengerészről című verse. MIntha lenne valami kódolt üzenet. Nyitva marad a kérdés, hogy van-e, avagy Mignola jól átvág, s csak úgy tesz, mintha lenne. Aztán belelendül a sztori, Hellboy leláncolva a hajó legénysége által (a hogyan nem derül ki) egy időutazás során, aztán pusztul az egész hajó, legénységestül, mindenki pillanatok alatt porrá öregszik, miután ellepik teljesen valószínűtlen, (bár ebben a történetben részletesen kidolgozott) lények, hogy aztán egy pillanat alatt semmivé legyenek, s Hellboy újra ott üljön a csónakjában, tök egyedül, ahogy a sztori kezdődött.

Hogy ne érezzük magunkat teljesen elveszve, van némi kontinuitás a régebbi történetekkel (például újra és újra megjelenik az az afrikai varázsló, igaz, fogalmam sincs miért, mi a jelentősége?).

Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem, miért voltam képtelen befogadni ezt a könyvet, ennek a könyvnek a történeteit? De úgy hiszem, ez volt az utolsó kacérkodásom Hellboy kalandjaival. Bár ismerve magamat, biztosat nem ígérhetek.