Mészáros Urbán Szabó Gábor: A győri regény

Szerelmesregény. Hááát... De tökéletességében is hullámzik

2021. augusztus 07. - Mohácsi Zoltán

Nem vagyok egy nagyon bevállalós típus, szeretem a biztonsági játszmákat.

Nem arról van szó, hogy nem vagyok benne ebben-abban, de azért gondolj bele, az egyik legnagyobb álmom egy kertes ház, mellette egy diófa, alatta egy fa asztal, székekkel (ezt nagyon szeretném, ha Gergő fiam csinálná meg, mert ő úgy dolgozik, hogy az nekem biztosan tetszeni fog), rajta egy kancsó bor, fehér, száraz, és egy üveg szódavíz, némi pogácsa, meg egy sokkal jobban működő laptop mint ez, és én meg ott a hűsben írogatok... Szerelmetesfeleségtársam legyen ott valahol, néha az összes, rengeteg gyerekekünk, és a most még sötétben bujkáló Bogyóka unokám is futkározzon ott körülöttünk. Ez a legnagyobb álmom.

Nem egy übermozgalmas álom, ugye? Most képzeld, én meg mégis erről mélázom sokszor.

Még a meséimben is írtam róluk (a kutyának sem kellettek), amiknek a főhőse Zsombor, a messze földön híres kertész, aki értett az állatok és a növények nyelvén, és akinek kertjében állt egy diófa, alatta egy faragott asztal, székekkel, az asztalon egy kancsó fűszeres bor, egy tálkában pogácsa, és egy nap bekopogtatott hozzá, Zsomborhoz egy távoli ország nagy hatalmú királyának a követe...

Szóval ott tartottam, hogy nem vagyok bevállalós úgy igazán. Jó, volt, hogy elszerettem (legalábbis azt hittem) a barátom feleségét. Igaz, olyan is volt, hogy télvíz idején egy 120-as Škoda volt a Hármashatár-hegyen a hálószobánk (ez már nem a barátom feleségével). Meg olyan is, hogy a gyerekek a házban aludtak, mi addig a hegyoldalban foglalatoskodtunk a szőlőtőkék között, pompásan időzítve a foglalatosság összehangolt befejezést, ahhoz, hogy a találékony Gergő fiam, aki az ajtót zárva találván, az ablakon ugrott ki, a megkeresésünk végett ne kapjon 3D-s szexuális felvilágosítást...Mondom, ha az ár megéri, hát bevállalok.

De feleslegesen nem szeretek kockáztatni, meg kényelmes is vagyok.

Ezért nem vetődöm rá a frissen megjelent könyvekre. Úgyis annyi van, amit el kellene szeretnék olvasni. Minek bonyolítani az életet. Ha valamiért, bármiért indíttatásom van, nem habozok.

A kortárs szépirodalommal szemben van bennem egy megfogalmazatlan, körülhatárolhatatlan tartózkodás. Erről már többször írtam. Simán rámondom bármire, hogy lila, ha annak tartom. (Lila: szóáradat önmagáért, művészetért önmagáért.) S nagyon sokszor annak tartom. Persze, hogy vannak kivételek.

A legutóbbi pakkban (Mohazoli pakkot kapott) jó nagy merítést nyertem a Napkút Kiadótól. Volt benne hat darab ötszáz-hatszáz oldalas könyv. Eddig ezekből eggyel végeztem. Azt nem tudtam, hogy a Győri regény is monstrum. Ez volt róla az első blikkem. Meg a második is.

A KÖNYV FELÜTÉSE TÖBB MINT POMPÁS! Azonnal olyan tyúk a takonyra-reakciót váltott ki belőlem. Aztán pár oldallal később meg leült minden. De annyira, hogy félre is tettem, és néztem magam elé bambán, hogy akkor most mi van és főleg mi legyen? Én kértem a könyvet, kaptam is szépen, erre eljutottam a hatszázból máris úgy a tizedik oldalig és máris veszélyesen nem érdekel, nagyon meredek ívben untat. Félretettem, hogy majd...

De valahogy mindig visszakerült a kezembe. Úgy hetente egyszer. Majd untalan megint le.

