A könyveket majdhogynem mindig én vettem magamnak. A család elég hamar be- és átlátta, hogy ha könyvajándékot kapok, vizet hordanak a tengerbe, és már így is alig fér az olvasnivaló a gyerekszobába. Így jártam, véleményem szerint Szerelmetesfeleségtársammal is. Mert két dolog van. Egyfelől valóban sok könyv van a lakásban Másfelől évekkel ezelőtt készítettem egy diszkrét listát azokról a könyvekről, amiket szeretnék saját birtokban tudni. Annak ellenére, hogy nagyon fegyelmezetten hozok már haza könyvet megtartási célból. Tény, hogy sok minden van itt, ami ideiglenesen állomásozik a polcon.
– Morzsám, úgysem fogod már elolvasni mindet. Nincs annyi időd. Ötvenéves vagy!
– Ötvenhárom.
– Pláne! Kerekítettem.
– És szerinted a hátralévő, maradék ötven-hatvan évbe nem fér bele ennyi olvasnivaló? 
– Ötven-hatvan...? És még könyvtárba is jársz. 
– Meg a könyvmegállók. 
– És azért a könyvesboltok is. 
Patthelyzet. De könyvet, lista ide vagy oda, évek óta nem kapok tőle. Sőt, tulajdonképpen semmit, ha tehetjük, tárgyi ajándékok helyett inkább megyünk valahová. 

No, de félrebeszélek, olyan vagyok mint kedvelt férfi munkatársam, aki képes egyszerre három történetet is mesélni. Mondtam már neki, hogy minden bizonnyal nőnek indult, de aztán eszembe jutott a lízingelt lányom, akinél többet senki nem beszél, de erre még ő sem képes. 

Akkor tehát: a Metagalaktika 1978-ban jelent meg Én akkor tizenegy éves voltam. Valamiért vágytam rá, Aputól kaptam karácsonyra. (Édesanyám akkor már négy s fél éve halott volt, tőle nem kaphattam.) A többi ajándékra nem emlékszem, de olyan sejtésem van, hogy életem első lemezjátszóját... De nem, mert az Edda első lemezének évében kaptam, az pedig '80-ban jött ki.) Fogalmam sincsen miért, de mindig volt bennem valami áhítat, amikor ezt a kötetet a kezembe vettem. Különleges érzés volt kinyitni, belelapozni, imádtam a sci-fi filmekből vett képeket, még ácsingózni is jó volt utánuk, hogy láthassam őket. (Ismétlem, 1978-ról beszélünk, ugyan hét éve már két tévécsatorna volt, de a hétfői adásszünet majd csak tizenegy év múlva szűnik meg; videókazetták, streamelés holt volt még akkor...!) Ültem reggelente pizsamában a karácsonyfa alatt, szemezgettem a termését, és közben lapozgattam a Metagalaktikát-. Anélkül, hogy különösebbet tudtam volna a sci-fi és a lap történetéről, s hogy egy fikarcnyit is zavart volna, hogy ez tulajdonképpen nem gyerek- vagy ifjúsági könyv. Az egyetlen történet, amire a mai napig emlékszem belőle a Sztrugackij-tesók Piknik az a senki földjén-je volt. Ma jobbára Stalker -ként ismerik. Vagy Piknik az árokparton címen. Nem tetszett a történet, mégis bennem maradt, és általa a tesók neve is. 

Az évek során az eredetileg kapott példánynak nyoma veszett. A most birtokomban levő egyfajta emlék-remake. S bármilyen, semmilyen is volt a kapcsolatunk, mindig Apu jut róla eszembe. Tőle kaptam a könyvet. Egy álló óra is pontos. Naponta kétszer. De akkor hajszálra. 

Apu és Anyu sokat olvastak. Amikor még együtt laktunk Mohácsi papával és mamával a Szerdahelyi utcában, egy nagyon amorf alakú helyiség volt hármunk szobája.  Esténként mindketten olvastak az ágyban. Én meg nem értettem, mit lehet annyit bújni a könyveket. Aztán megértettem, csak addigra már nem a Szerdahelyi utcában laktunk, és Anyu már nem bújta a könyveket, semmit sem bújt, hanem őt bújtatták fekete ruhás emberek Kispesten a föld alá. 

De a közösen vásárolt szekrényükön, ha nem is tömérdek, de legalább öt polcnyi könyv sorakozott. Vegyes műfajban. Azok között találtam az Országúton Indiában című könyvecskét, amely a Delfin-sorozat első kötete volt, és ami, ha nem is meghatározó, de egy apró célt adott az életemnek. A Delfin könyveken keresztül jutottam el Beljajev A repülő ember-éhez és tudtam meg, hogy a filmen már megkedvelt A kétéltű ember-t is ő írta. 

