Az úgy volt, hogy Szerelmetesfeleségtársam mint családi programfelelős és -szervező úgy döntött, idén Gyulán nyaralunk. Az eredeti terv sokkal messzebbre szólt ugyan, de azt én mint családi pénzügyminiszter-helyettes, egyéb, ránk váró nagy kiadásokra nézve, a tekintélyes utazási költségek és egyéb kiadások miatt nagyon határozottan megtorpedóztam. Így lett Gyula. Na és azért éppen Gyula, mert a Misi a Kis Dréherben nagyon lelkesen áradozott e Békés megyei városról, a fürdőről, meg az „Apám, mindenhol akkora adag kajákat adnak jóval a pesti ár alatt, és milyen finom minden!”-ről, hogy megkívántuk a várost. SzFT elsősorban a fürdőt (ha nyár elején beteszed a vízbe, ősz elején úgy kell kiparancsolni; az úszásban nem elfárad, hanem megunja, ha medencét lát azonnal a napi betevő három kilométere után ácsingózik), én pedig a kajákat. Egyedül Lízingelt Lányom nem kívánt meg semmit, ő simán és minden megfontolás, időhúzás nélkül durci-csalódott lett
– Á, pedig milyen menő lett volna már oda menni! Most meg: Gyula... – [végtelenül fitymáló arcvágás és legyintés]
De reális rálátás hiányában nem kapott szavazójogot, simán figyelmen kívül hagytuk a menőség érzelmi faktorát.
Gyulán egy csodálatos, fiatal, háromgyerekes páros a házigazdánk, Mirtil és Tibor. Az első pillanattól fogva roppant szimpatikusak mindketten, és a szimpátia mértékét még lehetett fokozni (Tibor: „Milyen pálinkát szeretsz?”, Én: „Hát, ami folyik!”, Tibor: [elégedett bólintás] „Nincs ami kiemelkedik?”, Én: „Ami finomabb!”, Tibor [tegnap, kezében egy csatos üveggel]: „Vadkörte, vackor. Mirtil kedvence. Semmilyen más formában nem élvezhető, de így különlegesen finom.”; Tibor nem hazudós ember, én meg nem vagyok egy nagy ivó, de rájárok rendesen, tegnap előre ittam vagy három pohárral a főnöknénim és a projektmenedzserünk nászára, pedig csak a harmadik pohár után derült ki a Messenger-csoportunkba küldött üzenete által, nehogy már a netről tudjuk meg, mi a közvetlen beói, hogy megtörtént: inni kellett még egyet). Szóval ők a házigazdák. (Csak nehogy elvárást kreáljak ezzel a bejegyzéssel feléjük, vackor-ügyben!)
Szóval tegnap megköszöntem Mirtilnek, hogy ajánlotta a lőkösházai Bréda kastély fényjátékát (este kilenckor kezdődik, szemkápráztatón pompás, őszintén ajánlom bárkinek, korra, nemre való tekintet nélkül, ha arra jár; szúnyogriasztó kötelező kellék, de sötétedés után csitul a terror), ahol előző este voltunk. Tápot adtam Mirtilnek és törni kezdte a fejét, mit ajánljon még.
– Vésztő-Mágoron van egy ókori rom, azt is érdemes megnézni. Rom, tehát nyitott az egész, de nagyon érdekes.
– Római?
– Nem. Lia (végtelenül szimpatikus, udvarias é segítőkész, hetedikes-forma, gyönyörű szemű [olyan mint SzFT-am szeme] leányzó, Mirtil és Tibor lánya), gyere csak ide! Otthon van még az a könyv Vésztőről? (Ők nem itt laknak, ahol mi.)
Lia töprengett kicsit, majd bólintott. Ma, mire mi egyáltalán ki tudtuk nyitni a szemünket, a könyv, ez a könyv, már itt várt a ház az esőbeálló alatti, kerti padon.
Szóval így történt.
Vésztőnek eddig a nevét sem hallottam. Azt sem tudtam, hogy létezik, ezáltal azt sem, hogy hol van. Itt:
Amint belelapoztam a könyvbe szimpatikus lett ez a kisváros. Nem lehet rossz hely, ha a helyi vezetés, a pozitív kreatív stáb ennyi kreativitást feccöl egy róla szóló kiadványba. A könyv nem füzet, nem könyvecske, hanem egy majdnem A4-es, kötött, kemény borítós fotóalbum. Ami már a első fotójával lenyűgözött. (A könyvből való fotókat Csősz Ferenc, a könyvet kiadó egyesület pontosan nem tudom kijének a szíves hozzájárulásával közlöm, de messze nem olyan szépek itt mint a kiadványban, telefonnal fotóztam őket.) Ez az első kép, figyeld csak!
