A napokban a blogom Facebook-oldalán keresztül megkeresett a jelen könyv szerzője, Kása Ferenc lenne-e kedvem elolvasni az első könyvét, és írni róla. Nem csupán a kérdést tette fel, hanem mellékelt egy rövid összefoglalót a regényről és egy YouTube-linket is a könyv trailer-éről. Amikor az összefoglalót elolvastam, egyszerre kelt bennem érdeklődés, szorult el a torkom, és kicsit elbizonytalanodtam, akarom-e ezt vállalni? 

Ugyan nem először írok első könyves író kérésére véleményt (másodszor), de van abban valami olyan kis izés, hogy ha nem is ismerem, mégis ismerem az írót, és ismerősként írok róla. Utálok fikázni. De azt mindkét esetben előre bocsátottam, hogy nem ajánlót fogok írni, hanem véleményt. Vagy nem írok. Mindkét esetben az volt a válasz, hogy hajrá, olvassak, írjak. Bevállalósak ezek az első könyvesek! :-) Az első felkérő nagyon jól vette az akadályt még akkor is, amikor elküldtem neki a kész bejegyzés linkjét. Ahogy neki is mondtam, nem ajánlót írtam a könyvéről, hanem véleményt. Ahogyan most is. Az ajánlóhoz nem fűződik semmi érdekem. (Majd ha fizetnek érte, akkor talán... De az meg, hááát...) S ha mégis ajánló lesz az írásomból, az bizony a szerző érdeme.

Szóval az érdeklődés, ami kelt bennem a Hogyan indítsd újra az Univerzumot iránt, tartalmazott egy jókora ódzkodást is. Az ajánló szövege, amint azt látni fogod pillanatok múlva, azonnal beindította az asszociációs láncot bennem: sci-fi (pompás!), poénos (hurrá), a stílus egy az egyben Douglas Adams Galaxis útikalauz-a (a fene tudja, ez sülhet el nagyon vacakul is (ajjaj!). Az viszont szimpatikus volt, hogy a hasonlóságot a szerző sem tagadta, sőt, örvendetesnek tartotta.

Ellenben óvatosságra késztetett, hogy Adams zseniális blődlije még neki sem jött be teljesen: véleményem szerint az ötkötetes trilógiának csak az első kettő, maximum három könyve igazán élvezetes, a többi már kicsit fárasztó és sok. Namost: ugyanez más szerző tollából... hát, hm... De nézd meg a jelen könyv trailer-jét, ha van hozzá kedved: 

 Az ajánló, ami egyébként a könyv fülszövege pediglen így festett: 

Egy virágillatú tavaszi reggelen Csongor arra ébred Londonban, hogy Magyarország eltűnt a térképről. Pár órával később kiderül, hogy a közelgő világvége megakadályozásának egyetlen módja, ha egy olasz ékszerkészítő és egy lengyel taxisofőr segítségével újra­indítják az Univerzumot. Ez pedig majdnem annyira idegtépő, mint a Windows újraindítása… Na de mit keres Neumann János és David Bowie ebben a kiforgatott Mátrix-sztoriban?

A legjobb tanács, amit az apokalipszis előtti utolsó percekre adhatok, az, hogy nyírd le a füvet. Ha valami idiótának mégis sikerül megakadályozni a nagybetűs vég eljövetelét, az utolsó dolog, amivel kezdeni akarod hátralévő életed első óráját, az a fűnyírás, nem igaz? (Persze hacsak nem Forrest Gump nézeteit osztod a világról.)

Ami fölött Ferenc levelét olvasva teljesen elsiklottam, hogy a könyv kiadója a Napkút Kiadó.

Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor ma, amikor éppen a jövő havi munkahelyi ebédemet rendelgettem a titkárság egyik gépén, „elűzve” onnan Cintiát, a másik asztaltól Lilla odanyújtotta nekem a borítékot („Ez is neked jött!”, mert a másik, egy Rukkolás-küldemény már nálam volt) és én ránézve csak lestem, hogy a Napkút a feladó... Mert a kiadó volt olyan szíves, hogy az író kérésére elküldte nekem a könyvet. Nem elektronikus könyvben, hanem papír formában, postán. (Ezúton is nagyon köszönöm!)

Ez a tény, hogy a Napkút a kiadó jó jelnek tűnt. Nem ismerem tüzetesen a kiadót, de amit ismerek tőlük, az szimpatikus és minőséget jelent.

