Abban egészen biztos vagyok, hogy nem arra teremtettünk, hogy napi nyolc-tíz-sok órát dolgozzunk. Abban is egészen biztos vagyok, hogy az elmélkedés, a töprengés, az állandó cselekvésből való kikapcsolásra múlhatatlan szükség van. Az is kétségtelen, hogy ha a nagyok ismernék a mértéket (s ez most nem politikai megjegyzés), ha a korrupció, a pénz hajszolása valami alapszinten megállna (annyira optimista nem vagyok, hogy azt várjam, mindenki maradéktalanul becsületes legyen), ha a „kaparj kurtá”-ban lenne egy lélekbe épített maximum, ha a megtermelt javakat visszaosztanánk... Ha... ha... Hahaha...
Pedig ez a könyv erről szól. Nagyjából egy csomó mindenről, amiről ma azt gondoljuk, így természetes. Például, hogy mindenki tönkremenne, ha mindenhol lenne garantált alapjövedelem. Vagy hogy túl sokat dolgozunk, és ennek semmi értelme. A szerző azt mondja, sürgősen paradigmát kellene váltanunk.
De szép is lenne! Olyan buta vagyok a közgazdasághoz, mint az édes anyaföld a kvantumfizikához. Az érvein nem annyira, de az érdekeimen és az empátiámon tudom csak megítélni Bregman innen-onnan összegyűjtött ötleteit.
Valamit nagyon elrontunk ezen a világon. A gazdaságban is.
Holland. Naná! Mi más is lenne? Mármint a könyv írója. Ráadásul igen fiatal, 1988-ban született. Történész. Vagyis, ha úgy akarom, ugatja a közgazdaságtant. (Legalább van, ami közös bennünk.) Viszont ezt a könyvét eddig minimum harmincöt nyelvre fordították le. 
Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden igaz, ami benne van. Lehet, hogy csupán arról van szó, legalább ennyi országban vannak vágyakozó, álmodozó emberek, akik reménykednek, hátha Bregman utópiája egyszer valósággá válik.
Ami ellenben elgondolkodtató: Bregman nem találta fel a spanyolviaszt, csupán igen leleményesen csoportosította a tényeket, az eseményeket. Mindaz, amiről ír, valahol, valamikor, valamilyen szinten már megvalósult, és ahogyan olvassuk, működött is. Csak valami mindig közbejött. De a történelem a bizonyíték, hogy az utópia működőképes, s nem csupán egy holland fiatalember szárnyal a fantáziája szárnyain közgazdaságilag. Így egybegyűjtve csak tátom a számat: ha így van, a nyugati kultúrában, szellemben simán benne van egy földi paradicsom lehetősége, s csupán a politikai akarat és egy komoly szemléletváltozás kellene, hogy ne legyen rossz itt élni.
Mindössze egy vendéglátós érettségim van. Meg néhány ilyen-olyan tanfolyamom. A kiadványszerkesztőit legalább használtam néhány pillanatig a kétezres évek elején, összeraktam néhány könyvet, Meg úgy tíz évig egy kis kéthavi, egyházi folyóiratot. Akkoriban jelent meg két könyvem is, mindkettő a Bibliával foglalkozott. Az autodidakta lelkesedésem vitt.
Voltam sok minden: könyvesboltban eladó, szállodában emeleti londiner, kérdezőbiztos, szállítmányvezető, értéktáros, értékpapír-kezelő, raktári munkás, balkézről való szerviztechnikus egy kis informatikai cégnél, majd most sok éve gépkocsivezető. Egyik sem kvalifikált munka. Soha nem is kerestem nem hogy csilliárdokat, de még igazán jól sem. Mindig csak a napi túlvergődésre volt elég a hónap eleji fizuutalás.
Pedig mondták, hogy kiváló szociológus lehettem volna. Meg színészként is elmegyek. Meg miért nem mentem újságírónak? Vagy fogtam könyvkiadásba?
