Máglya... Könyvek... Emberek...
Dúl a hálón a háború egy mesekönyv miatt. Eszemben sincsen konjunktúra bejegyzést tenni, egészen másról akarok írni. Vagy mégsem egészen másról... Illetve inkább a weben gondolkodom magamban. Azt már előre tudom, hogy a végső konklúzió hasonló lesz mint drága, megboldogult Jiří Menzel úr nem egy könyvének a címe: hát nem tudom...
Mondom, eszemben sincsen arról írni, hogy van-e értelme az érzékenyítésnek, hány éves kortól működik, kell-e a homoszexualitás és a nemváltás irányába érzékenyíteni a kicsiket, hogyan hatnak a későbbi szexuális orientációjukra a mesék, és ha nem hatnak, nem befolyásolnak semmit, akkor minek egyáltalán ilyen mesekönyv, melyik pszichológusnak van igaza... és a többi, és a többi.
Még arról sem akarok beszélni, hogy vajon igaza volt-e a politikusnak, amikor ledarálta a könyvet. Nincs. Pont. Nekem szimpatikus a hölgy, meg a tevékenysége is, de a könyvdarálással nem tudok mit kezdeni. A darálóról és a máglyáról gondolkodom.
Alsósok voltunk, még a Raktár utcai suliba jártunk. A következő évben mentünk át a frissen megnyílt Harrerbe, mi voltunk az első felsős osztály, aki ott kezdett. A Raktárban meg mi voltunk az utolsó alsós osztály, aki itt fejezte be az alsót. A mostani Miklós téren már akkor volt egy játszótér (a Miklós tér akkor még a Miklós utca végénél volt, ahol az Óbudára járó buszok végállomása volt), oda vitt ki bennünket a napejos (értsd: napközis) tanítónőnk. Én fent ültem a rakéta-mászóka legfelső szintjén, ott olvasgattam egy Delfin-könyvet. Azt hiszem, a Cirok Peti volt.
Horváth Maci nagyon magas lány volt már akkor is. Talán ő volt a legmagasabb az osztályban. Bruttó. Mindig jóban voltunk, kezdettől fogva, bár a telepen soha nem lógtunk együtt, ő nem járt le a tanítás után, én meg ahogy óbudaiak lettünk, kulcsos-gyerekké váltam. (A hetvenes-nyolcvanas években azok a kissrácok, akiknek elhagyás okát megelőzendő ott lógott a nyakában a család-kincse-lakás kulcsa.) De Macival mindig kedveltük egymást.
Ültem fent a rakéta tetején, olvasgattam a lagymatag áhítatossággal csepergő esőben a könyvemet. Az eső nem zavart, teteje volt a rakéta-mászókának.
– Moha, gyere már le, játsszunk!
Maci nem hagyott békén, sokadszorra kiabált fel nekem. Nem reagáltam. Először megtettem, „Olvasok!”, másodszor is, többet nem. Mert nem reagáltam, Maci felmászott a rakétára, tréfásan rácsapott a könyvre:
– Olvasni otthon is tudsz, gyere már le!
Ahogy rácsapott, a könyv kicsúszott kezemből, hiába is iparkodtam utána kapkodni, mint lőtt madár, úgy hullott a rakéta csövein átbukdácsolva az alattunk levő pocsolyába. Meghűlt bennem a vér. Ordítva másztam le a rakétáról a könyv után, közben Macit szidtam. Amikor leértem, kikaptam a vízből a könyvemet, lerázogattam, zsebkendővel törülgettem, szárigattam, féltettem, öleltem, és közben freccsent belőlem az indulat:
– Normális vagy, mondd? Nézd meg mit csináltál! Egy könyv többet ér nekem az életednél is!
Nem is figyeltem mit mondok. Maci figyelt. Megmerevedett. Lemászott a rakéta tetejéből és otthagyott a könyvemmel. Én még nem figyeltem fel rá, mit sikerült mondanom, csak már kezdtem sejteni, hogy meglehetősen túlreagálom Maci figyelmetlenségét.
Hamarosan kisütött a nap, engem fent talált a rakéta tetején a Delfin könyvemmel, ami többet ért számomra néhány pillanatig, mint Maci élete. És valami rohadtul szégyelltem magamat, és belülről már üvöltött a felismerés, hogy „Marhaság! Baromság!”, mert az egész könyvtáramat simán odaadnám Maciért. Naná!
Vagy bárkiért.
Akkor is, ha biztos sírnék miatta.
Valahogy mindig ellenzékbe kerülök. S az mindig a kisebbség. Hol így, hol úgy. Aktív keresztény korszakomban én voltam a liberális ellenzék a gyülekezetben. Na, jó, nem liberális, csak balszélső-közép.
