Ugyan én mindig Old Shatterhand szerettem volna lenni (hagyjál már, puszta tőrrel a grizzly ellen, amikor még zöldfülű, ezzel versenyezzen valaki!), de azért Lucky Luke sem semmi. (Befutó volt még Zorró [vele elsősorban a kedvesét alakító Ottavia Piccolo, oppardon, Ortensia Pulido miatt cseréltem volna] és a Tenkes kapitánya is.) Nem tudom, figyeled-e közös nevezőt: mindegyik bátor harcos, jó szívű, de soha nem ölnek meg senkit, de keményen és tréfásan a helyükre pakolják az ellent. Na, jó, Shatterhand nem annyira tréfás, és emberre is lő, hogyha kell; megbukott az önismereti viszonyításom...

Megjelennek a Daltonok... Ööö...

Ezzel a 41-es sorszámmal jelenesetben azért is akadhat bajunk, mert a Lucky Luke-füzetek eredeti, belga megjelenése szerint valóban ez volt az a történet, amelyben a négy Dalton, akik később Luke permanens ellenlábasának számítanak, először kapott főszerepet. A képregény 1958-ban jelent meg első ízben, a sorrendben tizenkettedik Lucky Luke-történetként. 

Magyarul azért ütközünk meg a történeten, mert ahogyan mondtam, a megjelenéseknek semmi köze az eredeti történetek megjelenésének a sorrendjéhez. Így nálunk akkor jelennek meg a Daltonok, amikor x számú füzetben eddig is jelen voltak. Spongyát rá, mondaná Virág elvtárs! 

Ahogy utána olvastam, a magyar kiadás esetében hiányosság van a szerző feltüntetésével. Nem  borítóra írt szerzővel van baj, a grafika valóban Morristól származik. A magyar kiadásról ellenben lemaradt Goscinny neve, akihez a történet kötődik.

Egyébként a Lucky Luke történetek megjelenése is igazolja Goscinny társmunkáját:  az első nyolc történetet Morris egyedül követte el, a kilencediket már Goscinny-al karölteve alkották, a tizediket ismét egyedül Morris, de utána (két füzet kivételével) az 46. kötetig, Goscinny haláláig folyamatosan együtt dolgoztak. (Később posztumusz megjelent még négy füzet, amit együtt ötlöttek ki.)

Lucky Luke és a négy, viselkedése miatt tréfás gazfickó

A Daltonok tök egyformák, csak különböző magasságúak, a törpétől a langalétáig. Veszélyes bűnözők, akiktől mindenki retteg. Természetesen Luke kivételével mindenki. 

Ugyan füzetről füzetre veszélyes bűnözők, de az olvasó gyomrának soha nem kell összeszorulnia miattuk: jobbára ártalmatlan balfékek, akik soha senkit sem bántanak, a gyilkosság helyett a bankokra és postakocsikra specializálódtak. Luke, a magányos cowboy meg történetről történetre tesz keresztbe nekik. 

A törpe, Joe a főnök. Idegbeteg egy pasas, mindig pattog, mindig dühöng, és a tesókat tekintve teljes joggal akad ki rajtuk és miattuk. Avarell, a langaléta meg igazi balfácán, nincsen túl sok esze, mindent elront, soha nem érti igazán, mi történik körülötte, de legalább egyfolytában éhes. A két középső tesó, William és Jack pedig mindig ott van, hogy négyen legyenek, s kijöjjön az orgonasíp-formáció. 

A négy Daltont nem Goscinny találta ki, hanem az élet, a proto-Daltonok egyébként valóban létező bagázs voltak. Esetükben pandurból lett a nem a legjobb rabló.

Ahogy Lucky Luke-nak utána olvastam, az ebben a kötetben csak körözési plakáton szereplő proto-Daltonok, vagyis az eredeti, egykor valóban élő gazemberek egy korábbi füzetben, a Lucky Luke Joss Jamon ellen (38.)  kaptak saját szerepet. Ugyebár tudjuk, hogy a Lucky Luke-történetekre jellemző, hogy szerepeltetnek valódi vadnyugati alakokat (Jesse James, Billy, a kölyök, Joss Jamon, Sarah Bernhardt, Calamity Jane, Elliot Belt, Buffalo Bill, Mark Twain, Scott Joplin, Gustav Eiffel, Ulysses S. Grant, Upton Sinclair, Victor Hugo, stb.) 