Igazság szerint kenegethetném a választ a sorsomra, a lehetőségek hiányára, de ez igaztalan lenne, ha van is benne valami. Nem vagyok überszorgalmas, bár a munkámat iparkodtam mindig maradéktalanul elvégezni. De utána szerettem leülni írni, olvasni, a barátaimmal összejönni, összebújni az éppen aktuális lánnyal, majd a gyerekeimmel lenni, aztán fontosabb lett a keresztény közösség („Ilyen képességekkel, ennyi energiával egy multi cégnél talicskával tolnád haza a pénzt!” – mondta Ofi barátom. Én meg csak lestem, hogy mi a fenéről beszél), az újság. Majd egy új, patchwork-családot kellett építeni. Aztán meg annyira múltak az évek, hogy egyszerre azon kaptam magamat, hogy elmúltam ötven.
Lusta vagyok, na. Vagy inkább kényelmes. Meg szeretem azt hinni, becsületes is. De nincs túl sok fantáziám. Kiváló második ember vagyok, aki adott keretek között kreatívan megvalósít dolgokat, de a kereteket képtelen kitalálni. A legjobb írásaim a meséim: az élet szülte őket. A másik legjobb pedig egy mitológiai parafrázis-sorozat. Érted: parafrázis. Nincsen saját lakásom. A tízéves Yarisunk két éve törlesztjük. Folytassam?
Vagyis mindaz, amit Bregman ír, a saját bőröm, a lúzerségem miatt is igen szimpatikus a számomra.
Ideje kinyitni a könyvet, mi mindenről is beszél ez a holland manus, ami olyan kedves a szívemnek, még kedvesebb lenne a pénztárcámnak és a gyárilag belém épített kényelmességnek.
PARADICSOM ITT ÉS MOST
Nem jó hely ez a világ. Kell ezzel vitatkozni? A pénz mindent tönkretevő hatalma, vér, erőszak, háborúk, a kisebbségek utálata, fasizmus, liberálfasizmus, szemitizmus és antiszemitizmus, éhezés, szegénység, nyomor, terror...
Bregman statisztikai adatokat hoz, hogy miközben igen, mindez igaz, ám a világunk soha nem volt még olyan jó hely mint manapság. Emelkedik az átlagéletkor, egyre kevesebb a betegség, egyre biztonságosabb a világ, egyre kisebb a gyermekhalandóság, egyre többet tudunk jólétre költeni, egyre kisebb a szennyezettség, egyre több az embereknek jutó ivóvíz, soha nem éltek még az emberek ennyire higiénikusan mint manapság, a gyerekeknek már csak a 10%-a nem jár iskolába (a hatvanas években ez a szám 41% volt). És így tovább.
Persze mindez nem jelent azt, hogy hátra dőlhetünk, a kéz ölbe, és nyugodt szívvel szemlélhetjük az alkotásunkat. A statisztikai adatok valóban olyan javulást mutatnak mint eddig soha, de a javulás nem jelenti a cél elérését.
Na, kapaszkodj, kezdődik! Illetve mielőtt kezdődne: egészen biztosan vannak, lesznek ellenérveid, hitetlenkedni fogsz. Nekem nem érveim voltak, hanem fenntartásaim és ellenvetéseim. A következő két utópia-összetevővel főleg. Kérlek, amikor olvasod a realista utópia elemeit, két dolgot tarts szem előtt
- amit már mondtam: nem Bregman találta ki ezeket a dolgokat, valahol, valamikor, valakik már a gyakorlatba ültették mindazt, amiről ír,
- és azt, hogy én csupán összefoglalom, amit a könyvben ír, és az összefoglalás természetes, hogy nem tartalmazza az összes érvet, az összes adatot, a forrásokat és a háttérinfókat!
INGYENPÉNZ
Ezt a fejezetet egy mára közhelyessé vált Woody Allen idézet vezeti be:
A pénz jobb mint a szegénység. Már csak anyagi szempontból is
Jó poén, kétségtelenül. A vicc az, hogy nem poén: vérvalóság. Nem csupán a pénztelenek pillanatnyi szempontjából, ők persze, hogy jobban szeretnének gazdagok lenni, mint novemberben kartondobozzal takarózni a bokor aljában.
