Az előző rész, ahogy írtam, szerencsétlen tizenharmadik volt. Fogjuk rá a számmisztikára, rendben, hogy ez a tizenharmadik rész olyan kis csendesebb, semmitmondóbb és bicegősebb volt. Úgy fest, a szerzők is unni kezdték a csepegtetve adagolt akciót, s úgy gondolták, a még élők lelki nyavalygása helyett lépjenek színre a sorozat címszereplői, akik bizony kezdtek statiszta-, de még inkább díszlet-szintre lecsúszni, és mint egy jó kis, minimál költségvetésű, retró háborús tévéjátékban, az akciókról szinte már csak beszélgettek a a szereplők. Na, itt, ebben a részben nagyon nem ez a helyzet. 

Még mindig nem tudom, nem is néztem utána, hogy van-e valami végső kifutása a történetnek(félek, nincsen), de így bizony fennáll az a veszély, ami minden olyan sorozatnál, ahol nincsen meg az elején, hogy mi is lesz a vége, hanem epizódról epizódra alakulnak a dolgok. Ha az alkotónak éppen nincsen kedve a fröcsögéshez, akkor lelkizik, ha unja rajzolni a zombikat, akkor meztelen nőket rajzol, és a szerelem, meg a párzás a fő soros (kis s-sel!), ha így, akkor így, ha úgy, akkor úgy... Most éppen az akció került sorra. Ebben a füzetben van dögivel, unatkozni nincs időnk. (Bár velem már megesett, hogy egy filmbe éppen azért durmoltam bele vastagon, mert]egyszerűen elfáradtam a marha sok, cél nélküli cselekménytől [Mátrix 3.]) Itt nem tökölnek, nem pacsmagolnak, nem szőrözgetnek, nincs lila ködben köldökbámulás, nem tépelődnek a hőseink, mert egyszerűen nincsen rá idejük. Illetve de, van, aki igen, aki amíg a többiek az ő életéért is küzdenek, ahelyett, hogy menne trancsírozni, azon xaraxik egy stukkerral a kezében, karmoljuk is az arcunkat, hogy főbe lője-e gát vagy sem...? Vaze! Szóval itt nincsenek, nem lehetnek elhúzott, mélázós jelenetek.

Ahogyan a sorozat 12. része a bizalomról szólt, úgy ez, a 14. a nagyon gyors DÖNTÉSEKRŐL, amikor gyakorlatilag másodpercek alatt kell mérlegelni és dönteni. A döntés önmagában is egy érdekes, összetett témakör. Döntés nélkül nincsen élet, nincsen előrejutás. Aki nem dönt, nem halad, vagy nem arra halad, amerre szeretne. Van, hogy a továbbéléshez fájdalmas döntést kell hozni. Itt, az Élőhalottak-ban fizikailag fájdalmasat. Vagy fizikailag és lelkileg fájdalmasat. Van, hogy úgy kell dönteni a túléléshez, hogy az egyik meghal. Lehet, hogy csak lelkileg, de lehet, fizikailag is. Erre is van példa ebben a kötetben. Van egy olyan döntés, amikor a hideg futkározott a hátamon: ismét Rick áll a középpontjában, ismét ő az, aki nagyon keményen lép, nagyon fájdalmasat, és ismét olyat, amit győzzön majd utólag helyre tenni magában, de amikor nem tud mást lépni, különben még rosszabb, még fájdalmasabb lesz a helyzet. [[SPOILER: Csak elmondom. Zombi-roham van, ki kell törni a házból. Rick mellett ott van Carl, a fia, Jessie, a nő, akivel Carl előző éjjel lefeküdt, és gyöngéd kapcsolat alakult ki közöttük, valamint Jessie fia, Ron. Ront elkapják a zombik. Jessie képtelen a sorsára hagynia, képtelen elengedni, belé is beléharapnak. Jessie azonban, miközben már csócsálják az élőhalottak, görcsösen szorítja Carl kezét. Ronnak döntenie kell: csuklóból vágja le Jessie kezét, hogy Carl szabadulhasson, Bakker! SPOILER VÉGE]]