A későbbi történetekben rendszeresen megjelenő Dalton-tesók tehát ebben a füzetben szerepelnek először. Azt az apróságot pedig felejtsük el, hogy az eredetileg 68., magyarul 13-nak megjelent kötetben, az Oklahoma Jim-ben a kölyök Lucky Luke a kölyök Daltonokkal játszik. 

Szóval a négy Dalton ebben a füzetben kel útra, hogy méltó legyen a négy elődhöz. Kezdetben egetverőn bénák, később csak a már megszokott módon, de az tény, hogy vasakarattal képzik magukat, és legalább lőni jól megtanulnak. Anyira összekovácsolódnak, hogy még Lucky Luke is beáll a bandájukba. De csitt, ne többet. 

Mire jók az olvasóknak a Lucky Luke-történetek?

Tulajdonképpen mindössze élvezeti hatásuk van. Jellemzők, eredetiek a rajzok, de annyira nem zseniálisak, ahogyan mondjuk a Watchman, a Blacksad, a Sin City vagy a Saga rajzai zseniálisak. A sztorik jócskán kiszámíthatók, bár nem fantáziaszegények, és többnyire mulatságosak.

Vagyis semmi extra hatás. De akkor mégis, mi a mégis létező extra hatás titka, miért él még ma is, az eredeti rajzoló halála után húsz évvel is a sorozat, miért lehetséges még ma napság is megjelentetni, eladni, miért van rá érdeklődés? 

Tegye fel a kezét, aki egyetlen Bud Spencer-filmet sem látott!
Most az tegye fel a kezét, aki még soha nem nézett meg egyetlen Bud Spencer-filmet sem kétszer (vagy többször)?
Most az tegye fel a kezét, aki meg tudja nevezni a Bud Spencer filmek dramaturgiai megoldásainak a titkát, a filmek filmművészeti értékeit, és meg tudja fogalmazni a mondanivalójukat! 
Gondoltam... Sehol senki...

Lehet próbálkozni, magyarázgatni, de a válasz vége és lényegében annyi lesz, hogy azért, mert jó,na! Szórakoztat. Megbízhatón, kiszámíthatón, otthonosan, s tutira mosolygósan. (Számomra az eddig 41 magyar füzetből csak egy okozott csalódást. Ez több mint tisztességes arány, úgy gondolom.) S sokadszorra is élvezhetőn. Hányszor nézted meg a Különben dühbe jövünk kórusos jelenetét (lalalala-lalla, lalala-lalla, lalalalá-lala lalla)? Annyira jó? Nem. Mégis zseniális és megunhatatlan. Mert lássuk be, a vonzerő nem annyira a történetekben van, nem is a művészi értékben, még csak nem is a röhögés kényszerében, hanem az egész hangulatában és kifejezésmódjában. 

Amikor ezt a füzetet olvastam, akkor tudatosodott például, pár monokli láttán, hogy a Lucky Luke-történetekben soha nem hal meg senki. Az kétségtelen, hogy az aktuálisan helyszínt nyújtó kisváros koporsókészítője, mindig szikár, szkeptikus, blazírt pofa, elmaradhatatlanul szerepet kap, jelezve, hogy a Vadnyugat szerves része volt az erőszakos halál, de a történetek során konkrétan senkit sem lőnek le, akasztanak fel és gyilkolnak meg valahogyan, akárhogyan. Például. 

Egyszóval a Lucky Luke-történetek egyvalamire jók, de arra tökéletesek: önfeledt szórakozásra, és némi kedvcsinálásra, hogy utánanézzünk egyes vadnyugati alakoknak. Vagyis némileg történelmet tanít. Ha már akarunk többet keresni és találni mint a puszta szórakozás. 

Ja, el ne feledjem: Lucky Luke ezúttal is láncra fűzi a Daltonokat, nem kell aggódni. De volt már olyan, hogy Bud Spencer nem győzte le a gonoszt ellent? :-D

Pesti Könyv, Budapest, 2021, 46 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699443 · Fordította: Simon Balázs

10/10

2021 márciusának vége, Supertramp szól, gyönyörű a Hármashatárhegy mögötti naplemente.