Nem tudom, miért foglalkoztat a kérdés annyira, hogy több könyvet is olvassak róla. Nem kettőt, még többet. Sokkal többet. Legalant ott van a lista, ha érdekel. Tényleg nem tudom.
Azt bizton mondhatom, hogy elsősorban nem belpolitikai kérdésként érdekel, és végképp nem a pártpolitikai szimpátiám vagy annak a hiánya miatt.
Egy adag önigazolás minden bizonnyal van benne: kamaszkorom liberalizmusától távol kerültem, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. A mai liberalizmust nevetséges, ostoba, káros, romboló, öngyilkos eszmének tartom, minden vonatkozásában, irányában, nézetében (LMBTQVZZS, feminizmus, BLM, a család, a vallás elvetése, túltolt emberjogi kérdések, beleértve a gyermekek immár nevelhetetlenségét, a bármiféle tisztelet következetes lerombolását, stb, stb.).
Obertone két könyve egyértelművé teszi: Franciaország halálának éppen úgy oka lesz a töketlenné, védekezés képtelenné tevő liberális ostobaság, ahogyan az iszlám gyilkos fanatizmusa.
Vagyis Obertone két könyve igazolja a saját nézeteimet. Tehát lelkes vagyok. Meg nem. (erről majd később.)
Többször, több helye leírtam már: egyszerűen ámulatba ejt a közöny, amivel a kérdést sokan kezelik. Még inkább elképeszt a fröcsögős harag, amely azokat sújtja, akik a helyzetet veszélyesnek és öngyilkosnak ítélik. S még inkább csodálkozásra késztet az a balga, naiv filantrópia, amely azt is öleli, aki megöl (igen, Ákos dala).
A könyv első részéről jó hosszan és velősen írtam már. Nem mondom, hogy nem szeretem ismételni magamat, mert ez számtalanszor megtörtént, de most mégsem teszek ilyet. Ezáltal bizony lehet, hogy a mostani értékelésem kicsit gyöngébbnek, információszegényebbnek fog tűnni, viszont ígéretesen röviddé válik! Valamit valamiért!
S mert a szóban forgó kötet egy második rész, nem is teszek bevezető köröket, pacsa a lecsóba, barátom!
A második rész története
Mondom, belepacsálunk egyből a közepébe!
Ugyanis ennek a második résznek voltaképpen nincsen története. Miközben egy merő non stop cselekvés az egész, az első pillanattól az utolsóig. Ennek minden hátrányával, és kevés előnyével.
A második kötet szereplői ugyanazok mint az első kötetéi, és az események fonalát is onnan vesszük fel, ahol ott elhagytuk. És onnantól patakokban folyik a vér, az agyvelő, hullanak az emberek, az emberi végtagok. Félre ne értsd, egyáltalán nem unatkozik az olvasó. Ilyen egy percig sem történt velem. Olyan igen, hogy kicsit belefáradtam a túl sok cselekménybe. Olyan is, hogy a permanens pörgés miatt lappadt az érdeklődésem.
De ennek voltaképpeni oka az volt, hogy a közel hatszáz oldal ellenére tulajdonképpen nem ment előre a történet, csak a cselekmény pörgött. Illetve nem mondok igazat: van slusszpoén a könyv végén, és van ígéretes végső kifutás is. Ám mire idáig jutottam, szinte már nem is érdekelt, mi lesz Franciaországgal. Elismerem, ellentmondásos. Voltam már így: a Mátrix második részének a nézése közben, autópályás üldözéses résznél kezdtem veszettül unatkozni. Annyi volt a cselekmény, hogy belefáradtam, unni kezdtem.
Arról nem beszélve, hogy a Gerilla második részének sincsen főszereplője. Főszereplői vannak. Amely főszereplők pusztán a cselekményhez kellenek, de különösebben nem érdekesek mint személyiségek. Kellenek, hogy a patakvérben izgulhassunk valakiért, érdekeljen másvalaki sorsa.
Ó, igen, a történet. Hm. Kialakul egy igen nagyon beteg vezetővel egy kalifátus, amely emberek (persze, fehér emberek) szadista kivégzésére rendezkedett be. Adva vannak kis csoportok, feketék, fehérek, amelyek mások kifosztására, meggyilkolására szaporodtak. Adva van egy maroknyi légionárius, akik saját hatáskörbe veszik a rendcsinálást, és főleg adva van egy politikus, aki felismeri, hogyan lehet belőle az adott helyzet messiása.
S persze adva vannak az eddigi szerelők. Van, aki életben marad.
S közben persze megkapja a magáét az iszlám is, illetve a liberális, másság-, jog- és kisebbségvédő eszementség is. Az utóbbi néha hideglelősen tréfásan. Mert véres lesz a végeredmény.
S akkor felteszem azt a kérdést, ami kezdettől fogva bizgetett: van-e hatszáz oldalnyi történet ebben a könyvben? Cselekmény az van. De történet van-e?
Nincsen.
Akkor ez egy rosszul sikerült második rész?
Nem mondom, hogy minden nagyon klasszul sikerült sorozat második része csalódás. Mert nem mindegyiké. Csak a legtöbbé. Jobbára azért, mert ha az első rész szemlélete, technikája, hangvétele, humora, brutalitása, színvilága, szagvilága, romantikája, naturizmusa, bármilyen nagyot üt, azt a második rész csak tovább viszi, visszahozza, hozzá a legritkább esetben tesz. A szereplőket már megismertük, a szemléletet, a hangvitelt, a humort, a brutalitást, a színvilágot, satöbbit is, mindent. Immár nem a ráismerés, a feldolgozás, befogadás a munkánk, hanem a visszatérésé, a bólogatás öröméé. Ezért nem szokott akkora hatása lenni a másodikoknak.
