Mielőtt bármibe is fognék az egyik kedvenccé lett képregényem harmadik részével kapcsolatban, el kell mondanom, hogy egy friss és meglepő felfedezést tettem az alkotókkal kapcsolatban.

Az első részt két alkotó rajzolta, Michele Rubini és Giovanni Talami. A második részt az utóbbi úriember. A harmadikat Giovanni Freghieri. Az író mindhárom kötet esetében azonos: Claudio Chiaverotti. Az utóbbi művész az alábbi fizimiskával rendelkezik:

Akkor tehát a harmadik résznél tartunk. Azt mondják az okosok, hogy egy zenekar, előadó életében a harmadik album vízválasztó. Kiderül, mennyi is az eredeti szufla, vannak-e tartalékok a mélyben vagy csak egyszeri nekibuzdulásról van szó, és azzal ki is fogytak a tartalékok, az invenciók, és elpárolgott az ihlet. 

A Morgan Lost esetében nem egyértelmű a válasz. Az előző füzetben félbehagyott Lisbeth-szálat ezúttal teljesen hanyagoljuk, és egy egészen más történetbe csöppenünk. Ha akarom, úgy is értelmezhetem, hogy na, de kár, kezd fulladni. Ha akarom, csak egy kis zseniális kitérőt teszünk. Zenéset. Mr. Sandman-nel. Erre még visszatérünk. 

Érdekes ez  harmadik rész. Egy kicsit olyan mint valami drogos látomás. Volt is egy pont, amikor arra gondoltam, oké, ez az egész elszállt, szép, meg minden, de köszi ez már nem az enyém! Soha, semmikor, semmiben nem szerettem a történetből kilógó látomásos vackokat. Mindig úgy éreztem, időhúzás, tizenegyes! Írókém, rajzolókám a normál cselekményen belül éppen nem tud mit kezdeni magával, szürrealizál hát egyet, mert az olyan kis asszociációs értelmiségi-művészajavábólhogycsakna. Az egész Jankovics Marcell-féle János vitéz-t úgy imádom, ahogy van, de azt a galambos, csókos, indák ide-oda részt már gyerekkoromban sem bírtam, feleslegesnek, szövetidegennek tartottam. 

Na most, pajtás, képzeld el, hogy itt az egész történet elkezd ilyen lenni. Hol a Földön vagyunk, hol a Marson, hol realizálódnak a dolgok, hol a tévébemondó elvágja a nyakát és az utcára ömlik a képernyőn át a vér... És így tovább. Szar, mi? Nekem is csurgott el a kedvem az egésztől, mint lyukas zsebből az kiszúrt petpalack ásványvize. Ámde hóhó!

Mert az a nagy helyzet, hogy mivel nem testes-vaskos kötetről van szó, illetve mert az első két kötet imádkozva lett, hát végigolvastam (pedig simán lehúzok olyat is, amit nem olvastam végig, de vacaknak tartom) az egészet. Mondhatom, jól tettem! Mert immeg azt mondom, ez a rész lett a legjobb. Most mondd meg!

Ez lett a legjobb, mert a végére a látomásos vacakolásról kiderült, hogy nem mellékszál, hanem simán a főtörténet. A baj azonban az, hogy ha erről többet mondok, akkor ellopom a katarzist, márpedig az meg olyan, mintha valakit orgazmus közben zavarnék meg, márpedig olyat én nem akarnék tenni, mert ugyandehogy! 

Azt azonban mégis elmondom, hogy itt van ez a Mr. Sandman, aki naná, hogy sorozatgyilkos, tiszta sor. A nevét. Eszünkbe juthat róla Neil Gaiman Sandman-je, de nem erről van szó. Sokkal inkább arról, amit a Wikipedia-n találtam: 

„A Sandman nyugati kultúrák folklórjának egyik figurája, magyar fordításokban általában mint az „álommanó” jelenik meg.”