(Nem csupán azért, mert egyszer sikerült bekerülnöm jómagamnak is egy novellámmal a Napút folyóirat egyik számába (XIV/8.) egy novellapályázat ürügyén.)

Azt is, hogy Kása úrnak nem csupán kiadója volt, hanem minden bizonnyal szerkesztője és nyelvi lektora is. Ami, ugye, a magánkiadásos első könyveknél még akkor sem biztosan van (mert pénzkérdés), ha a kiadó maga profi. Vagyis ez a könyv nem magánkiadás: egy kiadó rábólintott a szövegre, és gondozta is a kiadását. Mondom, ez nagyon jó jelnek tűnt. 

Na, mondok, akkor olvassak is bele! Éppen olyan kis nagyon régen tapasztalt pauzás nap volt, megtehettem. Rágyújtottam egy szivarkára, vettem az automatából egy kávét, és a téli tavaszban (ma indult az tizenfokos felmelegedés) az autó mellett kinyitottam egy könyvet. 

Kása Ferenc, az író, avagy a stílus

Egy szövegnek van ugye, stílusa, mondanivalója és cselekménye. Minden szövegnek. Ha szépirodalomról beszélünk, akkor a mondanivalóhoz kapcsolódik a tartalom, a cselekmény is. Még itt is lehet bibi, ha csak stílus van mondanivalóval, és a cselekményben bármi hibádzik: következetesség, dramaturgia, érdekesség. (S akkor a szereplők leírásáról, cselekedeteiről, jellemrajzáról még szót sem ejtettünk.)

A helyzet az, hogy egy író voltaképpen az elsőből és az utolsóból simán megél. Ha egy könyvnek van stílusa és tartalma (cselekménye) az simán elviszi a hátán a szöveget akkor is, ha nincsen mondanivalója. A lektűr, a ponyvairodalom erre kiváló példa.

A három összetevő variálódhat és felváltva hiányozhat. Ha már kettő hiányzik, akkor komoly baj van, bár a stílus megléte elég jól tudja leplezni a másik kettő hiányát. Nem variálom tovább, szájbarágós lenne, innen, ha érdekes a kérdés, a továbbgondolás szerintem egyedül is megy. 

Jelenleg sokkal fontosabb, hogy áll ebben a kérdésben Kása Ferenc? Maradjunk a legfontosabbnál, a stílusnál. Az első fejezettel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Kezdtem máris csüggedni.

Ezt nagyon hamar meg tudom tenni. Annyi elolvasni való könyv van, hogy így is reménytelen mindent elolvasni, amit az elmúlás előtt szeretnék, minek vacakodjak hát olyanokkal, amik nem is érdekelnek?

Szerencsémre (és szerintem a szerzőére is) csupán pár lap ez a fejezet. Aztán a második fejezet már egészen máshogy festett. Ezt mondtam magamban: 

Így, nagybetűvel mondtam. Ugyanis az történt, hogy ahogy olvastam, két dolgot felejtettem el nagyon hamar.

• Először azt, hogy felkérésre olvasok. 
• Másodszor azt, hogy első könyves író könyvét olvasom.

Kásának van stílusa, nagyon jól ír. Ha nem így lenne, a fenti két változás nem állt volna be nálam. Nincsenek döcögő szövegek, elcsúszott alá- és fölérendelő mondatok, nincsenek suta, élettelen párbeszédek, gyalulás és smirglizés nélküli megfogalmazások, jók a beszólások, a hasonlatok,  leírások, pereg, csúszik az egész szöveg mint olajozott istennyila. 

Azt mondják, az első könyvesek első könyve jobbára tele van az író kizárólagosan saját élményeivel. (Ami elsülhet így is, úgy is.) Ugyan a könyve témája ezt Kásának nem annyira adja, de itt-ott volt olyan érzésem, hogy a főhős, Csongor ilyen-olyan ízlései, élményei, véleményei megegyeznek a szerzőével, de ez egyáltalán nem döccentette meg az olvasást és nem tűnt kiszólásnak, pláne lólábnak a szövegből. Lefogadom (bár a fogadásaim jobbára nem jönnek be, mert úriember meg biztosra nem fogad, ugyebár), hogy például Kása úr veszprémi illetőségű, Londonban él/élt, és azt is, hogy a könyvben idézett David Bowie nóta, a Space Oddity a szerzőnek is kedves. Ahogy a Daft Punk dala a Get Lucky is. S vélem, hogy ugyanide tartozik Louis Armstrong, Elvis Presley és az Abba Dancing Queen-je is. S van egy olyan sejtésem is, hogy mindaz, amit Csongor a számítógépekről, a számítástechnikáról, a számítógépes játékokról tud, ahhoz a szerzőnek nem kellett nagyon utánanéznie és szakértői segítséget kérnie. De mondom, ebben az esetben ez csak sejtés és nem fülbántón tolakodó üvöltés, nincsen ezzel semmi baj. S tévedhetek is. Ha meg nem, semmi jelentősége. 

