Az Élőhalottak legzseniálisabb, legkitaláltabb, legátütőbb figurája ez a Negan nevű, barom pszichopata. Erről már írtam hosszabban. Meg is kísértett a gondolat, hogy simán idemásolom annak a bejegyzésnek a szövegét. Most még tűnődöm egy kicsit, megtegyem-e...

Ez a kötet, illetve füzetecske vastagságú képregény teljes mértékben Negan-ról szól. Egész pontosan arról, hogyan lett Negan, olyan, amilyen lett. Illetve, vélem, ez lett volna az eredeti célja. A füzet, logikus módon, az előzmények, pontosabban az utózmányok ismerete nélkül semmit sem mond, vagy csak lepke pukkanat a tavaszi szélben. Mert nem ismerve Negan figuráját, nem tudva, látva, olvasva, ki ő, semmi jelentősége nincsen annak, ki volt egykor Negan. Vagyis hulladék. 

Vagyis, hogy érthető legyen ez az értékelés is, csak másolnom kell egy kicsit önmagamat (Ctrl+C – Ctrl+V). 

ÖNIDÉZET NEGAN-RÓL

Ez a Negan tuti, hogy nem normális! De egy rendkívül összetett, érdekes figura. S azért az is milyen már, hogy ahogyan egy boldog család is tök unalmas sztorinak, addig egy kiegyensúlyozott ember élete is csak a konfliktusaiban érdekes. De egy pszichopata barom, ha eléggé pszichopata és eléggé barom, az bizony, hm, de vacak szó ez ide, de mégsem találok jobbat: rettentő szórakoztató.

 * * *

(Az alábbi, hosszú szakasz az Élőhalottak 18. részének értékeléséből került ide. A későbbi részekben a figura híven hozza saját magát, teljesen nyilvánvalón érződik rajta, hogy alkotók is rettentően élvezik az általuk kitalált alak dolgait.)

Az Élőhalottak legeredetibb, leglenyűgözőbb, legösszetettebb alakját alkotta meg Kirkman és Adlard a személyében.

Nem véletlenül hasonlítottam Hannibal Lester-hez. Mindkettejük alakját valahogy ellenállhatatlanná teszi a bennük levő kiszámíthatatlanság, a magától adódó természetességgel megnyilvánuló brutális kegyetlenségük és mindezekhez jön sziklakemény ellenpontként az intelligenciájuk, ami miatt még hátborzongatóbb figurákká lesznek.

A szerzők még azzal is megfejelték a dolgot, hogy Negan kinézetre egy szimpatikus figura. Akinek még humora is van. Igaz, hogy a humora miatt még hátborzongatóbb. Sőt, amiatt is, hogy a kegyetlensége, ami zsigerből jön neki, nem zsigerből jön, hanem egy természetes eszköz számára a tekintélye és a rend fenntartásához. Vagyis nem tudjuk igazából eldönteni, mennyire pszichopata az az ember, aki egy forró vasalót nyom az egyik embere arcába, mert tiltakozni mert, hogy Negan az ő nőjét használja, de aki a tiltakozás előtt tudta, hogy a forró vasaló kiszámítható kauzalitás, és nem először történik meg a csoport történetében. És aztán az egész jelentet így kommentálja Rick fiának, Carlnak, aki éppen a fogságában van:

– Nézted? Beteg szarság, mi? Biztosan őrültnek tartasz.

Persze, beteg szarság, amit csinál. De rendet tart. Igaz, a rend azt a másik beteg szokását támogatja, hogy több nője lehessen egyszerre, egy időben, mert mindig erre vágyott. Viszont a nők ezért Negan pontrendszerében plusz pontokhoz jutnak, ami kiváltságokat biztosít nekik. Valamit valamiért.

Két másik példa Negan elképesztő józanságára az idiótizmusa közepette.

CARL
Amikor Rick fia, Carl elrejtőzik Neganék teherautójának a ponyvája alá, és egy gépfegyverrel megöli öt emberét, Negan a büntetésén gondolkodik, bár közben nevetve jegyzi meg, hogy Carl azért jól befosatta.
Azzal leveteti Carl-lal a kisfiú fejéről a kötést, majd sokáig nézi a valóban visszataszító sebét, és lelkes, kíváncsi arccal mondja neki:

Mi a faszom ez? Nem csoda, hogy eltakarod a képedet. Undorító! Néztél tükörbe? Megérteném, ha nem. Hányinger, baszki! Belelátok a számgödrödbe, még a koponyád is látszik. Hű, de megérinteném! Megérinthetem?”