Három évig haldoklott az első házasságom. Én is tehettem a haldoklásról, hiszen a nőt, két gyermekem anyját én vettem feleségül, szabad elhatározásomból, saját döntésem alapján. Az addigi, túl csöndes, szenvedélymentes, csendesen, semmitmondó harmóniában csordogáló kapcsolatot ő borította fel, de végső soron éltünk tovább egymás mellett, de már nem csináltunk úgy, mintha szerelem lenne. Olyan igazi soha nem is volt. Nem utólag magyarázom bele. Három évig haldoklottunk. Én néha üvöltöttem magamban, néha zokogtam, néha megoldást kerestem, ezt-azt változtattam, jin és jang, harmóniára, egyensúlyra törekszik minden, hátha. De hiába... Aztán szerelmes lettem. Azt hittem... Szerencsére nem jött össze, mert részemről egy nagyon hasonló, megalkuvó kapcsolat jött volna létre, mint amilyen a házasságom volt. Én léptem ki belőle. A nőnek gyerekeim voltak, s akkor még volt férje. Nem vagyok büszke magamra. Az exem, micsoda helyzet, még drukkolt is nekünk, amikor kiderült. Végül is véget vetettem annak, ami egészen komolyan el sem indult. De ami elindult, az arról szólt, hogy lám, lehet még engem is szeretni, kívánni, van, lehet élet a halál előtt. De mert nem volt tiszta ez a kapcsolat sem, úgy döntöttem, soha többet ilyet. Döntöttem, kiléptem belőle. Ami megerősített abban is, hogy a házasságomból is ki kell lépnem, lesz, ami lesz, fájjon, aminek fájnia kell. Nem volt semmink, csak egy önkormányzati bérleményünk, tartalékunk semmi. Vagyis túl sok alternatívánk nem volt. Vagy szétszakítjuk egymástól a két, nagyon jó testvér gyerekünket is, vagy valamelyikünknek mennie kell. A gyerekeim velem maradtak. Ők is döntöttek. Az édesanyjuknak én mondtam el a dolgot, rohadt egy helyzet volt. De még azt is megértette, hogy nem ellenük fordítottam a srácokat, csak elmondtam nekik nyíltan az alternatívákat. Piszok fájdalmasan, de letisztult az életem. Az exem úgy döntött, a válás után kimegy Londonba. Én azt mondtam, addig maradjon ott, abban a lakásban, addig is éljen a gyerekeivel, és ha ketten élünk, addig is könnyebb mindkettőnknek anyagilag. Csak szabjunk ennek a helyzetnek egy ésszerű határt. Egy év múlva mondta ki a bíróság a válást, az ex a kimondást követően még körülbelül öt hónapot élt velünk. Akkor én már találkoztam életem Nagy Ő-jével, szerelmetesfeleségtársammal. Természetesen amíg ex volt, ígéretet tettem, nem költöztünk össze. Az, hogy ő jött, jöhetett, annak a következménye volt, hogy döntöttem. Becsuktam a kaput. Nem tudtam, nyílik-e másik, de a lehetőségét megteremtettem. Levegőt sem kaptam, olyan gyorsan jött a válasz. Tiszta, nyílt, szenvedélyes és odaadó szerelem lett belőle, ami immár tizenkét éve tart. Hiszem, azért lehetett így, mert döntöttem. S amikor döntöttem, még nem tudtam, hogyan alakulnak majd a dolgok. A döntésem fájt nekem is, fájt az exnek is, fájt a gyerekeknek is, de ha nem döntök, sokkal rosszabbá fajult volna a helyzet, hazugságokkal, sunnyogásokkal, netán fizikai erőszakkal, veszekedésekkel, zavaros élethelyzetekkel. Így ha nem is lett egy fáklyásmenet, két nagykamasz és egy kisgyerek volt a pecsvörk-családban, nevelőszülők lettünk mindketten, és egy nevelőszülő soha nem édesszüle, de tiszta helyzet volt, lett mit átadni. Nekem az is nagy ajándék, hogy mindkét huszonsokéves gyerekem tartós, monogám párkapcsolatban él, egyikük tíz, másikuk, ha jól számolom, hét éve. 

Igaz, nekem volt időm dönteni, és nem kellett fizikai fájdalmat okoznom, netán ölnöm, hogy élet lehessen, vagy legalább rosszabb ne legyen. 

Ebben a 14. részben nem Rick döntése az egyetlen komoly döntés. A harcuk élet-halálharc. Michon-nak is jut egy fájdalmas akció és a nagydarab, viking Abraham-nak is. Nekik akcióban kell dönteniük. Pillanatok alatt. Aztán a kisváros addigi vezetőjének, Douglas-nek döntenie kell, hová helyezi önmagát, merre lép tovább? 

Hát így valahogy. A történet előző  részét olyan kis tinglitanglinak éreztem. Itt van akció. Hangsúlyosan van. Túlsúlyban akció van. Tény, hogy az akció jobbára zombik fröcsögős mészárlása. S a történet végére is jutott egy fájdalmas fordulat. De mindent azért nem mondok el.