2009-ben Angliában tettek egy kísérletet. Tizenhárom kiválasztott hajléktalannak adtak 3000-3000 fontot. S nem azt történt, amire te is, én is gondolunk. Egyáltalán nem. Egy év alatt átlagosan nyolcszáz fontot költöttek el a kapott összegből. Voltak minimális feltételei a pénz felhasználásnak, de semmi megkötöttség és teljesíthetetlen elvárás nem állt mögötte. Másfél év alatt kilencen már nem voltak hajléktalanok, és a másik hat is elindult felfelé a gödörből. A tizenhárom férfira az állam normál esetben, mindent beleszámítva úgy 300.000–400,000 fontot költött volna. Így, beleértve a szociális munkások bérét is, akik mellettük álltak, ötvenezer fontba kerültek az államnak.
Vagyis a legolcsóbb és legésszerűbb a pénzt odaadni a szegényeknek, vonja le a következtetést Bregman. Hoz még további példákat is. Bennem is van szkepticizmus: itthon majd Gyönygyöspata megmutatja, mennyire működik ez a rendszer.
Az angol kísérlet nem volt egyedi. Hasonló próbálkozást tettek Ruandában és az Egyesült Államokban is. Az előbbi helyen egy fejenkénti adott összeget osztottak szét, ahogyan Angliában, a utóbbiban a szegénységi küszöböt meghaladó havi ingyen bérezést kaptak az emberek egy kisvárosban. Az eredmény elképesztő volt. Mármint elképesztőn pozitív.
Többször beszélgettünk már Szerelmetesfeleségtársammal és a baráti társaságunkkal a magyar és elsősorban a kelet-európai bérezésről. Mármint az alacsony színvonaláról. Ami egyfelől érthető a munkaadók érintő bérek adóterheit illetőn. Ami adók nagyjából fix adóbevételt jelentenek az államnak. Csakhogy ha a dolgon fordítunk egyet a dolgon a végeredmény nagy eséllyel ugyanaz lenne. Legalábbis a nyugati államok példája ezt látszik alátámasztani. A fordítás: a magasabb, de alacsonyabb járulékos költségekkel járó bérek nagyobb vásárlóerőt képviselnek, a több vásárlással ugyebár magasabb lenne az áruk adójából befolyt adó mértéke is.
A könyv elmeséli az autógyáros Ford esetét, aki 1914-ben jelentősen megnövelte a munkásai bérét. Jó volt a Ford-nál dolgozni. Ford nem jótékonykodott. Úgy érvelt, hogy akinek magasabb a keresete, az vásárolni tud. Többek között Ford autókat is, és miért ne tartsa meg az úton is a dolgozóit, hogy a pénzüket neki viszik vissza?
INGYEN LAKHATÁS
Hasonló eredménnyel járt 2000.ben egy Utah állambeli kísérlet. Az állam könzervativ kormányzója úgy döntött, hogy a rendkívül magas hajléktalansággal szemben nem a megszokott tüneti kezelésekkel lép fel, hanem a problémát a gyökerénél kezeli. Aki hajléktalan, annak ugyebár nincsen hol laknia. Hát lett. A közgazdászok számítása szerint egy hajléktalan az addig alkalmazott módszerek alkalmazásával átlagosan 16.77 dollárjába került az államnak. Egy átlagos apartman biztosítása 11.000-be. S akinek volt lakhatása, az sokkal könnyebben jutott munkához, és a bevételéből fizetni, vásárolni tudott.
Hollandiában 2004-ben, látva Lloyd Pandleton utah-beli sikereit hasonló munkába fogott. Négy év alatt 65%-al csökkentették a hajléktalanok számát, ez viszont kétszer annyi bevételt biztosított mint amennyibe a lakhatás biztosítása került. Ahogy Bregman fogalmaz: „igazi win-win szituáció”.