Majd amikor meglátja, hogy Carl ép szeméből könny csorog, őszintén megdöbben (látszik az arcán), és elszégyelli magát.

Jaj, baszus! A fenébe is, bocs, kölyök! Nem akartam! Könnyű elfelejteni, hogy még csak gyerek vagy. Nem akartam a lelkedbe gázolni!

Aztán néhány oldallal odébb ezt mondja Carl-nak:

Igazság szerint minél tovább nézlek, annál nehezebben bírok elképzelni olyan büntetést, ami rosszabb lehetne annál, mint amin átmentél,

De hozzáteszi, hogy azért még gondolkodik rajta. Majd végül nem tesz semmit.

RICK
Rick-ék az első találkozásnál megölik Negan jó pár emberét. Rick bár együttműködő, de cseppet sem barátságos és szolgai. Amikor Negan viszi vissza Carlt Rick-ék kis városkájába, és útközben összefutnak, Negan megereszt egy rosszt poént („Baszki, alig várom hogy meglásd, mi lett a kisfiaddal!”), mire Rick azonnal lefejeli. Negan erősebb, nagyobb darab,rövid küzdelem után, leállítja Ricket, aki még beleharap a karjába, és ezt mondja:

Rosszul válogattam meg a szavaimat. Másként kellett volna fogalmaznom. Mondjuk: „Alig várom, hogy meglásd a fiadat, mert a haj szála sem görbült.” Elismerem, szemét voltam. Az én hibám.

Aztán nagyon józanul hozzáteszi:

Bár nem teljesen értem, mire fel ez a gyilkos tekintet. Kurvára nem. Visszaadtam a  fiadat, és egyetlen csont sem görbült meg a fején. Hehe! Csontot mondtam hajszál helyett, és még csak el sem mosolyodsz. Mindegy! Szerintem jó poén volt, te kiégett pöcs! Visszakaptad a seggfej fiadat, aki több emberemet lelőtte... Megölte őket, baszki... És semmi baja nem lett.
És rólam se feledkezzünk meg! Mibe, hogy ha te kaptad volna az a verést, amit az előbb én, megpróbáltad volna megölni azt az illetőt! Azám! Nem úgy, mint én! Különleges természet vagyok: nem lehet felzaklatni. Még Lucille is eldobtam miattad. Tudod te, mennyire utál a porban heverni? Mint az amerikai zászló. Ilyet nem csinálunk, ez tiszteletlenség! És erre mi van? Jó fej vagyok mint kúratlan kurva az ingyenes kupiban. Szerinted azért hajbókol előttem ez a sok kis közösség, mert ázsiai, amerikai fejeket verek be a baseball-ütővel. Így nem lehet barátokat szerezni. Azért állnak be a sorba, mert szolgáltatást nyújtok, vigyázok rájuk. A Megváltók vagyunk, nem a Kinyírjuk A Haverodat, Hogy Utálj Mint A Szart-klub. Megöljük a cimborádat, ha nem dolgozol velünk?! Meg hát! Szerintem ezt már kielégítően tisztáztuk. Most azt is láthattad, hogyha együttműködsz, mint azt szerintem éppen teszed, akkor még a fiadnak sem esik bántódása, pedig legéppuskázta egy csomó emberemet, mert ennyi esze van.

Egy emberének elmagyarázza azt is, hogy eszébe sincsen megölni Rick-et, sőt, mindenáron életben akarja tartani, mert Rick tartja össze a kis közösségét. Ha ő nem lenne, széthullana minden, és ha széthullana minden, akkor kitől szednék be a járandóságukat? Ricknek élnie kell, hogy a Megváltók is jól élhessenek. Ilyen egyszerű. És ilyen logikus.

Hát, oké! Szerintem jó irányba haladunk. Nagyon faszányosan érzem magam! Remélem, egy dolog mindenkinek kristálytiszta, szerettem volna ha átmegy az egyértelmű üzenet, ami a következő: velem lehet értelmesen beszélni. Kibaszottul normális tudok lenni. Sokkal szívesebben vagyok az... Nem örömből teszek rosszat másokkal. Azért csinálom, mert valahol meg kell húzni a határokat. Mindenkinek tisztában kell lennie a következményekkel. Nem élvezem. Lucille mondjuk... De szerencsére nem ő főnök.