Kimondottan fantasztikus könyv csak egy volt, Apuék polcán, Bradbury Marsbéli krónikák-ja. De abba beletört a bicskám, évtizedekkel később olvastam csak el, igaz, akkor azt mondtam, az egyik legszebben megírt könyv, amit valaha olvastam.

Vagyis a szüleim könyvespolcának és befolyásának semmi köze nem volt ahhoz, hogy érdekelni kezdtek a sci-fik. Érdekes, hogy Mohácsi papának sem. Pedig az ő könyvespolcairól sokkal több mindent lapozgattam, művészeti albumokat (Munkácsi önálló albumát, meg egy, talán a Szépművészeti képeit tartalmazó albumot, abban meg Dugovics Titusz önfeláldozását nagyon sokat nézegettem. De még csak nem is ez a legkülönösebb, hanem az, hogy Papa polcán sem voltak sci-fik. Pedig még írt is egyet. Mármint sci-fit. Meg mást sem. Vagy nem tudok róla. Egy Bertrand nevű pasi volt a főszereplője, akinek nagyon különleges autója volt, amitől én azonnal SImon Templarnak képzeltem őt. Élvezetes volt a stílus, de a történet egésze örök rejtély marad, Papa valamiért nem mondta el, a kéziratból, amit mintegy véletlenül találtam meg, csak pár oldal maradt meg. De Apu megerősítette, hogy valóban létezett az elkészült könyv, ő is olvasta. 

Na szóval: a sci-fi egyszer csak megjelent, és itt is maradt az életemben. S ha megfeszítenek se tudom megmondani, melyik volt az első sci-fi könyv, amit olvastam. Talán, talán az Egy jenki Arthur király udvarában időutazása. Vagy Teknős Péter regénye, a Jártunk a jövőben? Fogalmam sincsen. Filmélményem az biztos, hogy a feledhetetlen Pirx pilóta kalandjai volt. S valahol az első benyomások között volt a Visszatérés a Földre képregény-változata, amit egyszerűen imádtam, annyi ismerős alakkal találkoztam benne (Gólem, Szfinx, cowboy, indiánok, Némó kapitány, Héraklész, Drakula), stb.), és minden bizonnyal oka annak, hogy Zorád Ernő művészetébe fülig belehabarodtam, és úgy maradtam máig.

A Rómain voltunk, akkoriban az volt a törzshely. Jobbára délután másztunk be a strandra, amikor éppen nem volt még hat forintunk sem a délutáni, olcsóbb jegyre. Aztán már ha volt akkor is a kerítésen mentünk, jó volt az  hat forint három darab kolbász-zsíros kenyérre. 

Viszonylag állandó volt a társaság, Sunyó (alias Pipi) Herbály Kopasz, Vobi, Sanyi, Görög, Timi, Laci s voltak eseti csatlakozók. Jópofa, szelíd társaság volt. Na, jó, azért Sz. Tündit, aki a párhuzamos osztályba járt, és nyári kiegészítésért az egyik strandbüfében dolgozott, néhányszor csak behajítottuk a Közepesbe, elsősorban, hogy érezze a törődést, másodsorban, mert valahogy ki kellett jönnie, és addig képtelenség volt, hogy takarja, amit a nedves fejér póló olyan gyönyörűen megmutatott, és ami olyan gyönyörű volt. Ezt a hajigálást akkor fejeztük be, amikor  Sz. Tündi főnöke egyszer kirontott a bodegából és a legközelebb álló Lacinak olyan pofont adott, hogy még másnap is csengett a füle. Laci nem volt hibásabb mint bármelyikünk, csak ő volt legközelebb. 

Sajnos a vizessé tett Sz. Tündiről nem született fénykép, de az akkori társaságról igen. Remélem, senki nem fog a személyiségi jogaira hivatkozni, ha megmutatok egyet, bár a minőségét tekintve az a csoda, ha valaki felismeri magát.  

No, ott a Rómain mesélte Sanyi, hogy az egyik Galaktikában olvasott egy történetet arról, hogy létrehozták a Nagy Bummm-ot, meg az egész evolúciót, ahogyan a Földön történt laboratóriumi körülmények között, és mert kicsi volt, gyorsabban telt az idő, ezért igen gyorsan eljutottak arra a fejlődési szintre, ahol a laboratóriumiak álltak. A mini Földön éppen atomháború készülődött. Sanyi elmesélte a történet poénját is, amit most nem osztok meg, hátha el akarod olvasni. (Itt megteheted.) Utána nyomoztam, és megtaláltam a könyvtárban, a Galaktika 27. számában jelent meg a novella, Kaszás István írása és A modell a címe. Abban a számban kizárólag magyar szerzők írásait közölte Kuczka Péter, és úgy tetszett az egész, ahogy volt. 

