Refrén: ismét Könyvmegálló, ezúttal a Rákos úti rendelőben levő. Hatalmas örömmel kaptam le a polcról, mert bár az égvilágon semmire sem emlékeztem belőle, annyi megmaradt, hogy kiskamasz koromban nagyon szerettem. Nagyjából azonnal bele is fogtam, amint a munkám engedte. Kezdetben hatalmas elánnal haladtam, majd belassultam. 

Donászy Kálmánról igazából semmi információt nem találtam. Volt ez a könyve, meg egy hangjátéka, amire véletlenül bukkantam a YouTube-on. Meg még annyi, hogy A Borkman-villa titká-t e-book-ban is áulják. 

Úgy fest, vannak könyvek, amelyek időtlenek, mert nem tesznek nekik rosszat a múló évek, és fittyet hánynak az olvasóik személyiségének a változására is. Aztán vannak könyvek, amelyek annyira valami eseményhez, pillanathoz, személyhez kötődnek, hogy ezért maradnak kedvesek, bármelyik korunkban. Aztán vannak könyvek, amelyek valamikor, valamiért nagyon bejövősek voltak, de ahogy elmúlt felettünk ez meg az, újraolvasva egyre inkább összevonjuk a szemöldökünket, hogy vajon mi a fenét ettünk ezen egykoron. 

Nekiestem a Borkman-villának, és faltam. Előbb jó ízűen, nagykanállal, majd eltelve lassabban, áttérve a mokkáskanálra. Pedig mennyiségileg nem egy vaszisztdasz, kétszáznegyven oldal. És még csak lövésem sincsen, vajon, micsudát ehettem rajta úgy negyvenpárévvel ezelőtt. Igaz, miért kellene mindent megérteni, még nőkkel is van így az ember, ugye, miért pont könyveknél tudná. 

A Borkman-villa titka sci-fi. Ifjjúsági sci-fi. Nem csupán abban az értelemben, hogy a Móra Ferenc Kiadó adta ki. De persze ez azért pozicionálja valamelyest a könyvet. Amikor kézbe vettem, azonnal az volt a benyomásom, hogy itt valami tévedés történt. A mérete, a papírja, az egész dizájn ordított azért, hogy a kötet a Delfin Könyveknek sorozatába kellene tartoznia. De tök simán. (Neki is álltam, hogy összehozok egy Delfin Könyves borító-verziót, de emiatt a PhotoShop-ot nem akartam feltenni, az Artweaver meg legyőzött: több rétegen belül képtelen voltam egy adott layer képét pozicionálni; biztosan pofon egyszerű a megoldás, de feladtam, pedig úgy nagyon egyértelmű lenne, mire gondolok.) 

Ám ahogy haladtam a könyvben, egyre inkább lett egyre inkább úgy gondoltam, nagyon kemény leszek, hogy nagyon egyszerű indoka van, miért nem fért bele a sorozatba: a minősége miatt. Pedig a Delfin Könyveknek sem volt minden kötete telitalálat. Na, mielőtt folytatom, ezt mondom, mert mikor máskor és miért máskor mondanám el? Nyugodtan átugorhatod, mert szorosan nincsen köze a Donászy-kötethez, de ne tedd, mert szerintem ez az értékelésem legjobb része! 

DELFIN-INTERMEZZO

Apuék könyvespolcán viszonylag sok könyv volt. Amikor, elég hamar, rádöbbentem, hogy persze, azok felnőtt könyvek, de ugyan én miért ne szemezgethetnék belőlük, ha úgy adódik, akkor elég sűrűn ácsorogtam a csúszkás vitrines üvegek, meg a három másik szekrénypolc előtt. (Egek, ezt képzeld el! Tűzpiros, lakkosan fénylő szekrénysor volt [megvan?] és ehhez Anyu és Apu vett két spenótzöld heverőt [ha feléledtél, olvass tovább, több ilyen sokk nem lesz, ígérem.) No, azok között a könyvek között találtam egy fura logóval ellátott könyvecskét. Rá nem jöttem volna, hogy delfint látok, csak rá volt írva. Nézd csak a képet, így festett! Megmagyarázhatatlan indokból beleszerettem a sorozatba. Akkor is, ha konkrétan ez a kötet nem fogott meg.

(Mondom én, hogy van valami titokzatos összefüggés a női nem és a könyvek között. Megvan az a jelenet, a Kill Bill-ből, amikor Kill Bill igazságszérumot ad az Uma Thurman által játszott szereplőnek, és megkérdezi tőle: „Miért csaltál meg? ” Mire a nő, mondom, az igazságszérum hatása alatt sírva mondja: „Nem tudom...!” Na, az milyen, hogy volt, amikor tőlem is kérdezte valakiről szerelmetesfeleségtársam, hogy „Voltaképpen mit vártál a kapcsolattól?”, és nagyjából, zokogás nélkül is ugyanazt válaszoltam, mint a Thurman formálta alak?) 