Maradjon meg az utolsó mondatnak Kása stílusáról, hogy ilyen szempontból egy első könyves kb. harmadik könyvét olvassuk. [Gratuláció, taps, konfetti, petárdák.]

S még valami nagyon fontos: onnan tudom, hogy tetszik nekem egy könyv, hogy mindig olvasni akarom. Ahogyan ezt az újraindítósat is. 

Tegnap, szombat este volt egy kis összejövetel, egy nagyon kedves barátunk villámlátogatott haza Tenerife-ről és mert szeretjük, összerándult egy elég tisztes számú társaság a Kis Dréherben, a Fő téren. Nos, amikor készülődtünk, hogy indulunk, felmerült bennem, hogy magammal viszem a könyvet, hátha lesz likas idő. Most mondd! Persze a tükörben mélyen a tekintetembe fúrtam a tekintetemet, hogy „most marháskodsz, ugye?” és a könyv maradt itthon, de erről beszélek, amikor arról beszélek, hogy tetszik egy könyv. 

A cselekmény

Ahogyan írtam, a cselekménnyel is lehetnek bajok. Mert egy szöveg ilyen szempontból lehet érdektelen. Lehet unalmas. Lehet semmitmondó. Lehet ezerféle. S lehet nagyon jó. Félre ne érts: egy cselekmény nem akkor jó, ha egy percre sem állnak le az események, ha mi, a mezei olvasó csak kapkodjuk a fejünket, fel sem fogjuk, hogy mi történt és máris egy újabb zajlásban vagyunk benne. 

A Hogyan indítsuk újrá-nak van cselekménye. Van dramaturgiája. Van története. Van szerkezete. De az utóbbival akadt egy kis gondom. Tényleg kicsi. Mégpedig a következő. 

A regény egyes szám első személyben íródott. Csongor, a főhős (aki Londonban él, és ember nincsen, aki ki tudná mondani a nevét, ezer verzióban szólítják) meséli el a történetet. Is. Mert hogy van olyan, amikor egy másik szereplőről egyes szám harmadikban olvashatunk. Aztán visszatér az egyes szám egyes, de kiderül, nem Csongor az elbeszélő. Aztán ez a nézőpont soha többet nem jön vissza.

S itt álljunk meg egy pillanatra! A gond az volt ezzel a második egyes szám elsővel, hogy a szövegének a stílusa számomra teljesen kavarodott Csongor szövegével. A stílusból nem jöttem rá, hogy a főhős beszél, csak a mondanivalóból. Nem volt stílusváltás, legalábbis nem volt túlságosan észrevehető. S ez kicsit megcöccögtetett. Mert kiestem a sodorból. Kicsit zavart az egyes harmadik is Csongor monológ szövege után, mert ha már, akkor legyen következetes, aztán jött még hasonló egyes harmadik, majd visszatért Csongor.

A nézőpontváltást jogosnak tartottam, de vagy mindenki egyes harmadik lett volna, vagy mindenki egyes első! Vagy még mozaikosabbnak kellett volna lennie a nézőpontoknak, hadd dolgozzon az olvasó, és rakja össze a sok apróságból a sztorit. Min amilyen például a számítógép rendszernaplójának fejezete. (Gondolnád, hogy egy rendszernapló is elmondhat egy történetet?) Azonban nem így történt, ezért egy kicsit felfeslett a szerkezeti varrás, sérült a koherencia.

Ez viszont kicsit odavonta a szememet arra, hogy a sztori bár baromi érdekes, de voltaképpen egyáltalán nem eredeti történet, mert ebben a kérdésben a Mátrix után mi lehet eredeti? Ennek ellenére, ugyebár sorolni lehet a könyveket, filmeket, amik ugyanezzel foglalkoznak pepitában. Kása Ferenc egy icipicit gondolta tovább a kérdést, az icipivel tett egy kicsit a témához. 