Ó, Óbuda! Itt nőttem fel. Amikor egyszer számolgatni kezdtem az első óbudai etapom idejét, megdöbbentem. Mindössze kilenc év volt. Mindig úgy kezeltem, hogy a fél életem. Aztán nesze! Kilenc év. Igaz, általános elsőtől a középiskola elsőjének a végéig. Enyhén szólva is meghatározó időszak.

Most, a második etapban már a tizenharmadik évemet nyomom itthon (hm, mekkora elszólás!), Óbudán. Ez az etap nem tűnik sem annyira meghatározónak, sem annyira hosszúnak. Csak sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb. Most tervezzük megvenni a lakásunkat, ezáltal bebetonozzuk magunkat Óbudára. (Bár Szerelmetesfeleségtársam lankadatlan ingatlanokat nézeget, amíg én könyveket, vagy azokról írok. Egy darabig le akartam beszélni róla, de az ember előbb-utóbb feladja a lehetetlen célokat.)

Miért szövegelek itt Óbudáról? Mert MUSzG regénye győri regény már a címében is. Vagyis közös pontunk máris van: a lokálpatriotizmus. S nem csupán ez az egy.

Az is, hogy az összes igazán fontos szerelmem Óbudához kötődik. SzFT is óbudai, csillaghegyi. Volt aki nem óbudai volt, ennyire azért nem vagyok veszélyesen lokálpatrióta.

S ez a következő közös pontunk: írok én is, ahogyan a névhalmozó szerző is. Van egy befejezetlen, de nem mindörökre abbahagyott regényem egy elvetélt íróról és a barátjáról. Elsősorban a barátjáról. Aki a valóságban a Pipi becenevet viselte, amíg élt. Neki állít emléket. De nem lesz szomorú regény, ha egyszer elkészül. Úgy a harmadánál járok. Öt éve. Az lassított le, hogy a harmadánál járva olvastam Vámos Miklós Legközelebb majd sikerül-t. A regényről írt bejegyzésem alcíme ez volt: Az életem, ahogyan Vámos Miklós látja. S nagyjából leírta mindazt, amit abban az egyharmadban én is. Egyszerre felemelő és lehangoló.

Meg még az is közös, hogy MUSzG-nak is van baja a túlírással, lehet, neki is van baja a temporális lebenyével. Szendi Gábor szerint a temporális lebeny-problémások hajlamosak az íráskényszerre.

A győri regény nagyon jó könyv. MUSzG remek író. Profi. Egy fia suta mondata sincsen, cserébe olyan képei, mondatai vannak, hogy az önmagában gyönyör. Isten bizony!

RÁADÁSUL TUD ROPPANT TRÉFÁS IS LENNI. Figyeld ezt a két idézetet! Kicsit hosszú lesz az első idézet, a második nem, de ezt figyeld, irtó jót vigyorogtam rajta!

Az angyalvíz elkészítése és fogyasztása. Fél liter alaposan lehűtött forrásvízhez vagy szűrt csapvízhez hozzáadunk kettő deciliter jégen tartott, jó minőségű vodkát, például Stolichnayát vagy Absolutot. Csipetnyi tengeri sóval ízesítjük. Rózsaszín üvegpohárban vagy fekete mázzal bevont kerámiakorsóban tálaljuk, attól függően, hogy Mihályra vagy Gábrielre iszunk. A Gábriel tiszteletére fogyasztott angyalvizet ívás előtt a nap felé kell tartani, hogy árnyéka a homlokunkra vetüljön. Éjszaka vagy más esetben, amikor a nap nem látható az égen, a korsót fogyasztás előtt néhány pillanatra a földre kell tenni. A Mihálynak címzett angyalvizes poharat, mielőtt innánk belőle, a mellkasunkhoz kell szorítani. E műveletek mellőzése nem ajánlott, mert karmikus torlódásokat idézhet elő. Az angyalvíz fogyasztása alatt és utána is enyhe szédülés, idegen derű, spontán felnevetés, zoknik és alsóneműk leráncigálása, nyelves csókok, összevissza elrontott akvarellek, az éntudat és a valóság ingadozása, alkalmanként vizelési inger, meglepő, szokatlan verbalitás, esetleg röhögőgörcs tapasztalható. Az angyalvíz kortyolgatása közben gyakoriak a szerelmes gondolatok, ezért ajánlott az italt kettesben vagy nagyobb társaságban fogyasztani. Az angyalvíz magányos iszogatása ellenjavallt, mert depressziót okoz és túlfogyasztásra sarkall, ami az emberi tartás fogyatkozásához, adott esetben annak teljes elveszítéséhez vezethet. Az angyalvíz maximális bevihető mennyisége szájanként és alkalmanként három adagban korlátozott. Három adag felett az italt bosszúvíznek hívják, és a fogyasztásával járó tünetek egyre kellemetlenebbek. Ne tartsuk az angyalvizet gyermekek közelében, mert ők is könnyen lenyelhetik, habár semmi szükségük még rá.
(60.) :-D

