Esetem a sznobizmussal

Amikor rászoktam az olvasásra, vagy legalábbis pár évvel később, hamar sznob lettem. Azt olvastam, hogy a krimi az egy olyan műfaj, amit mindenki olvas, de aki művelt, az tudja, hogy valójában nem szépirodalom, mindössze ponyva. Kikapcsolásra való írás. Nem irodalmi nyelven. Vagyis aki entellektüel, az ilyet nem annyira olvas, de akkor is roppant mód titokban tartva. 

Aztán eltelt pár év, és megtudtam, hogy Rejtő Jenő is ponyva. Na, akkor azt mondtam, lúdtoll a fületekbe, vessetek meg, hát én szeretem a ponyvát! S akkor már nem kerültem el az Albatrosz könyveket sem, meg az Európa Kiadónak ezt a Fekete Könyvek sorozatát sem, amiben a jelen fejtegetés alanya megjelent. Főleg Ellery Queen-t, de még főlegebb Erle Stanley Gardner-t olvastam, tudod, ő Perry Mason-nek, a zseniális ügyvédnek a kitalálója, Gardner-ből sokat olvastam. Többet mint Agatha Christie-t. (Bár a mai napig azt mondom, hogy A tíz kicsi néger-nél és a Gyilkosság az Orient expresszen-nél jobb krimit nem nagyon lehet írni.) Érdekes, de Chandler például kimaradt. Ahogy Ed McBain is. Bár kétségtelen, eszemben sem volt következetesen bepótolni a hiányaimat. 

Mondjuk ezzel a mai napig így vagyok: jobban szeretem azt olvasni, amihez úri kedvem húz, mintsem azt, amit el kell olvasni. A kötelező olvasmányokat általában előre olvastam. Manapság nem vagyok hajlandó olyat olvasni, ami nem tetszik, akkor sem, ha a hivatalos és félhivatalos vélemények általában bőségesen nedves és hangos intellektuális orgazmusban fetrengenek az írók neve és bármilyen megnyilatkozása hallatán. Az utóbbi mondatban a leglényegesebb kitétel nem a dac, hanem az „ami nem tetszik” kitétel. Teljesen simán hajlandó vagyok meghajolni bármi előtt, ami meghajlásra késztet, piszkosul nem érdekel se stílus, se politikai hovatartozás, csak az, tetszik-e, amit olvasok. 

Például John Dickson Carr-t sem olvastam még

A könyveivel itt-ott találkoztam, antikváriumokban, könyvtárban, könyvesboltban, de soha nem fogtunk kezet, nem mutatkoztunk be egymásnak. Főleg a két Albatrosz-os könyvéhez, A gyilkos órá-hoz és A London Bridge-rejtélyé-hez volt szerencsém. Amikor A sorozatos öngyilkosságok esete a Könyvmegállóban hozzám tapadt, olyan ismeretlenül hoztam el, hogy azt sem tudtam, milyen nációhoz tartozik és mikor élt az írója. 

A könyv különben is az „esete” szócska miatt ragadt a kezembe. Tudniillik Gardner Perry Mason-történeteinek a címe végződik rendre erre: Az x. y. z. esete. Vagyis az öngyilkosok esetének az első kézbe vételnél csőbe lettem húzva. 

Ha az esete nem lett volna, a borító miatt bizony kézbe nem veszem ezt a könyvet. A Fekete Könyvek fedlapjai különben sem voltak olyan jól sikerültek mint az Albatrosz krimiké. De ez a rosszabbul sikerült sorozatban is talán a legrusnyább és legsemmitmondóbb. (Aki megfejti, mit is ábrázol a kép, kap a kiadótól egy Rózsa Gyuri-féle szuper hangszórót! Játék indul!)

Az író 1977-ben, hetvenegy évesen halt meg. Valamiért mérget vettem volna rá, hogy angol volt, de alaposan pórul járnék a méreggel: Pennsylvania-ban született, ami, ugyebár, kevésbé angol, mintsem amerikai terület. Bár kétségtelem, hogy miután egy angol nőt vett feleségül, tizenhét évig Albionban élt. Összesen hetven regényt írt, magyarul ebből tizenhét jelent meg. 

Carr történeteinek két fő jellemzője a következő:

• Carr a bezárt szoba rejtélyének a nagymestere. A bezárt szobában halott van, de minden ajtót és ablakot belülről zártak be. Mégis gyilkosság történt. 
• Carr regényeinek a fő kérdése nem az, hogy ki, mert nem az a lényeg, hogy ki a gyilkos. Igazából még csak az sem izgat bennünket különösebben, hogy miért gyilkolt, aki gyilkolt. Leginkább és mindenekelőtt Carr regényei a hogyan-ról szólnak: hogyan követte el a gyilkos a tettét. 

A maga korában szerzőnk kedvelt, keresett és a műfajában díjazott író volt. Nyilván nem véletlen, hogy hetven regénye megjelenhetett. 

Az olvasók számára Carr regényeinek kedvenc visszatérő hőse a zseniálisan következtető orvos, köpcös Gideon Fell volt. Fell nem a bűn ellen harcol, még csak nem is az igazság érvényesüléséért, hanem mindössze szenvedélyesen kíváncsi az igazságra. Az, hogy mit kezd vele, meglehetősen eseti, ám a gyilkossági rejtélyek többi megoldóihoz képest, elsősorban és főleg: egyedi. 

– Itt a bizonyíték. Mit akar még ?– Az igazságot – mondta Dr. Fell konokan. – Ódivatú vagyok. Az igazságot akarom.

