Már gyerekkoromban egyértelművé vált, hogy mennyire KÉTBALLÁBAS vagyok a focihoz. Apai nagypapám hobbi szinten filmezett, az asszisztenciája az édesapám volt, és készítettek egy felvételt arról, mit kezd Zolika egy pöttyös labdával. Csúfos a végeredmény, és a mai napig nem változott túlságosan sokat a készségem, pedig eltelt vagy ötven-ötvenkét év. Ha ma csinálnának rólam videót, amikor éppen lábbal próbálkozom egy lasztival, nem lenne sokkal jobb a látvány.
(Lásd a keretezett szöveg alatt a bizonyítékot!)
Általános iskolában a csapatkapitányok versengtek, hogy kinél NE LEGYEK, ha állították össze a csapatokat. Kétruppós fel a levegőbe, fej vagy írás, aki nyert, mondhatta az első nevet, akit magának szeretett volna a csapatba. Én mindig az utolsók között kerültem be, s csak egy dolog vigasztalt: voltak ketten-hárman, akik még nálam is ügyetlenebbek voltak. Vagyis nem utoljára fogytam el, csak majdnem.
Soha nem is értettem, hogyan lehet szeretni a focit: rohantam a labda után, s ha véletlenül hozzám került, másodpercekbe került, hogy máris ne legyen nálam, s ha rúgtam, a legritkább esetben ment úgy és oda, ahová szerettem volna.
Ha olyan csapatjátékról volt szó, ahol kézzel kellett a labdával ügyködni, kosár-, kézi-, röplabda, akkor nem voltam gondban, azokban elég ügyes voltam.
A foci NÉZÉSÉVEL sem voltam soha kibékülve: képtelen voltam/vagyok megérteni, hogyan lehet lelkesedni egy olyan játékért, ami másfél óráig tart, és alig történik benne valami, csak futkározik ide-oda huszonkét ember, az egyik erre fut, elveszik tőle a labdát, aki elvette arra fut, majd elveszik tőle a labdát, és indul minden elölről, végtelen ciklus.
Egyetlen alkalomra emlékszem, amikor támadt bennem némi ÉRDEKLŐDÉS, 86'-ban, a Magyarország-Szovjetunió meccsen. Aminek a végén, életemben először és utoljára már a szovjeteknek drukkoltam, olyan gyalázatos eredményt produkáltak a magyarok: 0-6-ra kaptunk ki. Azóta sem fogtam fel, hogyan lehet a fociért rajongani, táblázatokat, eredményeket bogarászni, egy világbajnokság idején hajnalig meccseket bámulni.
Mondjuk ahogyan most belegondoltam, mégis volt olyan formája a futballnak, ami érdekelt: a GOMBFOCI. Áldott emlékű barátommal, Pipivel hosszú órákon keresztül nyomkodtuk a kis műanyag bizbaszokat, mindegyiken más-más focista fotójával. Mindkettőnknek volt úgy hat-nyolc csapata (mondjuk számomra ez is a mindegy-kategória volt, csak a változatosság gyönyörködtetett.
Pipi már akkor megszállott volt, úgy is maradt, évtizedekig vitt egy kupát soha nem nyerő kispályás bajnokságokon részt vevő csapatot: egyetlen díj, amit kaptak, igaz, az ünnepélyes keretek között, a San Marco utcai Művházban: egy fair play díj. Ha vigyorogtam is miközben átvette, azért büszke voltam a barátomra.
Igazából még irodalomban sem érdekeltek a sportos témák. Talán két KÖNYV volt, ami sportról, konkrétan a fociról szólt és TETSZETT: egy magyar témájú sci-fi, a Pettyes labda a világkupában és egy réges-régi Ifjúsági Kskönyvtár-as történet: A Veréb FC. Slussz!
Illetve dehogy! Volt még egy irodalmi adaptáció, ami nagyon szerettem, témájában is, formájában is: amikor ZORÁD ERNŐ feldolgozta MOLDOVA GYÖRGY egyik novelláját.
No, akkor egy tréfás videó a gyermekkori foci-tehetségtelenségemről, ami sokat nem változott azóta sem.
Manapság már nem olvasom Moldova György munkáit. Semmi elvi ellenkezés, semmi politika, csak valahogy így alakult. Tény hogy a Kádár-sorozatának az üzenetével nem tudtam egyetérteni, de nem emiatt nem. Vagy csak kicsit. Viszont régebben ha nem is rendszeresen, de voltak a kezemben mind a riportkönyvei, mind a tréfás novellásai. A Magyar atom még mindig itt van valahol a polcon, örök darab. Az a novellája, amelyikből ez a képregény készült a Ferencvárosi koktél című kötetben jelent meg eredetileg. (A novella itt elolvasható.) Ami nekem, a futball iránti mély antipátiámra való tekintettel, nem volt a kezemben. Ezt a novellát tekintve úgy fest, hibáztam...