Volt egy időszak, amikor Rowling Harry Potter-könyvei már meglehetősen ismertek voltak, ha nem s volt még körülöttük akkor kultusz mint később, mint manapság. Akkoriban már a Szövétnek című kéthavi folyóirat főszerkesztője voltam. A szerkesztőség két tagja meglehetősen konzervatívan gondolkodott, voltak is velük csatáim. A csaták elviek voltak, emberileg az ég világon semmi baj nem volt velük, sőt! Összecsaptunk a Harry-gyerek kapcsán is. Ők simán máglyára pakolták volna a sorozat köteteit, és ha rajtuk áll, alá is gyújtanak. Nekem voltak averzióim a könyvégetéssel kapcsolatban.
Nem jutottam odáig, hogy aki könyvet éget, embert is fog égetni, meg hasonló marhaság, de úgy véltem, a máglya egyfajta kudarc-megoldás. Írtam is egy cikket a lapba, Máglyát a mágiának? címmel, aztán meg is jelent a lapban. A két, máglya-barát szerkesztőtárs igenlésével.
A cikkben többek között a következőket írtam.
Gyűlölöm a máglyákat! Függetlenül attól, hogy mi ég rajtuk, ember vagy tárgy (bár eszembe sem jut egyenlőségjelet tenni e kettő közé), és függetlenül attól, valóságosan égnek-e vagy viselkedés és szavak által. Máglya nemcsak akkor éghet, amikor valóságos tűzről van szó; minden olyan eset máglyagyújtás, amikor az embert és a dolgait nem választjuk el élesen egymástól!
Elfogadhatatlan számomra, ha mások gyújtják meg azt a máglyát, amit nekem kellene, és mások döntik el, minek kellene azon égni. Ha én teszem rájuk a magam égetni való dolgait, az más, az a magánügyem. Ha a máglya szót hallom, a következő kép ugrik be: szürkületi baljós félhomály, fekete csuklyás alakok sokasága, akik szellemi tehetetlenségükben félelmetes, zord arccal, éppen szörnyű erőszakot készülnek elkövetni egy emberen vagy egy eszmén.
Számomra a máglya a szellemi tehetetlenség erőszakos kiútja, az ész és a szeretet kudarca a mássággal szemben. S ettől mindig rettenetesen irtóztam; soha nem értettem, hogyan is képzelheti valaki, hogy erőszakkal és pusztítással meggyőzhet másokat.
Mondom, írom ezt annak tudatában, hogy vallom, az eszmék piacán több a szemét, mint az arany, több a polyva, mint a búza, s bizony a döntő részért nem lenne kár ott a máglyán. A máglyák elutasítása nem szentesíti a meggyőződésemnek ellentmondó eszméket, irányzatokat, hanem felteszi a kérdést: „Ha máglyát gyújtok alattuk, vajon mi a helyzet azokkal, akik magukénak vallják őket; vajon a tűztől egyből meggyőzettetnek-e a máglya-gyújtók igazságáról?”
[...]
A máglya erőszak, és erőszakkal nem lehet a jót terjeszteni! Ezt már a Biblia is nyilvánvalóvá tette! „A gonoszt jóval győzd meg!” (Róm 12:21) S lehet-e jó a máglya?
Amit erőszakkal terjesztenek, az nem lehet jó! Lehet elvben igaz, de kihatásában semmiképpen sem lehet üdvre vezető, ha nem meggyőznek, nem tanítanak, hanem ítélkeznek, és a tekintély súlyával parancsolnak vele kapcsolatban. István király, a „szent”, német zsoldosaival a Dunába kergetve keresztelte meg a parasztjait, ezt ma már senki sem vitatja; de vajon keresztények lettek-e ettől a parasztok, vagy csupán ingerültek, elkeseredettek és nedvesek? Azt gondolom, ez nem kérdés
Idáig teljesen polkorrekt vagyok. S ezen gondolatmenet kapcsán tomboló örvendezésbe is foghatnék, amikor rendre szinte ugyanezt olvasom most a mesekönyv kapcsán nagyon sokak hozzászólásából. Lám, utolért a világ, eddig elől mentem. :-)
*
De valahogy, valami nincsen a helyén ebben az egészben. Most, amikor a máglyák ellen szólnak sokan, valahogy megint ellenzékbe kerültem. Nem, persze, ma sem gyújtanék máglyát. Akármennyire viszolygok tőle, ezt a mesekönyvet sem égetném el, darálnám le, mert minek?
A könyv egy tárgy. S értem én, hogy milyen jelentősége, súlya van a szimbólumoknak. (Láttad már a teljesen egyedi, pótolhatatlan jegygyűrűnket? Csodaszép, totális képzavar: kívül rovásírással egy Biblia-szöveg az Énekek éneké-ből, belül latin betűkkel az egymásnak adott becenevünk és a megismerkedésünk dátuma.) De bármilyen fontos is egy szimbólum, a tárgy akkor is tárgy marad.
