Sokszor gondolkodtam már, hogy vajon én vagyok-e a tökéletes férj-alapanyag, vagy csupán, nemes egyszerűséggel viselkedésemben úgy vagyok píszí, hogy közben gyűlölöm a képmutató, félrevezető, a dolgok lényegét és valós tartalmát átíró politikailag korrekt hazugságokat, hülyeségeket? 

Mosok, főzök, takarítok, ablakot mosok, bevásárolok, udvarias vagyok, előzékeny, figyelmes, nőnek tekintem a nőket. 

Olyannyira, hogy amikor a középiskola harmadik osztályában eljátszottunk a gondolattal, hogy ki milyen állat lenne, ha nem embernek születik, utolsónak maradtam, és közös töprengtünk, én vajon mi lennék? Egyszer csak Boskó felnyerített:
– Hogy-hogy mi? Hát PAPUCSállatka!

Akkoriban (is) nagyon szerelmes voltam, egy lányba, Ágiba. Egymás szüzességét vettük el. Okos volt, szép, csinos, szorgalmas, kreatív. Imádtam vele lenni, s mindent ennek vetettem alá, több közös programot miatta mondtam le az osztálytársakkal, miatta nem mentem el az akkor még létező NDK-ba nyaralni, és így tovább.

Boskó szavaira kitört a sírva röhögés. Én meg gondolkodtam. Azóta is ezt teszem. 

 Amikor Szerelmetesfeleségtársam néha felteszi a valós kérdést, hol van a papucsa, én reflexszerűen ugyanezt válaszolom neki.
– Hahaha, nagyon vicces! Te mint papucs! Hahaha!
Pedig volt, amikor engedtem, nem tiltakoztam, nem álltam ki a véleményem mellett, nem csaptam az asztalra, és majdnem piszokul ráfaragtunk, nem rajtam múlt, hanem a jó Istenen, hogy mégsem. 

NA, AKKOR MI VAN EZZEL A TÖRTÉNETTEL?

Az van, hogy piszkosul érdekes! Már csak az alaptörténet miatt is. Ami miatt az első megjelenése idején a szerző Uderzo kénytelen volt egy kicsit mosakodni. Ezt olvashatjuk a kolofon felett: 

Ennek az Asterix-epizódnak a történetét 1990-ben írtam meg. A rajzolással 1991 májusában végeztem. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel vagy eseményekkel csupán a véletlen műve.

A mosakodás azért lényeges, ahogyan az utolsó oldal jegyzetei mondják, mert 1991. májusában először lett Franciaországnak női miniszterelnöke. Edith Cresson-nak hívták. 

Sejtjük már a haladási irányunkat? 

Akkor jöjjön a lecsó! Naná, hogy, meglepő fordulattal, a női egyenjogúságról van szó. A sztori lényege, spoiler nélkül: Hangjanix, a falu bárdja besértődik, mert nem értik meg a művészetét, ezért úgy dönt, kivonul az erdőbe. A helyére ú bárdot hívnak, aki hamarosan meg is érkezik Lutetiaból (Párizsból). Az új bárd: nő. A neve Maestria. 

Maestria modern, városi nő, abszolút feminista, pantallóban jár, lenézi a falut, és felvilágosult nézeteket vall. Értsd: a női egyenjogúság híve. Stop, álljunk is meg egy pillanatra! Mert itt van, egyértelmű a döglött eb elföldelve. Az egyenjogúság szó értelmezésénél.

Mert ugye az alap értelmezése, hogy a férfit és a nőt ugyanolyan jogok illetik meg. Ezzel az ég egy adta világon semmi baj nincsen: ha egy nő buszt vezet, ha rendőr, ha vájár, ha olvasztár, ha bármi, ugyanazért a munkáért kapjon ugyanannyi bért, és illessék meg a munkaerő-piacon is, meg mindenhol is ugyanazok a jogok mint a férfiakat. Hangsúlyos itt az ugyanazon munkáért kifejezés. Úgy vélem, hogy önmagában ezen senki nem akad fent. Legyen így! 

A másik értelmezési pont, hogy a férfi és a nő ugyanolyan. Meglepő, mert van, aki ezt marhaságot képes komolyan venni. Volt olyan felhasználó-társ a molyhu-n, akinek magyarázni kellett, hogy ugyan, de hogy, egyáltalán és kicsit sem ugyanolyan. És nem sikerült meggyőznöm, érvelhettem a gondolkodás-mód alapvető eltérésével, az eltérő genetikával, a funkcionalitásbeli eltérésekről, bármivel, nem sikerült meggyőznöm. 