A tartalom avagy a mondanivaló

No, de ha már a cselekményről beszélünk: az Univerzumot valóban újra kell indítani. S ha ez így van, akkor nem kell sokat törpölgetni azon, hogy igen, itt valóban egy párhuzamos valóságról, egyfajta mátrixról, egy (?) szimulációról van szó. A szerző nem mászik bele metafizikai kérdésekbe. Oly annyira nem, hogy Csongor utolsó fejezete éppen arról szól, hogy a történetnek vajon van-e bármi mondanivalója? Becsületes, az olvasó szempontjából kényelmes megközelítés, mosolygok is tőle. Csongor arra jut, hogy semmi okos következtetést nem tud levonni abból, ami történt, csak annyit, hogy jó élni. Tök mindegy, mi okból és mi célból. Nem természetes, hogy létezünk, mert a mi szimulációnkat is bármikor leállíthatják, és rohadt nagy gáz lenne, ha nem akadna, aki újra indítsa! De talán már így is sokat mondtam, és nem szeretném péppé spoilerezni a történetet. 

Csupa megtorpanás az élet, újra torpanjunk meg mi is! A fülszövegből adódó Douglas Adams-hasonlat, ahogyan talán az előző két bekezdésből kiviláglik, annyira mégsem fedi a tényeket. Ha már hasonlítunk, hogy el tudjuk helyezni egy előzetes polcon ezt a regényt, akkor inkább Philip K. Dick felé tapogatózzunk! Csongor története ugyanis nem az önfeledt blődli irányában zajlik, hanem a „véget ér a világ, de mi is volt ez az egész”-felé. S ugye ez sokkal inkább PKD asztala, mint Adams-é. Mert sokkal inkább piszkálgatja a miisavalóság oroszlánját, mint azt, hogy a törülközőnkre stoppolós jelére miért pont egy vogon űrhajónak kellett behúznia a féket? Azzal együtt, hogy néha jókat mosolygunk, a sztori inkább izgalmas mint mulatságos. Vagyis ez is inkább a PKD-hasonlítás felé hajlik.

De mielőtt túlskatulyáznám a dolgot, fontos, hogy sokkal könnyedebb a szöveg mint amiket Phil barátunk szokott volt írni. Nem annyira sötét, nem annyira pesszimista, nem annyira kegyetlen. Viszont néha kegyetlenül látomásszerű. És akkor itt újra kézifék! Fontos! Mint az köztudott, a magam részéről valamiért viszolygok a regényekben, filmekben elhelyezett látomásos izéktől. Úgy A sárga tengeralattjáró és a János vitéz óta van ez velem. Mindig olyan érzésem volt/van, hogy nincsen elég mondanivalója, ötlete az alkotó(k)nak, ezért elengedték az agyukat, és hadd szóljon, teljenek a lapok, teljenek a percek! (Mint tudjuk, PKD ezt némi külső segítséggel tette.) Kása uram, hatalmas vállveregetés neked: a te látomás-szerű részeid nem késztettek menekülésre vagy fanyalgásra. Talán azért, mert nem voltak öncélúak, így-úgy mindig kaptak valamilyen magyarázatot. 

Amivel nem voltam kibékülve

az a borító. Nem rossz, csak nem jó. A regényt elolvasva már értem, miért az, ami, csakhogy a borítónak van egyfajta reklám funkciója, ami felhívja a figyelmet a tartalomra. A baj az ezzel a borítóval, hogy szerintem valahogy rossz asszociációkat indít el. Ugyan nincs közvetlen hasonlóság, de nekem Pokol Béla Európa végnapjai című könyve jut róla eszembe. Illetve valami biokémiai szakkönyv. Volt valami nagyon hasonló, de rá nem jövök, mi volt az. (A szerencsés megfejtők között egy hatalmas nagy KÖSZÖNÖM-öt sorsolok ki.) De az, hogy sci-fi lenne, nos, arra semmiképpen nem vezet rá. Sőt, a cím választott betűtípusa sem sejteti, mire számíthatunk, ha kézbe vesszük Kása Ferenc regényét. 

Akkor mit mondok mindent összevetve?

Pofon egyszerű: olvassátok Kása Ferenc sci-fi-jét, mert Kása jól ír. Akkor is olvassátok, ha nem hibátlan, és azért olvassátok, mert Kása története annak ellenére érdekes, hogy nem teljesen eredeti, és hogy még akad benne döccenet. De ez maradjon meg: a szöveg élvezetes, izgalmas és jópofa! Nem Adams, hanem vidám PKD! Á, fenét! Kása Ferenc. 

Személyes utóirat:

Feri, jöhet a következő könyv! Szólj a kiadónak, küldhetik, vállalom, írok róla! :-)

 Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Napkút Kiadónak,
aki simán vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!