Zorád Ernő már gyerekkoromban megvett kilóra, bármit és mindent szerettem, amit ő rajzolt. Úgy maradtam. Az a hihetetlenül furcsa a munkáiban, hogy bármit csinál, ugyanúgy csinálja, de mégis mindent a maga műfaja szerint hiszek el neki. Ha tréfásat rajzol, mint most is, akkor tréfásnak látom, ha drámait, akkor drámainak, ha kalandosat, akkor annak, ha krimit, akkor meg amannak, és ha fest, lásd a csodálatos Tabán-festményeit, akkor azokat festménynek látom. Miközben mindegyik elsőre felismerhetőn és egyértelműn Zorád Ernő. Mármint úgy Zorád Ernő, hogy nem flangál és csámpázik a stílusok között. Bármelyiken témában látok egy Zorád-fiákert, akkor az mindenhol ugyanolyan. És mégsem, mert tréfás-fiákeresedik, drámaias-fiáker lesz belőle, vagy roantikus fiáker, vagy krimiszerű. Érted? Én nem. Fogalmam sincsen, mi a titka, de fantasztikus művész volt!
A képregény először 1977 novemberétől 1978 januárjáig jelent meg a Füles-ben, aztán 1994-ben újraközölték.
A novella és a képregény története egyszerű, de nagyszerű. H. Kovács, az edző meséli el Jascsák Béla mesteredző történetét, aki zseniális edző, de annyira szigorú volt, hogy felpofozta a középcsatárt, mert öt óra után tíz perccel osont ki a Nemzeti Múzeum őslénytani kiállításáról, holott a csapat tagjainak legkésőbb fél ötkor már ágyban kellett volna lennie. :-)))) Jascsákot, hiába nyer a csapat bajnokságot, a módszerei miatt kicsinálják, beadja a felmondását, és elmegy Afrikába, hogy ott állítson össze egy csapatot, hogy bizonyítva az igazát majd azzal győzze le a hazaikat. A bennszülöttekben nagyot csalódik, de legnagyobb döbbenetére egyik éjjel labdapufogásra ébred, és egy azt látja, hogy egy csapat majom hibátlanul adja elő azokat a technikai elemeket, amelyeket a feketéknek próbált megtanítani. Vérszemet kap, és ezzel beindul az őrület a majomcsapattal. Magyar Majmok bolygója. De nem ám! ,Csak kicsit, de egyáltalán.
Jascsák mesteredző egy hihetetlen technikájú, világszínvonalú csapatot kovácsol a majmokból. A majomcsapat mindent visz. Csakhogy a majmok egyre emberibben állnak a dolgokhoz, és ez bizony egyre komolyabb konfliktusokhoz vezet. Mert ugye a sztárallűrök, a pénz... A történetből többet nem mondanék el, a slusszpoént meg végképpen nem, mert az milyen lenne már...?
Valami hihetetlen milyen szinten illik egymáshoz Moldova eszement, mulatságos története és Zorád (most éppen tréfás) rajzai. Olyan laza könnyedséggel, eleganciával, energiával hozza az utóbbi az előbbi írásstílusának grafikai megfelelőjét, hogy az valami elképesztő.
Az meg már csak a dolgok slusszpoénja, amire valószínűleg egyikük sem gondolt: a történet ma aktuálisabb mint valaha, mind a magyar futball színvonalát illetőn (ne felejtsük el, Jascsák először feketéket akar futballoztatni!), illetve azt, hogy ha teljesítmény van is, az anyagiak miatt piszkosul el tud szállni a ló. Illetve mindenkinél van jobb, csak idő és leleményesség kell hozzá.
Bárhogyan, akárhogyan, mindenhogyan is, ez az egyik kedvenc képregényem! S mivel ez már régen is így volt, erre a maradék kis időre (életkorom, koronavírus, Föld felé rohanó aszteroidák, bibliai próféciák, minden héten világvége) ez már így marad. Mert miért is változna?
A Fülesben megjelent képregények bibliográfiája
Köszönöm szépen Darai Jenő kedves olvasómnak, hogy felhívta a figyelmemet, hogy a mesteredző nevét következetesen elírtam: Janicsáknak Jascsák helyett!
10/10
(2020, a március télben [minuszok lettek a múlt heti nyár után és hull a hó])