S itt jön a kényes pont, amiről a képregényünk is szól: a funkcionalitásbeli különbségek vajon felcserélhetők-e? Hm... Nyilván vannak, amik nem: a nemzés és a gyermekfoganás képessége stip-stop, csakis az egyik nemnek lefoglalt. Gyermeket szoptatni csak a nő tud. Vannak olyan testalkati, fiziológiai különbségek, amelyek, bár egyed-szinten nyilván előfordulhatnak komoly hasonlóságok, de általánosságban mégis teljesen eltérők a két nem között. 

Namost: a képregény Maestria érvei és az egyenjogúság értelmezései között nagyon finoman egyensúlyoz. Látszólag még Uderzo is bajban van vele, olyan finoman. Amikor a teremtmény sarokba szorítja az alkotót. Mert a képregény egészéből az jön le, hogy a férfiúi és a női társadalmi szerepek felcserélése nem szerencsés. Pont.

A mai gondolkodásnak fájdalmas, mégis roppant egyszerű, átlátható, és célravezető amit erről a kérdésről Martin Kukučin Ház a hegyoldalban című könyvében olvashatunk, amikor a parasztgazda megpróbálja orvosolni a menye és a felesége közötti perpatvart. (A jelenet gyönyörű, az idézetből nem jön ki, hogy a gazda, Mate kemény érvelésének az alapja a szeretet, az ahogyan a családja tagjai felé fordul, de a történet egészében ott van.) 

– Kérdeznék tőled valamit, Barica, – kezdi Mate még mindig nyugodtan. Iván elragadtatva bámulja apját, hogy ilyen önmérsékletre képes. Baricát is meglepi a mérsékelt hang. Ő már azt várta, hogy kitör a vihar. – Azt szeretném kérdezni, hogy kinek akarsz te engedelmeskedni tulajdonképpen?
Minthogy nem kap feleletet, tovább megy, megint csak egész csöndesen. kezdi Mate még mindig.
– Azt szeretném kérdezni, hogy kinek? – folytatja Mate. – Mert a Pretúr-családban ősidők óta az volt a szokás, hogy mindenki engedelmeskedni tartozott valakinek. A régi jó szokásokat pedig mi sem vetjük sutba. Én mint gazda és apa a kötelességeimet szolgálom. Iván meg az anyja nekem engedelmeskednek ..  hát te? Vagy talán azt képzeled, hogy senki sincsen fölötted? – kezdett remegni itt már a hangja, és homlokára fenyegető ráncok gyűltek. – Ebben az esetben te igen-igen tévedsz. A ház az enyém, és minden az enyém. Az itt a rend nálunk, hogy aki az én házamban lakik, az nekem fog engedelmeskedni. Azonnal mész a mamáért! (21.o.)

Világos beszéd, nemde? A gazda tisztázza, hogy vezető nélkül nincsen előrejutás, engedelmeskedés nélkül pedig nem valósulhatnak meg közös célok, szétesnek a dolgok, a viszonyok, a gazdaság egésze, és pusztulás következik. Ahogy demokrácia a természetben sem létezik. Működőképes az emberek között sem. 

Hej, aktív keresztény korszakomban is de nagyokat sikerült erről a kérdésről beszélgetni a felvilágosult hölgyek tömkelegével, és az irányításra, vezetésre képtelen, vagy éppen az asszonya által ebben a kérdésben kiherélt apjukokkal. Meg azokkal is, akik félreértették a vezetés Isten-jogi alapját és kötelességét és csak a hatalmat óhajtották. 

De közben még Panoramix (nekem az egy másik fordításból származó Csodaturmix név valamiért jobban tetszik), a druida is azt mondja, hogy a társadalom változik, miért ne módosulhatnának, változhatnának a nemi szerepek? 

S ez a kettősség adja a történet sava-borsát. Mert valóban, miért ne lehetnének a nők teljesen, mindenben, mindenkor egyenértékűek a férfiakkal? Uderzo nagyon finoman válaszol a kérdésre, amikor... no, de azt mondtam, nem spoilerezek, ezért csitt. De annyit elárulhatok, a férfi és a nő alapvető különbségének a lényege, hogy amíg a férfi életben tartó, megszerző, addig a nő melegítő, gondoskodó. Amíg a férfi jobb stratéga, addig a nő hihetetlenül jó taktikus.

S hogy egy kicsit megkavarjam én is a dolgokat. Életben tartó, gondoskodó vagyok. S remélem, eközben férfi is. Ahogy mondtam, simán mosok, mosogatok, főzök, takarítok, varrok (csak ehhez az új varrógéphez nem értek), és így tovább. Vagyis simán felvettem általában vett női társadalmi szerepeket. 
Viszont érdekes, ha hozzá kell nyúlni szerelésügyileg valamihez, bármihez, akkor SzFT egyből ezt kérdezi:
– Morzsám, megcsinálnád, kérlek?
A szerszámok még mindig az én szerszámaim, nem pedig a mi szerszámaink. De tény, ha szerelek, ott van mellettem, és tudja a szerszámok nevét. 