Írtam már, lúzer vagyok, ötvenkevés évesen nincsen saját lakásom. Egy önkormányzati panellakásban lakunk, éppen most próbáljuk megvásárolni, s ha sikerül, úgy hetvenéves koromra elmondhatom, van valamim. Mert az önkormányzat is piaci alapon értékesít, a lakásárak meg, ugye, hol vannak, fent a magasságos-magasságos egekben. Namost, ha itthon is lakásosztogatással rendeznék az egyébként valóban borzalmas hajléktalanságot, nem hiszem, hogy a magam részéről, huszonmilliókat fizetve egy ötven négyzetméteres panelért win-winnek érezném a helyzetet. Egyszóval ennek a lakásosztogatósdinak a logikáját, finoman szólva nem sikerült elsajátítanom. Ha az állam réetölteik széről az anyagi vonzatot értem is.
15 ÓRÁS MUNKAHÉT
Legyen, naná! Napi három óra. Vagy kétnapos munkahét! De szép is lenne! Mondjuk fogalmam nincsen hogyan lehetne ezt a munkakörömben alkalmazni. Az idős otthon lakóit nap mint nap visszük orvoshoz, s hozzuk vissza az otthonba. Vannak úgy ötszázan abban az otthonban, ahol helyileg dolgozom. Szóval fogalmam nincsen a gyakorlatról. De benne vagyok! Persze a fizetésem csökkentése nélkül, sőt, emelni kellene, mert a több szabadidő több pénzt igényel ám!
Na, komolyra! Bregman azt mondja, hogy a végtelenségig nyújtott munkaidőknek a vizsgálatok szerint túl sok értelme nincsen. Egy kipihent melós sokkal produktívabb, precízebb mint egy fáradt. A fáradt ráadásul nem lelkes, és ha nem lelkes, még annyira sem figyel a munkája minőségére. Ezt is az autógyáros Ford próbálta ki először: a keresetet változatlanul hagyta, és a munkaidőt megkurtította. A termelés megemelkedett és minőségibbé vált.
Bregman azt is mondja, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közgazdászai ugyanabban a tévképzetben dagonyáznak: a megélhetéshez feltétlenül sokat kell dolgozni. De ha nem kell, akkor mit kell? Rögtön paradigmát váltok, amint megértem, merre kell mennem!
FELESLEGES SZAKMÁK ÉS A GDP
Szerelmetesfeleségtársam egyik szuverén mániája, hogy mennyi teljesen felesleges munkakör van, amikben, amik által semmit nem állítanak elő, semmi kézzelfogható nincsen, csak pörgetik a kalapot az ujjuk körül. Akik betöltik ezeket, nyilván nem így gondolják. Különösen, ha jól is keresnek. Viszont Bregman simán SzFT-vel ért egyet. Kapásból a bankárokkal jön. Meg az ügyvédekkel. Meg a hasonlókkal. Akik semmit állítanak elő, ellenben a keresetük irgalmatlan módon elszakadt azokétól, akik társadalmilag hasznos tevékenységet folytatnak. Viszont amit végeznek az mindössze újraelosztás és ez csak nekik jó..
És itt van még a szent és mindenható, magasságos GDP, amiről ember nem tudja egészen pontosan micsoda és mire jó, de az bizonyos, hogy a valósághoz és ahhoz, amiért élni érdemes élni, semmi köze nincsen. Ráadásul az értékének a kiszámításához csupa olyan dolgot vesznek alapul, ami egészen bizonyosan fals adatokhoz fog vezetni. Minden más stimmel.
NYITOTT HATÁROK
Ez a téma volt az, ahol először elbizonytalanodtam, akarom-e magamnak és a szeretteimnek a Bregman-féle jövőt.