Egy teljesen mai kép, megbolondítva, s mintha régi képeslap lenne. Hosszú percekig néztem, és gyönyörködtem benne.
Aztán átlapoztam az egész könyvet. A másik kép, ami hosszabb ideig fogva tartott ez volt:
Nem kell magyaráznom, ugye?
A kiadvány igen szűkszavú, de áttekinti a település múltját (itt is igen gazdag a szemfogó képanyag), a környező természet gazdagságát, a környező vizek szépségét, szó van a Mirtil felvezette romról, a közvetlen közelében található múzeumról, a gazdag kulturális életről, a kiemelkedő épületekről. S mindez elsősorban képekben, hiszen egy kép ezer szóval felér. S ha szöveg van, az van magyarul, angolul és németül is.
Nézd csak ezt a képgalériát, hogy tudd, miről beszélek!
A képekből is majdnem egyértelműen kiderül, hogy Vésztő legszebb épületei a városközpontban találhatók, rövid lassú sétával (ezt már tapasztalatból mondom), bejárható, megtekinthető mindegyik. Kulturált, rendezett, szemrevaló.
Vésztő kétségkívül leglátványosabb, gyönyörűen megcsinált látványossága a várostól mintegy három és fél kilométerre, Mágortól nem messze található a szépen kiépített, büfével, parkolóval, sétautakkal rendelkező történelmi emlékpark benne a monostor-romjával. Itt legalább másfél-két órát eltöltöttünk. Csak úgy kattogtak a mobiljaink. Válogattam egy keveset a családi képvadászatból. Gyönyörű, tágas, szépen megcsinált hely, egy világviszonylatban egyedi dombmúzeummal, amelyben őskori leleteket mutatnak be. Nem is annyira leletek érdekesek, sokkal inkább az ahogyan bemutatják őket: a pince szerű helyiségben egy kis folyosóról tekinthetünk le a kiállításra, amelyben látszanak a földtani rétegek, és minden lelet azon a helyen, abban a magasságban van, ahol megtalálták. Megtudtuk, hogy a múzeum bajban van, sürgősen meg kellene erősíteni a földfalakat, gondoskodni az állandóbb páratartalomról, szigetelésről, mert erős hatással van rá az időjárás. A becslés szerint, ha nem változik semmi, mintegy tíz éve van még ennek a kiállításnak. A szemben levő domb alatt folytatódik a környékbeli múltba nézés, a kőkortól a monostor 11. századi első épületétől a 18. századi teljes pusztulásáig.
A múzeum feletti dombon felett pedig ott áll a monostor megerősített romja, csodás kilátással. A romtól mintegy kétszáz méterre egy impozáns szoborpark áll a fák alatt, a népi írók sorával. A szoborpark mögött pedig egy pákászház és egy bronzkori (?) gerenda alapokon álló tapasztott lakóépület nézhető meg.
Szinte szégyellem megemlíteni, de tekintettel a magyar közállapotokra és a könyv dicséretére elmondom: tényleg Vésztőről szól benne minden, nincs egy félmondatnyi politika sem, semerre, nincs egy leheletnyi tömjén sem semelyik irányba. Ha vannak nevek, akkor azok a könyv elkészítéséhez kötődnek. Ahogy például a fotókat készítő Vésztői Digitális Fotó Egyesület és a tagjainak a neve.
Egyetlen hiányérzetem volt/van csak: a fotók megérdemeltek volna magyarázó, útba igazító képaláírásokat. Illetve nem csupán megérdemelték volna, hanem több esetben ordító a hiányuk. A városban autókázva néhány, a könyvben szereplő helyet nem találtunk meg. De például a helyi kulturális életről szóló fejezetben jó lett volna tudni, melyik kép miről szól, miért volt tűzijáték, ha fellépőket látunk, ők kicsodák, milyen fellépéseket, ünnepeket fotóztak. De ugyanígy érdekes lett volna megtudni valamit a Sinka István Művelődési Központ és a Békés Megyei Levéltár Archívumából gazdagon a könyvbe illesztett, gyönyörű, egykori fotókról is.
Ezzel együtt azt mondom, nem láttam még ennyire igényes, szép összefoglalást vidéki kisvárosról Gratulálok az az ötletgazdáknak, az alkotóknak és a debreceni Főnix Médiának a kivitelezésért! Lelkes lettem.
Vésztő a Wikipedián.