Vagyis miközben a megváltozott életmód, -rend miatt a férfiak számára természetessé vált a sztereotípia szerinti női tevékenységek végzése, addig a saját tevékenységeik döntő többsége is náluk maradt. A férfi az egyenjogúság és az egyenlőség következtében megfoghatja a fakanalat és a felmosó rongyot, de a nő ugyanerre hivatkozva mégsem ragadja meg a sarokcsiszolót, a kombináltfogót és az ötkilós samu-kalapácsot, de még a számítógépes hdd vs. ssd-cserével sem nagyon bízható meg. Teszem hozzá, Uderzo ideáig már nem is merészkedik, megmarad a női egyenjogúság pöckölgetésén. 

S lehet agyalgatni, végső soron hová is teszi az álláspontját, s teszi-e egyáltalán valahová, vagy csak jót mulat a két nem vergődésén és a felmerülő kérdések nagyjábóli megoldhatatlanságán. S elmerészkedik odáig is, hogy még egy szélsőséges helyzet kiprovokálta dilemmán is eltöpreng: amikor a nő zaklatja, akár szexuálisan a férfit, vagy alkalmaz erőszakot vele szemben, akkor a férfinak van-e joga fizikailag védekezni? Asterix számára ez majdnem depressziót okozó kérdés. Mert a férfiak döntő többsége azért úgy van bekötve, hogy alapvető számára: nőt nem bántunk. 

Kicsit messzebb visz, és a jelen képregényhez a fentiek miatt van köze: a 168 óra pár héttel ezelőtti számában volt egy megdöbbentő cikk a bántalmazásról. Azért volt megdöbbentő, mert a 168 óra közölte. Ritka józan, pártatlan, reális cikk volt. Arról szólt, hogy persze, van egy felől a nők bántalmazása. Amit minden normális ember elutasít, megvet és utál. 

Másfelől azonban jócskán van bántalmazás a nők részéről is, csak éppen nehezen mérhető a mértéke, mert ez az esetek döntő többségében verbális agresszió: a férfiak megalázása, lekicsinylése, b@sztatása, ugráltatása, stb. Amit azok tűrnek, ki tudja meddig tűrhetik, s ha egyszer felállnak, akkor jön a bántalmazásnak az verziója, amiről nap mint nap beszélnek manapság. De azt, hogy hány hét, hónap, év előzménye volt, arról nem esik szó, nem vizsgálja senki. Nagyon örültem a cikknek, kár, hogy nem píszí erről többet beszélni, és vizsgálni a kérdést. 

– Apa, ülj le, kérlek! Apa, ne állj, föl, apa! Egyél velem tovább! – könyörgött Eszter lányom, ahogy ültünk az ebédlőasztal körül, hármasban az öccsével, Gergővel, aki csak megszeppenten pislogott. – Apa, nem érdekes, ne figyelj oda, ne válaszolj! Egyél tovább, kérlek!
Már majdnem sírt.

Az anyjuk a konyhából szólogatott befelé. Akkor már úgy két és éve nem volt közünk egymáshoz, csak együtt éltünk a gyerekek miatt, egy fedél alatt, egy kasszán, külön ágyban. Tizenhat év békés házasságunk volt. Túlontúl békés. Elbotlottunk mindabban, ami a szőnyeg alá került, amit nem mondtunk ki.

Az exemből ez aznap kijött másképpen. Minden mondata, minden szava valami logikátlan, igazságtalan piszkálódás volt. Egy darabig próbáltam higgadtan válaszolni neki, lenyeltem még a durva válaszlehetőségeket is, de volt egy pont, amikor betelt a pohár, de rohadtul. Nem mondtam én semmit, de Eszterrel annyira ismertük egymást, hogy csak rám kellett néznie, látta, tudta, mi zajlik bennem. Azért kezdett kérlelni. 

Soha nem ütöttem meg nőt. (Na, jó, egyszer Görögöt felpofoztam a Kórház 9. alatt, de az valami nagyon hasonló szituáció csak volt, csak éveink száma volt lényegesen csekélyebb.) De ha akkor a lányom nem könyörög vissza az ebédlőasztal mellé, a családon belüli erőszak miatt valószínűleg a válásunk sem lett volna békés. Viszont azóta egy kicsit árnyaltabban látom a bántalmazás kérdését. Ahogyan a 168 óra említett cikke is.

Ezt az Asterix-képregényt semmi sem menti meg attól, hogy jó legyen. Bár szokatlan a témafelvetése, az, hogy társadalmi kérdésekre reagál, de ennek a levezetése: pompás. S közben a szerző kajánul somolyogva, ám empatikusan lesi mindkét fél vergődését a szokatlan és megoldhatatlan helyzetben. Pedig a gall férfiak nem is önként dugták a fejüket a hurokba.