Alan eltűnődött.
– Mintha úgy emlékeznék – mondta –, ön azzal a kifejezett céllal jött Északra, hogy segítsen Colinnak. Vajon segíteni fog Colinnak, vagy Elspat néninek, ha a detektív, akit ők hozattak, hogy bebizonyítsa, Angust meggyilkolták, világgá kiabálja, hogy Angus igenis öngyilkos lett, még azután is, hogy kezünkben Alec Forbes vallomása?
Dr. Fell Alanra pillantott.
– Drága uram – szólalt meg sértődötten –, csak nem képzeli, hogy elképzeléseimet a rendőrség tudomására kívánom hozni?
– Nem erről van szó?
Dr. Fell körülnézett, nem hallgatja-e ki valaki.
– Az én múltam – mondta bizalmas hangon – nagyon sötét. Khm. Több ízben összekavartam a bizonyítékokat, hogy a gyilkos megmenekülhessen. Néhány évvel ezelőtt önmagamat is felülmúltam, amikor felgyújtottam egy házat. Most az a célom (magunk között szólva), hogy félrevezessem a biztosító társaságokat, hogy Colin Campbell élete végéig tobzódhasson a jó szivarban és a tüzes vízben.
– Micsoda?
Dr. Fell aggodalmasan nézett Alanra.
– Ezen ön megütközik? Ugyan, ugyan! Pedig én mindezt el fogom követni. De az ördögbe is! A saját épülésemre szeretem tudni az igazságot.
(139–140.)

Egy végigrötyögött történet, halott-hegyekkel

Jó, persze, van olyan, hogy krimiparódia. De ez nem az. Mégis a legmegkapóbb benne, hogy az ember végigmosolyogja az egészet. Ahogy a moly.hu-n fogalmazott a Dors_Peabody nevű felhasználó (igaz, egy_ember észrevételét nyolc évvel később új köntösbe öltöztetve): 

... e könyv esetében valóban elmondható, hogy olyan, mintha A(gatha)C(hristie) és Wodehouse összeültek volna egy közös történet megalkotására.

Pompás észrevétel mindkettejüktől, akár fakad egymásból a kettő, akár nem. Mert valóban, ennek a könyvnek ez a legnagyobb előnye és erénye. Amikor éppen nem potyognak hullák az égből, akkor jobbára a skót arisztokrácia társasági életén, italozási szokásain és annak következményein derülünk nagyokat. S ez pompás turmix. 

Mert a történet elmondásának a felszínét valóban P. G. Wodehouse könnyű, mulatságos, társalgási stílusa uralja. Aki olvasott már Wodehouse-t, az tudja, miről beszélek. Aki nem, az sürgősen veselkedjen neki, hogy megtudja, miről beszélek. (Iszkiri! Nem mondom kétszer! Nem bánja meg!) 

A történet másik vetülete a gyilkosság(ok) titokzatos története. Tudod, a lezárt szobás rejtéllyel, amikor belülről van mndn zárva, de mégis hulla van, aki nem lett öngyilkos (vagy igen, vagy nem, vagy igen, vagy nem... a töprengésnek ebben az esetben nagyon nagy anyagi tétje van: ha az első hulla önkezétől lett hulla, többek számára ugrik a busás örökség!). 

Carr-nak sikerül elérnie, hogy ne feszüljön anyagidegenség a társasági börleszk és a titokzatos halálesetekben való nyomozás között. Meglepően egységes vásznat sző a két teljesen eltérő anyagból. A jó nyelvek azt mondják, ez nem is sikerült neki többet, ebből a szempontból, legalábbis a magyarul megjelentek közül ez a legjobb könyve.

Persze ne legyenek hiú ábrándjaink és Kékes-tető elvárásaink: ez a regény krimi, s mint ilyen, a szórakoztató irodalom oszlopos tagja. Ergo: nem akar világmegváltani, nem akar társadalomformálni, nem akar sötét gazdasági, politikai titkokat leleplezni, csupán kicsit gondolkodtatni és nagyon szórakoztatni akar. 

Az alakok ha nem is kapnak dosztojevszkiji mélységű jellemeket, élő, megkülönböztethető, ha nem is minden ráncukban, de jól formázott alakok. Számomra csak a visszatérő főszereplő, a nyomozó orvos, Gideon Fell volt kicsit jellegtelen, de a fenti idézet legalább adott neki valami ellenállhatatlan vonzerőt.

Arról meg ő tehet, hogy számomra különben is kedvesek, kihívást jelentők az olyan szituációk a valóságban is, az irodalomban, a filmek esetében is, amik egy kis csoporton belüli erő és függőségi viszonyokkal foglalkoznak. Itt ugyebár van ez az Isten háta mögött ez a skót kastély, ahol valaki(t) kiesett/kilöktek egy toronyszoba ablakából. S vannak, lesznek még áldozatok. S van a kastélyban néhány összezárt ember. (Rendben, elfogadom: a két tudós meghívása, akikkel a történet indul, s akik voltaképpen a főszereplők, mindvégig némileg indokolatlan marad. De jó, hogy ott vannak!)

A megoldás, amiről persze egy szót sem árulok el, nagyon fifikás ám, hajtja az olvasót a kíváncsiság, hogy megtudja, mi a fene is történt a világvégi, skót kastélyban? Megtudja. :-)

Kár, hogy Carr könyveinek magyar fordításainak száma meglehetősen visszafogott!

Valami ilyesmi helye játszódik a történet. Ez itt a Dundareve kastély a Loch Fyne partján.
(A fotó forrása: itt )

Egy érdekes oldal a szerzőről: Krimi Birodalom