Délután aztán elmentem a Jereváni útra. Mindez a temető érintésével történt, és megkísértett a gondolat, hogy akár be is mehetnék megint, hátha ott jobb eséllyel akadok rá a tegnapi lányra. Az efféle kísértés olyan, mint a Schrödinger-féle szuperpozíció, adott pillanatban lehetetlen megítélni a döntés eredményét, mert az eredmény már előzetesen megfigyeli a döntéshozót, és annak ismeretében változik végül igenné vagy nemmé. Persze valószínűleg így megy ez mindennel, amiben a döntés szóba kerül, ezért célszerű kerülni a döntéseket, például azt, hogy olvasunk-e Kierkegaard-t, vagy nem olvasunk.
(58.)

NA, AZTÁN AZ TÖRTÉNT, HOGY OLVASTAM A KÖNYVET ÉS EGYÜTT HULLÁMOZTAM AZ OLVASOTTAKKAL. A cselekményes részek pazarul lekötöttek, a leíró részek elkápráztattak a profizmusukkal, gyönyörködtettek a megfogalmazásokkal és menthetetlenül untattak. Hullám fel, hullám le.

Vagyis nem a teljesen nyilvánvalón meglevő, tomboló íráskészséggel, hanem a szerkezettel akadt problémám. Permanensen. Mert miközben a megfogalmazásokat több mint élveztem, aközben haragudtam, hogy a történetből az érdektelen beszúrások miatt minduntalan és szakadatlan kizuhantam.

A leíró részek nekem lilák. Vagyis öncélúak. MUSzG ír, mert ahhoz nagyon ért, egy regény pedig megengedi a barangolásokat. Hát, szó, ami szó, nem panaszkodhatunk, MUSzG kapva kapott a lehetőségen.

Mondok egy példát, oké? A négyszázadik oldalon van egy közbevetett, pszichedelikus rész.

Azt most felejtsük el, hogy a magam részéről ezt soha, semmiben nem szerettem. Azt hiszem, pontosan tudom, hogy a Húgó, a víziló és a János vitéz rajzfilmek vonatkozó részei utáltatták meg velem az ilyesféleséget. Önmagában hidegen hagyott volna, de egyébként meg mindkét rajzfilm nagyon tetszett, s ezek a részek kilógtak belőlük, megakasztották az élvezetet. Valami olyasmi odaillést éreztem, mint mondjuk a Bergendy 6.20-as című, egyébként nagyon jó számában az a nekem marhára oda nem illő nem is tudom micsoda, 2:38-tól 4:00-ig.

A közbevetett rész ÖTVEN OLDAL! Ötven oldal, barátom, amikor lövésed nincsen, mit olvasol! Ötven!!! Nem, nem olvastam el. Lapozgattam, hogy tart-e még, bele-bele olvastam. Utólag értelmet nyer ugyan, de az meg már valahogy nem hat meg. Ötven oldal...

S a pszichedelika után a könyv átcsap valami másba, mint aminek addig mutatta magát. Nem is tudom, minek nevezzem. Pszichológiai félkrimi... Hm, nem annyira találó... Ez a rész nagyon ütős lehetett volna. De nem lett, mert minden más elvitte a figyelmet. Elsősorban a prózai líra imádata és az önnön fogalmazási bravúrjaiban való, önfeledt lubickolás. Sok, na!