Amikor megtudtam, hogy léteznek olyan helyek, hogy antikváriumok. („Papa, milyen jó lenne már, ha lenne olyan hely, ahol mások használt könyveit lehetne megvenni, mert akkor nem csak azokat a könyveket, lehetne beszerezni, amiket mostanában kiadnak, hanem régieket is!”, „De Zotyikám, van ilyen bolt sok helyen: antikváriumnak hívják.”, „Antikakvárium?”, „Antikvárium!”) Ha nem is összes pénzemet, de majdnem mindet innentől antikváriumokban hagytam. (Kivéve, amikor könyvesboltban, főleg, ha új Delfin Könyv jelent meg.) Micsoda, de micsoda egy élmény volt szép lassan levadászni az összes hiányzó kötetet! Micsoda szívdobogás volt, amikor remegő kézzel kiemelhettem a többi közül! Először csak a Népszínház utca közepén levő boltba jártam, aztán megtudtam, hogy a Múzeum körúton is van még két bolt. (Akkor még csak kettő.) 

Ide figyelj csak! Nem fogod elhinni, de amikor pár éve általános iskolai osztálytalálkozónk volt, valaki azt mondta nekem:
– A csodájára jártunk a Delfin könyveidnek, Moha! Megvannak még?
Kis büszkeséggel mondtam, hogy a könyvtáram többrendbeli átalakuláson ment át, de a Delfin-összes ott van a polcomon. Most is. 

LIVIA BORKMAN TALÁLMÁNYAI

Nem árulok el titkot azzal, ha elmondom, amit a fülszöveg is elmond:

„A fantasztikus regényirodalomban jártas olvasó bizonyára az első fejezetekben sejti majd, mi lehet a titka Lívia Borkman házának. Mégis feszült figyelemmel figyeli, hogyan veszi körül lassanként a gyanakvók serege a szép Líviát, aki egy idő óta ontja a tudományos felfedezéseket. Hiszen azelőtt a maga szakmájában, a geológiában sem jeleskedett, most pedig hol a biológia, hol az atomfizika hol meg a komputertechnika területén lepi meg a világot egy-egy új találmánnyal vagy felfedezéssel. Mi lehet a titka ennek a csodálatos „felfutásnak”, hogyan képes egy átlagos képességűnek ismert ember ilyen zsenialitásra, és főképpen miért őrzik , miért zárják olyan gondosan a Borkman-villát? – Ezek a kérdések az izgalmas, fordulatos regény meséjének fő mozgatói.”

Mivel ott van a szövegben a „fantasztikus regényirodalom” kitétel, a fülszöveg uszkve szétspoilerezi a regény komplett történetét. Ez is baj, de erről nem a szerző tehet. Arról viszont igen, hogy voltaképpen semmi több nincsen a regényben. De tényleg. S ami szomorú, még ez is olyan kis fantáziátlanul van benne, annyira nem tudunk sem izgulni, sem meglepődni, hogy csak na. Ami viszont végképp baj, az a következő. Vannak olyan könyvek, amelyeknek valami hihetetlenül egyszerű, naiv stílusa van. Ha már sci-fi, akkor két sorozat ugrott be. Az egyik Edgar R. Burroughs marsi sorozata, John Carterről, és László Endre voltaképpen mese sci-fi, Szíriusz kapitányról. (Most mondd, a YouTube-on fent van az egész rádiójáték-sorozat! De jó, hogy írom ezt az értékelést, enélkül nem tudtam volna meg!) Stílusában, irodalmi, nyelvi eszközeiben egyik sem mondható irodalmi csimborasszónak. S aztán, mert milyen furcsa az irodalom (mondom én, ez az irodalom-nő hasonlóság, látod, van benne valami!), mégis olyan mindkettő, hogy elkezded olvasni, és nem tudod abbahagyni. Pedig érzed a sutaságokat, a dramaturgiai bakikat, a jellemek bot egyszerűségét, a cselekmény képtelenségét, mindenben a végtelen egyszerűséget, de ennek ellenére, de mégis: mindkettő szívcsücsök. Donászy Kálmán regénye stílusában  valami nagyon hasonló, mint a fent említett két sorozat. Csak mégsem. Az előző kettőnek az adja az erejét, hogy a fent említett teljesen nyilvánvaló gyengeségeik ellenére báj van bennük. Nem tudok jobb szót. Rendben, igazad van, méltatlan lenne meg nem említenem, hogy bőviben vannak a fantáziának is. Livia Borkan története, amit nem részletezek, mert a fülszöveg valóban mindent elmond, nem is bájos, nem is fantáziadús. De meg sem mozgatja a fantáziát. És azt hiszem, ezért nem került be a Delfin Könyvek sorozatba sem. Ilyen ellenfelei lettek volna (a teljesség igénye nélkül): 

• Elek István: Merénylet a világűrben
• Clark Dalton: A titkok bolygója
• Alekszander Beljajev: A repülő ember
• Alekszander Beljajev: A kétéltű ember
• Berdnik–Vojszkonszkij–Lukogyjanov: A titánok útja – A fekete oszlop
• A nyikorgó idegen (novella válogatás, benne Asimov, van Vogt)
• Anatolij Sztaszj: A zöld útesztő
• Bogáti Pétre: A linkowstoni csapda (nagynagy kedvencem)
• Lester del Rey: A szökevény robot
• A. C. Clarke: A delfinek szigete
• Wojtyszko: A hosszú álom

Nem ragozom tovább. Ez a regény egyszerűen nem jó. Naiv, de nem bájos, kitalálható a történet, nem is izgalmas. Fel nem foghatom, miért szerettem gyerekkoromban. Már az is felmerült bennem, hogy keverem valamivel. Megy vissza a Rákos úti polcra.