Amit mond, logikus, van benne rendszer, bármennyire őrült beszéd is. De a szerzők hihetetlen ügyességét dicséri, hogy egy-két tagmondat mégis nagyon ügyesen figyelmeztet, hogy Negan nem teljesen épelméjű. Figyeld csak, mit mond Carl-nak: „Belelátok a számgödrödbe, még a koponyád is látszik. Hű, de megérinteném! Megérinthetem?”
Mint egy naiv, lelkesen és tapintatlanul érdeklődő kisgyerek.

Vagy az utolsó idézetben az az apró kis utalás Lucille-re, a szögesdrótba csavart baseball-ütőjére, amit nőként, uralkodóként kezel, s amivel pépesre verte az előző részben Rick emberének, Glenn-nek a fejét. Elárulja, hogy Lucille élvezi a borzalmakat. De nem Lucille irányítja őt, hanem ő Lucille-t. Igen, még mindig egy baseball-ütőről beszélünk...Egy megszemélyesített baseball-ütőről. De Negan még a megszemélyesítést is egyfajta poénnak fogja fel, miközben vérkomolyan ragaszkodik Lucille-hez.

– Elnézést a zavarásért, Negan! A kocsiban hagytad Lucille-t, és tudom, hogy idegesít, ha nincs veled.
– Senki más nem nyúlt hozzá, igaz?
– Nem, uram!
– Gyengéd voltál vele, kedves?
– Ööö...
– Úgy bántál vele mint egy hölggyel?
– Erm... Igen!
– Kinyaltad, ahogyan egy hölgyet kell?
– Hát... izé...
– Csak szórakozok veled, baszki? Hogyan nyalnál ki egy baseball-ütőt? Na, takarodj a picsába!

S ez az ellentmondásosság, ami valóban hihetőn hús-vér szereplővé teszi Negan-t. Kiszámíthatón kiszámíthatatlan, de mint láttuk, vannak elvei, amikhez következetesen ragaszkodik. S a kiszámíthatatlanságában rendszer van. Brutális barom, de a brutalitásának célja van, nem cél, hanem eszköz a számára. És elvei vannak. Például a nemi erőszakot semmilyen körülmények között nem tűri, még a saját embereitől sem.

 * * * (Idáig az önidézet) * * *

NEGAN MÚLTJA

Vélem, hogy a fentiekből kiviláglik, mennyire összetett, ihletett vérnösző barom figurát hoztak össze az alkotók. (Bevallom, ahogy már mondtam, a filmsorozat annyira nem érdekel. de azt hiszem, Negan figurája miatt mégis meg fogom nézni.) 

Negan egy hihetetlenül összetett, logikusan gondolkodó, humorérzékkel bíró, teljesen konzekvens figura, aki törvényeket alkot és hajt végre, elvei vannak, tartja is magát az elveihez. De akinek meg sem kottyan, ha ölni vagy kínoznia kell valakit. S bár szeretnénk hinni, hogy mégsem beteg, de néha elszólja magát, még ha a Lucille-re is keni a saját kegyetlenségét, vagy amikor utólag belátja, hogy túlment egy határon, de racionalizálja a vérszomját. És a racionalizálásban jobbára van is logika. 

Talán az a legfélelmetesebb a figurájában, hogy az olvasó, néző azon kapja magát, hogy bőven talál szimpatikus vonásokat ebben az emberállatban, miközben tudja, hogy minden, de minden ponton, megnyilvánulásában viszolyognia kellene tőle. 

Nagyjából Negan az egyetlen az egész The Walking Dead-ben, aki mosolyog. A legtöbbször őszintén. A reakcióiban pedig van valami kisfiús báj: amikor nem érti, miért bántják, miért nem értik meg, amikor a körülményekhez képest pedig ő milyen rendes, mennyire megérthető, és milyen igazságtalan a világ! 

Szóval minimum ezek hátterén is teljesen érthető, hogy a szerzők ennek a figurának külön csináltak egy füzetet. Senki más nem érdemelte ezt meg a huszonrészes sorozat alatt. Negan méltán. 