Bregman ugyanis azt mondja, az összes határt simán el kellene törölni, úgy ahogyan van, és ez kapásból megoldaná a világ szegénységének a gondjait. Mert milyen már, hogy egy anyát a gyerekével együtt simán visszatoloncolnak Szomáliába, ha nem bizonyíthatón üldözött. Miközben a szomáliai gyerekeknek 20% esélye van, hogy nem éri meg az ötéves kort. Ez valóban minden morált nélkülöző eljárás.
Azonban a Bregman által képviselt nyitott határok szükségességénél szó nem volt a gazdag országba áramlók képzettségéről, a dolgozni akarásáról, az integrácós készségéről, szándékáról, s bizony a vallásáról sem volt egy szó sem.
Igen a migráció kőkemény kérdése. Amiről már igen sok könyvet írtak, s amelyek többsége nem arról szól, hogy áramlik Európába a jól képzett, beilleszkedni akaró afrikai munkaerő, aki vallásos szokásit is iparkodik szervesen hozzáilleszteni az európai elvárásokhoz és közfelfogáshoz.
Vagyis ezen a ponton az addig nagyon szimpatikus, bár igen komoly kérdéseket felvető könyvvel szemben lett bennem gyanakvás és távolságtartás. Mintha a zárt határoknak mindössze az önzés lenne az oka. S arról egy szó sincsen, hogy vajon azokban az országokban, ahonnan jönnének a pénzcsörgésre (nem az én kifejezésem) a leendő munkavállalók, vajon miért van minden a béka feneke alatt? Hol tart manapság például Dél-Afrika, az apartheid-rendszer elsöprésével? A gyarmati rendszer megszűnésével hány afrikai ország lett demokratikus berendezkedésű, stabil és biztonságos, és hányban indult meg a gazdasági fejlődés?
Bregman azt állítja, a határok teljes kinyitásával a világ nyerhetne évi 65 billió dollárt. Miközben, ugyebár, már Németország is visszakozik valamelyest a migráns-kérdésben. Úgy fest, valahogy nem tapasztalták meg a gazdasági felemelkedést a nyitott határ segítéségével, vagy mi... Arról nem beszélve, hogy Bregman mintha válogatna az információk között: amikor a nyitott határok ellenérveire próbál cáfolatot adni, a közbiztonság helyzetének a romlására nagyjából annyit mond, hogy de a kelet-európaiak milyen kis fegyelmezettek, ahol ők élnek, még javult is a közbiztonság.... Aztán ezzel a mondattal végképp nem tudtam mit kezdeni, és el is vette a kedvemet a továbbiaktól és az eddigiek széles mellényű komolyan vételétől:
Öszszességében a bevándorlók összértéke pozitívra jön ki. Magyarországon, Írországban, Spanyolországban, Olaszországban és az Egyesült Királyságban háztartásokra lebontva még több adóbevételt hoznak, mint a hazai lakosság.
SZEMLÉLETMÓD-VÁLTÁS
A könyv üzenete azonban nem csupán reményteljes (na, jó, a nyitott határokat felejtsük el!), de mindenképpen igaz is: régi dolgokat a régi szemlélettel nem lehet megváltoztatni, illetve a változáshoz kell egyfajta, hm, látomás. Jelen esetben ezt a szerző utópiának hívja. A megkövült, megcsontosodott dolgok megváltoztatása jobbára lehetetlennek tűnik, de a történelem már nem egy esetben mutatott példát a belátható időn belüli változásra. '59-ben még elsöprő fölénnyel leszavazták Svájcban a nők választói jogát, hogy aztán '71-ben ugyanilyen elsöprő fölénnyel megszavazzák.
Bregman (újabb vészlámpa gyulladt bennem) a baloldalban és a liberalizmusban látja a kiutat. Akkor is, ha a mai szocialistákat eszme és cél nélküli lúzereknek nevezi, akik mindig valami ellen küzdenek, soha nem valamiért.
S aztán vége is van. Mi meg élünk tovább. Pesszimistán reménykedve. A hét végén nyertem 1845 forintot a hatos lottón.