És itt csúszok át megint ellenzékbe. Mert miközben továbbra is máglya-ellenes vagyok ezerrel. Ám lettek kétségeim.
Valahogy nem tudom nem úgy gondolni, hogy ha a „megfelelő” könyv került volna a darálóba, a máglyára, akkor most a másik oldalról lenne ez a hatalmas felzúdulás, ellenben ez az oldal némán hallgatna. Kinek fájna eminnen a Mein Kampf vagy egy Bayer-összes a máglyán? Vajon közülük ki tombolna felháborodásában, amikor a Gede-tesók összes kiadványát lángszóróval terjesztenék a magyar ugaron? Ahogyan ki tette szóvá, amikor a rendőrség kiszállt a könyvesboltjukba, és lefoglalta az összes megfelelő könyvet, megtiltva a terjesztésüket? (Érted, ugye, ez miért könyvdaralás, -égetés?) Ki sivalkodott, amikor a legnagyobb magyar irodalmi portál a minden bizonnyal legnagyobb magyar könyv-adatbázissal rendelkezve mintegy virtuális könyvégetésbe fogott, amikor a magyar jogalkotástól akkor legújabb termékétől, a gyűlöletbeszéd-törvény miatti perektől rettegve gyomlálni kezdett a könyv-adatbázisában? Ne is létezzenek!
Most mindenki melldönget, hogy a könyv akkor is könyv, ha ő nem ért egyet a tartalmával, és semmiképpen nem vetne darálóba, máglyára egyetlen könyvet sem, mert az a szellem gyilkossága, az emberség megtagadása, és más hasonló, nagy szavak. Amik persze, igazak, egyet is értek velük. Ha valaki nem ismerné Bradbury Fahrenheit 451-ét, sürgősen pótolja a hiányosságot, örvendezni fog, ígérem!
*
Másfelől képtelen vagyok szabadulni attól az érzéstől, hogy ami most a könyvek értékére, szentségére, sérthetetlenségére hivatkozva zajlik, az valami ordenáré képmutatás. Szívem szerint azoknak akik ilyen széles terpeszben állnak ki a daráló személye ellen, a könyvek mellett, a legszívesebben a kezébe adnék egy Dúró Dóra összegyűjtött írásai és beszédei kötetet a bekapcsolt daráló és a lobogva égő máglya mellett, erősen figyelve a reakciójukat. De megtenné egy Csurka-összes is. Vagy egy Orbán válogatott beszédei. Meddő álmodozás, persze... Mármint annak elképzelése, mit tennének a kezükbe nyomott kötetekkel, ellene tudnának-e állni a kísértésnek?
Illetve bármi, ami könyvforma, azonnal tisztelet érdemel? A Nagy Testvér által átírt történelem tankönyvei is? Vagy bármi is? Kérdem én, a könyvmániás.
De legalábbis megkérdezném a fenti hölgyeket és urakat, mikor vettek utoljára könyvet, és mondjuk ebben az évben hányat?
*
Na, csak eljutok a lényegig! A végső kérdés, aminek a leírására billentyűzetet ragadtam a következő: vajon megfelelő szövegösszefüggésben, kontextusban nem változtak-e szimbólumból bálvánnyá a könyvek a máglya-ellenesek gondolkodásában? S most csak azért sem fejtem ki ezt a gondolatot. Ízlelgesd, ha van kedved hozzá! Még én is csak ízlelgetem, s leginkább itt változom Menzel-lé.
Segédgondolat: azért, mert valaki valami írást könyvalakban adott ki, a könyvforma rögtön és azonnal magasabb tartalmi szintet garantál? Valóban ad a könyvforma egyfajta hozzáadott értéket mindennek, ami így jelenik meg? Vagyis a forma fontosabb mint a tartalom? Ha újságcikkben jelenik meg ugyanaz, ami később könyvben, akkor cikk- formában még lehet gyújtós, ha ISBN-száma van, akkor már gyalázat az ilyetén felhasználás?
Vagy a különbséget az adja, hogy széles gesztusokkal vetek-e máglyára egy könyvet, vagy csupán, mert számomra értéktelen, a szombat esti grillezésnél, hiába mondtam az asszonynak, hogy vegyen faszén-gyújtót, mindent hozott, csak azt nem, jobb híján a könyv tüzével melegítek elő a roston bélszínnek? (Legyen az Kertész Imre vagy Wass Albert, Esterházy Péter vagy Prohászka Ottokár.) Nyilván ebben is van valami.