És ebben az esetben eszünkbe juthat még az ötvenes évekbeli női kvartett, a The Chordettes The Sandman című dala. Ha nem jut eszünkbe, az sem baj, a történet több helyen is egyértelműen hivatkozik rá. Ha Mr. Sandman közeleg, szól a zene. Erről a zenéről van szó: 

(Gebedjek meg, ha ez nekem tetszik, de mire végighallgattam azt vettem észre, dúdolom.
Amikor elhallgatott a zene még akkor is. Körül is néztem gyorsan, nem látok-e valami gyanúsat.)

S innentől nem tudom átadni a sztorit. De még ennek a Sandman-dalnak is jelentősége van, meg az álommanóságnak is. S mivel a „cherchez la femme” örök érvényű (legalábbis nagyon reménykedem ebben, bár ahogyan a dolgok kinéznek politikailag korrekt-szerte...), hát itt is van egy nő, aki nem csak roppant csinos (csak azért sem a meztelen képeit tettem fel! :-P ), hanem okos is, még mértani közép is, de ez utóbbi csak a füzet  végére lesz világos. Nem meglepő, hogy Morgan barátunk is jócskán megszédül. Nézd csak ezeket a képeket, itt kezd kialakulni valami. Az a bal alsó rajz, hát az valami...

Az jutott eszembe róla, hogy volt egy lány fiatal felnőttkorom idején. Ha szerelmetesfeleségtársam (SzFT) nem lenne nekem, akkor neki kellett volna lennie. SzFT-re nézve szerencsére alaposan elbaltáztam a dolgot. Ő volt az egyetlen nő, akihez szégyenletesen önző patkány voltam. Nem érdemelte meg. Az utolsó előtti találkozásunk (az utolsó már csak egy amolyan coda volt) a Vörösvári úti rendelő elött levő villamosmegállóban volt. Én indultam hazafelé, Pestre, ő lejött velem. Én már nagyon menni akartam, ő húzta az utolsó pillanatot, közben leszállt a köd, csepergett valami nyálkás franc, már este volt, én nagyon vártam, hogy jöjjön a villamos, ő nagyon nem. De aztán persze jött, én felszálltam, elindultam „tétován a híd felé a ködben, ahogy a villamos vitt a hídon át”, ő meg „látta, nem jövök többé és látta közben azt az el nem múló éjszakát”.
Dőlt a szöveg, nem véletlenül. Pár évvel később Fábri Péter megírta a történetünket, Gallai Péter (Isten nyugosztalja) megzenésítette és Kováts Krisztával el is énekelte. Úgy, hogy semmit nem tudtak rólunk. Úgy látszik ezt hozza ki az 1-es villamos megállója a budai oldalon. Az a bal alsó kép meg teljesen ilyen hangulatú. 
(Ja, ha kíváncsi vagy a dalra... Sajnos az eredeti klipet nem találtam meg, amiben Kováts Kriszta és Gallai Péter énekelnek, és igen, ott vették fel, az Árpád-hídnál. De a dal szól: https://www.youtube.com/watch?v=X9DbPr25sDo

Szóval ebben a történetben olyan szorosan összekapcsolódnak a látomásos képsorok a történettel, hogy mindennek értelme lesz, nem kell belemagyarázni sem, aztán a végén meg lehet szédülten gondolkodni, de nem olyan kis rossz érzéssel, hogy mi a fene volt ez, hanem elismerőn csettingetve, ahogy összeáll a kép, ahogy szorul össze a szívünk mert megértjük, hogy valóban, ez van, nem lehet mit tenni... S úgy fonódnak össze a dolgok, okok okozatok, mint egy barokk képkeret fonatait. Csigázzalak még? 

Szóval azt mondom, a történetet tekintve, az átgondoltságot nézve, az összetettségre vetve csudálkozó tekintetünket, messze ez a legjobb füzet az eddigi háromból. Pedig az első kettő sem csak gurigázott a lasztival. 

S immár nagyobb a félelmem. Hogyan lehet ezt a későbbiekben meglépni? 

No, ezt a rajzot még vizslasd egy kicsit! Ügyelj a részletekre! Nem azt mondom, hogy rohanj megvenni a képregényt, mert nekem marhára nem érdekem. De neked igen. :-)
Szóval nézd meg jól a képet, és amíg nézelődsz, én mára elbúcsúzom!