Vincent Šikula: A sárgarigó

2020. május 02. - Mohácsi Zoltán

Mire jó, többek között a moly.hu: amikor A négylábú tyúk című novella-válogatást elolvastam, akkor nézegettem utána, hogy a könyvecske szerzői közül kitől jelent meg magyarul még valami, s akkor bukkantam rá, az orosz könyv adatlapja alatti „hasonló könyvek” között Vincent Šikula nevére és először erre a könyvére. Az antikvarium.hu-n fillérekért árulták (ez volt a reklám).

Tudom én, hogy ember és ember között nincsen különbség, csak Ember és ember között. Ez a különbség pedig nem náció, hanem egyénfüggő. Ezzel együtt mégis léteznek bizonyos nemzetkarakterek, sőt bizonyos rassz-karakterek is. Illetve ott van még a történelmi tudatból, örökségből származó viszonyulások kérdése is.

Tavaly voltunk Szencen, egy csodálatos szálláshelyen, a Lobsterben (nézd csak meg a képeket!). Olyan kis Karib-tengeri az egész, a bungalók egy tavon vannak, hidak vezetnek hozzájuk, egy partra vetett (díszlet) kalózhajó áll előttük, az az étterem, s ha kell, menyegzők, társas összejövetelek helye. Amikor megosztottunk róla fotókat a Facebook-on, a barátaink elképedtek, hogy hol a viharban vagyunk, hogy kerültünk oda? Amikor mondtuk, hogy Komáromtól úgy negyven kilométerre készültek a képek, nem akarták elhinni nekünk.

A lényeg: amikor megérkeztünk, a Lobsterben egy teremtett lelket nem találtunk. Aztán mégis, egy fiatal lányt, aki megkereste nekünk a főnököt. Szlovák tudás híján angolul beszélgettünk vele is a főnökkel is. Illetve Szerelmetesfeleségtársam (SzFT) tett ilyet. Semmit nem tudtak rólunk, az érkezésünkről, a foglalásunkról. SzFT elmondta, hogy még októberben foglaltuk le a szállást, ennyiért és ennyiért, reggelivel, három napra. A főnök egy kicsit értetlenkedett, még nincsenek ki sem nyitottak, véletlen, hogy egyáltalán itt vannak, majd holnap lesz az első nap, nem tud rólunk, étel-ital ma még semmi nincsen, ám ha már így alakult, maradjunk. Ő itt új tulaj, nem régen vette meg a helyet, a régi meg, úgy fest, nem adta át a foglalásokat...
Másnap reggel olyan terülj, terülj asztal várt reggelire, hogy megkérdeztem, hányan jönnek még reggelizni?
– Ez csak a tiétek! Ha marad valami belőle, és kell nektek, vigyétek át a bungalóba, van egy kis hűtő, betehetitek.
Ez így ment három napig. A második napon a tulaj észrevette, hogy magyarul beszélünk.
– Magyarok vagytok? Én tudok kicsit magyarul – mondta, és onnantól folyékonyan beszélt velünk a mi nyelvünkön, alig kereste a szavakat, ha vastag akcentussal mondta is amit mondott.
Hazafelé, a kocsiban nyílt nagyra gyönyörű párom macskazöld szeme:
– Tudod mennyibe kerül most ott egy éjszaka, reggeli nélkül?
Megmondta. Mi, magyarok harmadáron voltunk ott három napig, reggelivel, a szlovák főnök jóvoltából. Miközben mindenki másnak már az új árakon szabta meg az ottlétet.

