Ha Fejes Endre, akkor a hetvenes évek eleje, Szerdahelyi utca, ahol Apuval, Anyuval, Mohácsi Mamával és Papával éltem. Nem tudom, hogyan és miért engedték meg, hogy megnézzem a filmet, de a Jó estét nyár, jó estét szerelem minden rossz érzés nélküli örök emlék maradt. Nagyon tetszett. Bár nem tudom, hat-hét évesen mi a csuda tetszhetett ezen a kicsit sem ifjúsági filmen, sokkal inkább társadalmi drámán, művészi krimin? De a fiatal Harsány Gábort mindörökre a szívembe zártam, amin később az Egy óra múlva itt vagyok is nagyon sokat erősített. Harsányi szerepe a következő volt: Viktor, aki gyári melós, havonta, a fizetés nap után, amíg tart a pénz, görög diplomatának ajta ki magát, mintha vastagra tömött külföldi lenne. Nőket akar meghódítani. Amikor aztán az egyik lány miatt lebukás közelbe kerül, végzetes és végleges megoldáshoz nyúl. Szokásom szerint, amikor izgultam egy filmen, kicsit mindig belázasodtam. De nem az izgulás volt a lényeg, azt már akkor éreztem. Azt, hogy a film eredetijét az élet, irodalmi alapanyagát meg Fejes Endre írta, akkor persze még nem tudtam. Ezzel csak évek múlva lettem tisztában. S azóta Fejes Endre írásait pozitív diszkriminációban részesítem.

*

A Mocorgó-t, mintegy szokás szerint, az egyik óbudai Könyvmegállóban leltem. Igazából még csak nem is hallottam róla. Amikor kinyitottam, meghökkentem, mert szembesültem a filmfotókkal. Tehát film is készült belőle. Készült, Garas Dezső főszereplésével. Akit, ugye, szeretünk. A filmet még űzöm. A könyvet meg elolvastam. Nem volt nagy falat, alig száz oldal. 

S amilyen kis vékonyka a kötet, annyira vékonyka a történet maga. Egy semmi kis kötetben egy semmi kis történet. Csakhogy ebben a semmi kis történetben nagyjából ott van a XX. század magyar történelme. Jó, ez túlzás, de mégis. 

Mocorgó egy ember. Makics Józsefnek hívják hivatalosan. Egy semmi terjedelmű könyv semmi kis történetében egy semmi kis családból származó semmi kis ember, semmi kis álmokkal, vágyakkal, célokkal. Nem kiemelkedő semmiben, nincs semmi különleges tulajdonsága, és nem tesz semmi kiemelkedőt, de még csak a semmi kis dolgaiban sem jelentőségteljes. Vagyis olyan, mint nagyjából bármelyikünk. Él, szeret élni, túlélni akar, szeret szeretni, szereti a nőket, a pénzt, a jó italokat, a barátságot, nem simulékony, nem bátor. S van egy „nagy” álma, egy vágya: legyen egy bódéja a piacon, hogy zsibárus lehessen. 

Mocorgó története a negyvenes-ötvenes években játszódik. Vagyis, ahogy minden ember életét, az övét is vaskosan átszántja a történelem. Ötvenkét éves vagyok. Éltem tehát az elmúlt rendszerben. Utáltam is az ostobaságát, a képmutatását, az egyengondolkodás megkövetelését. De tény, hogy amikorra megszülettem, már konszolidálódott a rendszer és béke volt. S azóta is az van. Vagyis békében éltem le az egész életemet. Áldott a generációm, legalábbis ebből a szempontból.

Az előttünk levő nemzedékek nem voltak ilyen szerencsések. Jöttek-mentek a politikai rendszerek, Európa cafatokra tépte az országot, folyt a vér patakokban, senki nem bízott senkiben, ellensége volt mindenki mindenkinek. (Sajnos ez mintha mára is megmaradt volna, elég csak az egymásra acsargó pártokat nézni, vagy az ideológiai táboruk vérgőzös szócsatái olvasni, és mindenki azért gyűlöli a másikat, mert az előbb gyűlölte őt, és aki nem megfelelően gondolkodik, az ostoba, műveletlen, tájékozatlan tahó barom náci, kommunista, szélsőjobbos, szélső balos, antiszemita, magyargyűlölő zsidó, rohadt cigány, büdös rasszista magyar, nacionalista, liberális... Gennyes söpredék, hogy a kurva anyját neki! 

Van egy dal. Sokszor emlegettem már. A Solaris együttes billentyűsének, Erdész Róbert az Ulmann Zsuzsával alakított, kéttagú, Cabaret nevű együttes adta elő, Zseniális! Amikor egyszer egy '56-ról szóló drámám véletlenül amolyan amorf, többszerelős, felolvasós bemutatásra került az egykori Mezei Mária Színházban, akkor is bejátszottuk. Az a címe, hogy Szabadíts fel! Benne van az egész XX. századi magyar és kelet-európai történelem. Olyan keserű lemondást és mégis olyan tiszta ésszerűséget mutat, hogy az csuda. 

„Mindent kell játszanunk / Mindent, mert ennyi szerephez túl kis színház vagyunk.” 

„Mondd ki van soron, most kit üldözünk? / Mondd ki lesz mostantól a mi emberünk?”

„És szép közös emléktáblád lesz velem / Itt öltük egymást, hogy béke legyen.
S mert nem leszünk ott, mikor megérkezünk, / Csak azt mondanád el; hová megyünk?”