Ez a kötet, valahányszor a kezembe kerül, valahogy mindig megdobogtatja a szívemet. Egyfelől azért, mert nagyon jól szerkesztett, érdekes, izgalmas, elgondolkodtató kötet. Másfelől azért, mert nagyon komoly emlékeket generál bennem, azzal az elmúlt karácsonnyal kapcsolatban. Még akkor is, ha az anyukám sajnos akkor már halott volt, amikor olvastam. S ez a két dolog, a kötet tartalma, a szövegek, a rajzok, a filmekből vett képek, a képregény, elválaszthatatlanul összekapcsolódtak bennem azzal az egykor volt karácsonnyal, téli szünettel, annak az ezüst csomagolású, nagyon vacak fehér, és a nagyon finom arany papíros zselés szaloncukornak az ízével, a fenyő illatával, ami a szobámban állt, S ez már így marad, mert lám, így negyven év múlva, ahogy újraolvastam, felidéződött az akkori hangulat, az ízek, az illatok, az egykori szobám, a matchbox-gyűjteményemmel, az Anyu készítette, méretre vágott fonalakból csomózott, jó nagy falikép, amin Rusz LÍvia egyik mókusrajza volt (és ami technikának most nem jut eszembe a neve, de akkoriban nagyon divatos volt), a méretes műanyag babám, a kötött, kék ruhájában (amivel persze nem babáztam a szó lányos értelmében, néha a kovboj-ellenfelem volt, hatalmas álcsúcsosokat kapott, néha a szerelmem, és így tovább), és akkor már barátom volt Pipi, aki akkor még csak Endre néven volt ismert, Sunyó és Lóka is csak később lett, és akit, ahogy a régi karácsonyt, szintén, sajnos végleg elmosott az idő, és akihez abban a téli szünetben már átjártam a Vöröskereszt 14-be, a tizedikre, ahonnan át lehetett látni egészen Újpestre, és még messzebb... Hjaj, Istenem, mennyi minden eszembe jut erről a kötetről, aminek mindehhez voltaképpen semmi köze nincsen, csak ott volt abban az időben, abban a térben, amikor kisfiú voltam. 

Befejezésül még valamit el kell mesélnem. Született három sci-fi novellám. Mindhárom kamaszkoromban. Mindegyik egyfajta játék volt. 

*

Az első születési az emberi agyról szól. Legalábbis az én emberi agyamról, nem tudom. Már középiskolás voltam. Kamaszkorom nagy szerelmétől tartottam hazafelé, Óbudáról a Keleti pályaudvarhoz. A   Battyhány téren szálltam fel a metróra, azzal tartottam a Keleti felé. Szokásom szerint könyv volt  a kezemben, olvastam, Az Astoriától elindult a szerelvény, bemondták, ahogyan kell, hogy a Blaha Lujza tér következik. Pár percen belül, ahogyan ezt is kell, meg is érkeztünk a Blahára. Nem szálltam ki a könyvből, de felálltam, hogy a következő megállónál, a Keletinél leszálljak. Záródtak az ajtók, ott álltam, továbbra is a sorok közé bújva az ajtó mellett, a korlátnak támaszkodva. Alagút, sötét, világosodás, megálló: a Blahán voltunk! Amit elvileg az előbb hagytunk el! :-O

Nyilván az agyam játszott velem, hacsak nem zuhantam akkor egy párhuzamos valóságba, ahol azóta is élek. De amint felocsúdtam, a fejemben készen is volt egy kis novellácska. Hamarosan meg is írtam az akkoriban kézzel vezetett füzeteim egyikébe, a soron következő, sárga szigetelőszalaggal körbetekert harmadikba. Most elővettem, és a kézírást gépre vittem. Alig kellett kicsit stilizálnom. Ha akarod, itt elolvashatod, a címe: A metró ugyanott áll meg.

*

A második novella, ahogyan már írtam voltaképpen az első, azt írtam előbb. A 2001 Űrodisszeia  című film nagyon felbosszantott, kiakadtam, hogy egy hangot sem értek belőle (csak a HAL-os részt élveztem), de mégis olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy a mai napig emlékszem rá. Pedig soha nem néztem meg újra. Valahogy úgy jártam mint a Piknik-kel. De mert nem értettem, dühömben, paródiakénr írtam egy szösszenetet, Sci-fi No 1 címen. 

*

A harmadik novella csak egy játékos ujjgyakorlat. Semmit nem mondok róla, mert agyonvágnám. Talán annyit mégis, hogy a tragikusan fiatalon, negyvenhat éves korában elhunyt Pipi barátomnak ez volt tőlem a kedvence. 
– Te hülye vagy, Moki! – mondta röhögve, és ennél nagyobb dicséret nem is kellett tőle. 

A novella címe: Az ugrás. 

*

A Metagalaktika nélkül, mondanom sem kell, nem jött volna világra egyik novella sem. Minden mindennel összefügg, így kerek a világ. :-)