Namost, ott Szlovákiában tört rám valami világfájdalom, amikor első este, a házassági évfordulónk napján elmentünk valami éttermet vadászni, ahol tudunk kártyával fizetni (nem találtunk, így az ünnepi vacsi védőgázas, fóliás, előrecsomagolt szendvics volt a helyi Lidl-ből). Néztem azt a néhány embert, akivel utcarovás közben találkoztunk, és (micsoda felfedezés!), tök olyanok voltak mint mi. Kelet-Európa, pár tíz kilométerre a határtól, ahogy egy apolitikus volt munkatársam fogalmazott, Magyarország szlovák részén. És ott szakadt rám, bár egyáltalán nem vagyok kozmopolita, annak ellenére sem, hogy egy szem fia rasszizmus nincsen bennem, és annak ellenére, hogy lokálpatriotizmus viszont van, és úgy gondolom, van miért büszkének lennem arra, hogy magyar vagyok, hogy mekkora egetverő marhaság a nemzetek, a nemzetek fiainak acsarkodása... Volt egy ruszin és egy Felvidékről származó költő barátom, Hattinger Klebaskó Gábor és Kormos Sándor, vagyis Alexander Kormoš. Mindketten írtak magyarul is, ruszinul, illetve szlovákul is. Volt olyan versük, amelyik ezen, volt amelyik azon a nyelven jelent meg. Sajnos egyikük sincsen már az élők sorában, Gábor 2016-ban, Sanyi idén halt meg. Úgy voltak magyarok, hogy azok is voltak. Nagyon azok. S ez soha, semmi fennakadást nem okozott sem bennük, sem bennem.

Jó persze, nem spanyol viasz, nem vaszisztdasz, hanem vaskos, alapvető evidencia, de ott, Kimlén hirtelen nagyon fájt, hogy bántják egymást az emberek, ostoba határok miatt ölik egymást, és gyűlölet van, mert valaki más nyelvet beszél, holott ugyanazok az örömeink, a fájdalmaink, a vágyaink, a reményeink, voltaképpen mindenünk.

Valamint ott szakadt rám az a felismerés is, hogy alig-alig tudok valamit a környező országokról, a történelmükről, a kultúrájukról, a földrajzukról. Róluk.

Többek között, lám, a szlovák Vincent Šikula-ról sem volt fogalmam sem.

Azt mondják az irodalomban jártasak, de legalábbis az író egyéb könyveinek fülszövegei, és reménylem, akik írták, olvasták is a könyveit, hogy Šikula a kisemberek megírója a főszereplői a történelem szempontjából mindig senkik, a névtelenek, akikkel megtörténnek a dolgok, akik túlélnek, akik tehetetlen bábjai és sosem irányítói annak, ami a 20. század Kelet-Európájában zajlik.

Magáról az íróról tulajdonképen semmi érdekeset nem találtam. Volt egy Wikipedia-szösszenet és egy Amazon-bejegyzés, ami voltaképpen megegyezik a Wikipedia szövegével. Vagy csak nem lehet róla nagyon mást írni. Orgonista volt egy templomban, újságíróként, tanárként is dolgozott, forgatókönyveket írt, majd szerkesztő lett, miközben sorban adta ki a könyveit, amelyek közül jó pár gyermekkönyv volt. Pozsonyban élt, de választott, megalkotott szereplői jobbára vidéki emberek. Úgy nagyjából ennyi. Voltaképpen semmi különösebben érdekes. 1936-ban született és hatvanöt évet élt. Mondom, semmi érdekfeszítő, semmi ellenzékiesség, semmi migráció, semmi botrány, semmi izgalom. Magyarul, ha jól böngészgettem, tíz könyve jelent meg, a tízből egy gyerekkönyv, s a könyvek jobbára a Madách kiadó munkái vagy kooperációi voltak.

A SÁRGARIGÓ kisregény. Százegynéhény oldal. rövid, pattogós fejezetekből áll, egy fejezet maximum pár oldal. A történet úgy indul mintha népmese lenne. Nem vacakol hosszasan sem a jellemrajzoknál, nem veszik el az apró részletek bemutatásában, semmi kávéba mártott sütemény, semmi zsíros húsleves, örüljünk, hogy a cselekményt egyáltalán elmondja. Mondom, mint egy mese. Ezáltal megfogott már az első oldalakon. Mert a szikársága valahogy úgy sugallja a szeretetet és a bölcsességet, ahogyan a mesék teszik. Mármint a népmesék. S szép ez a szöveg, és szép marad akkor is, amikor az események nem szépek, amiket leír.