A sorozat két alapszerzője még segítséget is kapott a mellékszál megalkotásához Cliff Rathburn személyében, aki jegyzett Marvel-grafikus. 

Ami feltűnő, hogy az Itt van Negan! nagyon vékony füzet! Amíg egy WD-sorozatrész százharmincvalahány oldal, addig ez hatvannyolc. 

Vagyis a hatvannyolc oldalhoz három ember kellett. Nem lenne ez baj. A baj az, hogy egeret szültek az elefántok. Az Itt van Negan! annak az elbeszélése lenne, miért teljesedett a zombiapokalipszisben pszichopata vérbarommá az egykori ember? Ki volt Negan a járvány kitörése előtt? Hogyan élt? Vajon már akkor magában hordozta a későbbi személyiségi jegyeit, voltak jelei annak, hogy micsoda félelmetes faszkalap lesz belőle? 

Jó, én egyébként teljesen elfogadom, hogy egy ember hagyma-rétegeinek a felfejtése nagyon nem könnyű, ha egyáltalán megoldható feladat. Ezért tetszik Peter Schaffer Equus című drámájában az egyik főszereplő végső monológja. A pszichológus azon gondolkodik, tépelődik, vajon miért és hogyan állnak össze egy ember életében a tapasztalatok, élmények személyiséggé? S miért pont azok az élmények, tapasztalok lesznek meghatározókká, amelyek azokká lesznek? S miért úgy kapcsolódnak össze a dolgok, ahogyan összekapcsolódnak, és miért azok kapcsolódnak össze, amelyek összekapcsolódnak? 

Elvileg és gyakorlatilag tehát erről szól az Itt van Negan! Csakhogy olyan lett ez a hatvannyolc oldal mint az Itt van Negan! című képregény kivonata, szinopszisa. Odacsapott jelenetkék egy obszcénul szabad szájú tornatanárról, aki csalja a feleségét, majd összeomlik, amikor az rákos lesz.  A későbbiek ismeretében, visszafejtve logikus minden, ami ebben a füzetben történik, még csak azt sem mondhatjuk, hogy nem következnek belőlük a későbbi despota baromvezér személyiségjegyei.

De mégis, az árnyalatok kimaradtak. S egyáltalán: olyan elképesztően átabota az egész. Van, hogy képkockák között hosszú idő telik el. Érezhető, értelmezhető, de olyan kis fura. Rohanunk valahová? Sietnünk kell? Valamiért lehetetlen Negan jellem(vissza)fejlődését szépen, ráérősen végigkövetnünk? S muszáj a saját képzeletünkkel kitölteni a hiányokat, a lukakat, az űröket? Nem baj, csak szóljanak, hogy a jogdíj fele az olvasót illeti, mert nagyon vastagon hozzá kell tennie a maga részét az egészhez, hogy egészet kapjon. S itt most arról van szó, hogy az alkotók helyett kell dolgoznia.

A múltkor láttam egy pólót a Tesco-ban. Jó kis darab volt: kafa kék, olyan kőmosott fajta. A levarrásoknál nem úgy oldották meg a szegélyt, ahogyan az lenni szokott, kétszer visszahajtva, kétsoros varrással, hanem valahogy úgy, hogy megvolt a kétsoros varrás, de az anyag széle, apró, pici rojtokkal a felszínen maradt. Valami laza tépettség benyomását keltette messziről.
A baj csak az volt vele, a fantasztikus kőmosottság, a kafa-kék ellenére, hogy közelről már nem laza tépettség fíilinget nyomott, hanem pusztán a trehány munkáét. Miközben tulajdonképpen nem volt az. Vagyis a munka alaposabb volt, mint a végső hatás, amit a póló árasztott magából. Na, ez az, ilyen ez a Negan-elősztori is. De ilyen ám. Voltaképpen nehéz belekötni, de mégis úgy felületes, semmitmondó az egész, ahogyan van, miközben, ha belegondolok, tulajdonképpen ott van benne minden, ami egy jó sztorihoz elég lett volna.

De nagyon nem jött össze... Komoly kérdésekre nincsenek válaszok (pl. tulajdonképpen miért is kezd el Negan ölni?), de mégis, összeáll a kép, csak olyan kis slendriánul. És ez így megy az egész füzeten keresztül. Kár érte, Negan figurája sokkal többet érdemelt volna!