*

Mocorgó nem tesz mást, mint próbál túlélni mindent. Ahogy körülötte mindenki. Akkor is, amikor a legkisebb apróságért is halál járhat. Azért felakaszthatnak egy lányt, akit szeret, mert rossz nációjú családba született. Azért le kell lőni egy embert, mert ha eljár a szája, sokakat lőnek le, és mert kiölte maga felé a bizalmat. Feszült élethelyzetekben ilyenkor könnyen eljár a kéz. Sőt, el kell járnia. Amikor az emberek már annyira megszokják a halált, hogy simán csak átlépik az utcán heverő holttesteket. 

Milyen korok azok a korok, amikor apák és fiak szembefordulnak egymással a politikai nézeteik miatt, és egyik élete, politikai, társadalmi szerepvállalása a másik átka lehet, amikor változnak a politikai szelek? Amit Hofi már tréfára vett, egykor vérvalóság volt. Bármikor, bármilyen irányban. A nemzedékek egymás bűnei miatt lakoltak. 

Van egy bátyám, aki nyilas volt. Mit írtam én az önéletrajzomba? »A bátyám nyilas volt.« És mit írt ő? »Az öcsém kommunista.« 
Vót a francokat vót! Haggyá' má'!
Hát ezért nem jutok én előrébb, az öcsém meg igen!

Mocorgónak nincsenek barátai, csak sorstársai és érdektársai. Amikor, ha nem is tisztességes úton, de kezd egyenesbe jönni, hátulról mellbe csapja ismét a történelem, majd egy szerencsétlen vihar is. Nem jönnek össze a dolgok, Mocorgónak nagyon nem jön össze az élet. 

*

Az édesapám '46-ban született. Tizenkilenc éves volt, amikor megismerte életet nőjét, a tizennyolc éves Etát. Az édesanyámat. Egy év múlva összeházasodtak. Eta már pocakosan állt az anyakönyvvezető elé. A születésem után pár hónappal kiderült, hogy az áldott állapot áldatlanságot szült, a terhesség kiváltott valami láncreakciót, Eta leukémiás lett. Még hét évet élt. Mindvégig mosolygott, akkor, is, amikor már egyáltalán nem volt rá oka. Van egy fénykép róla, ami pár hónappal a halála előtt készült róla. Nézd csak! Itt is mosolyog. 
Apu soha nem volt képes túllépni a halálán. Bár az összes nagyszülőm azt mondta, adjon oda nekik engem, ő pedig éljen, huszonnyolc éves volt, ő azt mondta, nem, én az ő fia vagyok, ő nevel fel! Rengeteget dolgozott, okos ember volt, bár csak esztergályos képesítése volt, apró találmányai voltak kazánokkal kapcsolatban, amiket szabadalmaztatni is tudott. Megpróbált újraházasodni, kétszer is, anyát akart nekem, társat magának, de egyik kapcsolat sem volt boldog. Egyre többet ivott, volt hogy én fogtam le, mert részegen le akarta szúrni a kettedik számú nevelőanyámat. Nagy volt a kísértés, hogy hagyom, de aztán persze léptem, megakadályoztam. A harmadik felesége mindenéből kiforgatta. Ez részben érthető is volt, mert alig volt már tiszta pillanata. Kapcsolatunk nem nagyon volt egymással, nem tudtunk beszélgetni. Aztán negyvenhárom éves korában együtt ivott az édesanyjával, nagyon berúgtak a nagymamámnál, a Gvadányi utcában. Együtt mentek le a lakótelepi ház lépcsőjén. Apu megbotlott, bevágta a fejét a lépcsőbe. A nagymamám vagy háromnegyed órát sopánkodott mellette, de a mentőket végül egy szomszéd hívta ki. Későn. Apunak koponyaalapi törése volt. 
A halála után sokat gondolkodtam: mennyi volt ez az élet? Miért ez jutott neki? Mennyi volt ebben a sors, az ördög, az Isten, és mennyi az önsorsrontás, a tehetetlenség, a lustaság? S mennyit ért ez az egész? 

Igen, Mocorgóról jutott mindez eszembe, csak vele nem egy koponyalapi törés végzett, hanem egy eltévedt golyó a könyv megjelenésekor még kimondhatatlan '56-os forradalom idején. Mocorgó csak mocorgott egész életében, nem mozgott, nem futott, nem repült. Cipőben is mezítlábasan élt. Ó, Apu...!

*

Fejes Endre nem díszíti túl a szöveget. Szikár, lényegre törő elbeszélésmódját csak egyetlen eszközzel színezi: Mocorgó egy kocsmaasztal mellett maga meséli el a történetét. A végső sorsát a kerettörténetből tudjuk meg, S ez a díszítetlen szikárság valahogy mindent elmond a reménytelenségről, a kilátástalanságról, az örök kapaszkodásról, a letört szárnyakról, a felakasztott reményekről. Arról, hogy azért tényleg, rohadjon meg ez a világ, hogy így kell élnie és halnia embereknek. Arról, hogy a történészék milyen rosszul választják meg a témáikat: a történelem nem annyira a nagy dolgokban érhető tetten, sokkal inkább a kis emberek életében, abban, hogy a legtöbbnek nincsen élete a halál előtt. Csak sóvárgása van és kétségbeesése van. 

Jó ez a kisregény nagyon. Jó Fejest olvasni.