Annak ellenére, hogy a történet egyáltalán nem népmesei, csak kezdetben tűnik úgy. Filomenka a szorgalmas, jóindulatú, ám nem túl értelmes és nem túl ügyes leány egyedül marad a világban: a szülei és a legidősebb fivére egymás után meghalnak, egy testvérbátyja marad, de vele meg alig van kapcsolat annak ellenséges felesége miatt. A nej azért ellenséges, mert Filomenka örökölte meg anyjuk után a szülői házat és a kis szőlőt.

Filomenka egy nap a szőlőjében tüsténkedik, amikor megjelenik az alapvetőn városi, de a természetért rajongó Jano, és szorgos pofátlansággal beveszi magát Filomenka életébe. Kezdetben úgy tűnik, Jano jót tesz a lánynak, de aztán kiderül, hogy az, aminek tűnik: egy lusta, csélcsap naplopó, aki valószínűleg egyedül akkor dolgozott volna szorgalmasan, ha erdész lehetett volna belőle. De nem lett. Jano eladatja a kis házat és a szőlőt Filomenkával, majd elissza a pénzt, aztán Szlovákia hol létezik, hol nem, hol független, hol nem, hamarosan Hitler országává lesz, majd véget ér a háború. Filomenka és Jano meseszerű, de egyáltalán nem mesés kapcsolata olyan, mint ahogy a mesék kezdete fogalmaz: hol volt, hol nem volt.

A kisregény tényleg kicsi, a végére a két főszereplő fiatalból öreg lesz, vagyis sejthető, hogy a történet egyes részletei között elég nagy, de simán követhető időbeli ugrásokat hajtunk végre.

Filomenkát minden elesettsége ellenére nem kell igazán sajnálnunk, Jankót minden linksége, becstelensége ellenére nem kell gyűlölnünk. Csak a fejünket csóváljuk, s közben mindkét alakot kedveljük. Az egyiket éppen az együgyű merevsége,a másikat a széltolósága miatt, miközben mindkettő felett a fejünket fogjuk. S közben valahogy mégis mindkettőt igen-igen kedveljük, annak ellenére, hogy a maga helyén, más és máshogyan, de mindkettő tévedhetetlenül önsorsrontó döntéseket hoz, és ha máshogyan döntene, a történelmi viharok ellenére akár boldog is lehetne a másikkal, elég lenne a hatalmasok által rájuk kényszerített, nehezített pálya.

Ó, igen, a sárgarigó! A sárgarigót Filomenka hallgatja a szőlőben. Azt hallja ki a sárgarigó beszédéből, hogy a sárgarigó hozzá szól: „Tilio, dalido te vagy Filomena, mi lenne a jó?” Filomenka álmában Jano sárgarigó játszik. Filomenka meg akarja fogni, akár úgy is, hogy leveri az ágról, de a hajsza sikertelen. Jano-rigó dalol neki sárgarigóul, előtte repdes, de elérhetetlen, a léte csak ígéret. Ha még nem hallottad volna, így hangzik a „Tilio, mi a jó?” a valóságban. Gyönyörű!

A kisregény összhatása döbbenetes. A szöveg szépségében, tömörségében is, a sorsok egyszerűen megfogalmazott tragédiájában is, a jellemek egyszerűségében is. Lehetett volna vaskosan megfogalmazott, fekete tragédia, mégis keserédes, szép történet lett a történelem kegyetlenségéről, arról, hogy az ember őszi falevél a viharokban, s arról, hogy egyetlen kiút maradhatna csak a nagy szomorúságokban, nyomorúságokban, szeretve segíteni egymást.