Azt mondják, gyerekként sem jó másodiknak lenne. Az elsőé az összes babér. A másodiknak jut a megszokás és a sokan lettünk-stressze. A harmadiknál már lenyugszanak a kedélyek, ott visszatér az öröm és az önfeledtség.
S váltig azon gondolkodom, amikor Eszter lányom után két és fél évvel megszületett Gergő, rá is igaz volt-e a fenti tétel? Harmadik gyerek nem lett. Illetve lett, de egészen más felállásban, nem is tőlem van, nem is az édes gyerekeim anyjától... Á, komplikált, és itt nem vezet semmire.
Ebben a részben tehát a borzalmak, a kegyetlenség, a szenvtelenség, az értelmetlen pusztulás tobzódik. Nem mintha nem lett volna belőle elég az első részben. Azt láthatjuk, hogy külső kapaszkodik, törvények, következmények nélkül miként süllyed a sárba az emberi lét, hogyan szűkül egyedül a túlélés céljára az élet egésze. Ráadásul a történések idején tél van, hideg, fagy, élelemhiány. Meg semmi más... Mármint a halálon és a pusztuláson kívül.
S ezért irtják egymást a szereplők, egyszerűen, csúfan, élvezettel, kényszerből, ahogy lehet, mindenhogyan.
Csak valahogy az egésszel nem történik semmi. Van élet a szekéren, tánc, muzsika, társasjáték, verekedés, kiáltozás, ihaj-csuhaj, csak éppen egy helyben áll. Nem mozdul egy tapodtat sem. Úgy ötszázötven oldalon keresztül. De egyelőre azt jegyezd meg, hogy van rajta élet.
Emígyen a könyv első része bemutatta, hogyan omlik össze, hasonlik meg önmagával három nap alatt egy ország. Emez a féltégla meg részletezi, ha nem is ugyanazt, de majdnem.
Ami miatt mégis olvastatja magát a haccá' oldal
az nem más, mint a szerző íráskészsége. Bizony! Az íráskészség, amit az első részből hiányoltam. Illetve nem is annyira hiányoltam, inkább azt mondtam, Obertone úr nem szépíró. Hanem írt egy majdnem teljes mértékben a fantáziájára hagyatkozó dokumentumregényt. (Az utóbbi mondatom nem ellentmondás, mindössze hajadzik Bán Mórnak a borítón levő zseniális ajánlására:
DERMESZTŐ JÖVŐKÉP A JELENBŐL.
Az első kötet egy fantasztikus, hátborzongató eseménysor eléggé sután megírt, mégis pöpecül olvasmányos leképzése volt. Sem a dramaturgia, sem a szereplők lefestése, sem a stílus nem volt igazán a helyén, ám meg kell hagyni, úgy összességében az egész mégis működött.
Nos, jelentem, a két kötet között a szerző minden bizonnyal beiratkozott egy kreatív írás-tanfolyamra. A helyükre kerültek a dolgok. Dramaturgiailag is, a szereplők lefestésében is, stílusban is. Vagy mi... Az egy más kérdés, hogy most viszont a kötet egészének célja nem teljesen világos. Viszont olvasni egyáltalán nem feladat. Sőt! De az olvasást most nem követi a fogvacogós aztahétszentségitneki!-érzés, ahogyan az az első kötet esetében volt. Olvasunk egy dermesztő disztópiát, egy borzalmas jelenetekkel operáló kalandregényt, ami a mindennapjainkat messze nem érinti meg annyira, amennyire az első kötet tette.
Ezért ez a kötet annyira nem áll meg, amennyire az első megállt. És nem csupán azért nem, mert ez egy második kötet, hanem azért sem, mert nincsen saját üzenete. Ami üzenete van, az nagyon-nagyon fontos, de az az üzenet már benne volt az első kötetben is. Semmi hozzáadott értéket nem olvashatunk most. 
Összefoglalva: a Gerilla második része egy nagyon olvasmányos, izgalmas, véres, trutymós regény, sokkal jobban megírva mint az első része, de sokkal kevesebbet mondón. Egy letehetetlen majdnem semmiség, ami rengeteg tanulsággal bír, és aminek a lehetőségét mindenképpen érdemes lenne számításba venni. De nem fogjuk. Amíg a migráció kérdése pártpolitika, amíg elképesztő tömegek vitatkoznak mindkét oldalról a tegnapi barátságos ír-magyar futballmérkőzés térdelős-füttykoncertjén, addig biztosan nem. De ez vajon mitől változna, ha nem éppen attól, amit Obertone ír? Igaz, akkor ár késő.
És képzeld, most ennyi az értékelésem. Komolyan!
*
KRITIKÁK A KÖNYVRŐL:
AJÁNLOTT IRODALOM:
- Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
- Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
- Az azóta tragikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében.
- Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
- Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez.
AJÁNLOTT SZÉPIRODALOM:
- Réti László: Európa falak mögött
- Réti László: Európa halála
- Laurent Obertone: Gerilla – Franciország végnapjai
*
Kárpátia Stúdió, 2020, 592 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155374517 · Fordította: Ofella Balázs
6/10
2021 június eleje, tegnapelőtt volt az Ebihal Büfé nyárnyitója, fincsi volt a Pilsner, de még mindig nem a saját bringámmal tudtam menni, kölcsönözni kellett egyet, a kis Hauserem ma lett készen.