S ez volt az a része a könyvnek, ahol teljesen fonalat veszítettem abban is, mi az amit olvasok (ez a kisebbik baj, csudába a műfaji meghatározásokkal!), de sajnos abban is, hogy tulajdonképpen mi történik és miért történik, ami?

Addig egy elsőkönyves, munkanélküli, szerelmes győri pasas cirkulálását figyelhettük, amint ide-oda rohangál a városok és a nők között, miközben egybe szerelmes, de abba nagyon-nagyon.

Viszonozva, reálisan ez egy felettébb pompás állapot. Mármint a szerelem. Ebben a formában tizennégy éve gyakorolom. Előtte is mindig szerelmes voltam, de valami mindig vagy túl kevés, vagy túl sok volt. A tizennégy éves gyakorlásom alanyát, Szerelmetesfeleségtársamat most is alig várom, hogy hazaérjen! Hogy láthassam, megölelhessem, érezzem az illatát, az ízét, legeltethessen rajta a szemem, a mohó kezem. Pedig az írást abba kell majd hagynom, és azt nem szeretném. De még így is megéri. Most mondd!

GONDOLNÁD, HOGY VAN ÖSSZEFÜGGÉS GYŐR ÉS PÁRIZS KÖZÖTT? Anélkül, hogy ránk telepedne valami poros útikönyvség-érzés, A győri regény olvasása közben valamelyest megismerjük Győrt is. Nem szájbarágósan, nem hiperrészletesen, csak úgy szőrmetén, kellemesen.

És egyébként még csak nem is annyira a lokálpatriotizmus vezeti a főhőst, hogy úton-útfélen Győrről ír. Egy helyen elszólja magát: az ihletője Szomory Dezső. Akinek volt egy könyve ilyen címmel (kapaszkodj!): A párizsi regény. A címek nem kicsit feltűnően csengenek össze. Meglepődünk, Vincent?

Ezt tényleg nem fogod elhinni! A hétvégén levittem egy hátizsáknyi könyvet a Pethe Ferenc téri Könyvmegállóba. (Egy szekrény a tér közepén, elől-hátul ajtaja van, benne polcok, és jó esetben a polcokon könyvek, amikben tetszés szerint válogathat a póóógár, annak függvényében, hogy ő maga mennyi könyvet tett a polcra. Érted, egyet berak, egyet visz. Vagy viszi amennyit akar, de ugyanannyit berak. Itt Óbudán öt ilyen van, és akkor még nem számoltam a minimum három Máltai Játszóteres Gyerek-Könyvmegállót.

Szóval, egy szó mint rengeteg, levittem a magam könyveit, bepakolgattam a szekrénybe, és aztán vizslatni kezdtem a polcokat. Szerinted mit találtam? Úgy van! Szomory Dezső fenti könyvét! Itthon belenéztem. Nem mondom, hogy remegni kezdtem a kíváncsiságtól és a vágytól, hogy rögtön és azonnal szellemi magamévá tegyem. De még erőteljesen kokettál velem.

S akkor itt van A párizsi regény fülszövege. Illetve egy részlete. Figyu csak!

Hiszen A párizsi regény – elvileg non fiction – a honvágy, a szeretethiány, a magány regénye, s az akkori századforduló Budapestjének és Párizsának egymásra kopírozott lírai szociográfiája, s ezenkívül, illetve csak ez, nagy költészet – prózában.

Az van, hogy Szomory könyvének a fülszövege nagyon frappánsan jellemzi MUSzG regényét is. Mivel véletlenek nincsenek, minden ok-okozat következménye, és minden mindennel összefügg, semmiképpen nem győzöl meg arról, hogy MUSzG nem használta egyfajta alapnak A párizsit ehhez a másikhoz, A győrihez! (Hogy melyik jobb, majd mondom, ha Szomory regényét is elolvastam.)

Összeáll a kép? („A játék véget ér, az út vége jól látható...” [East: Üzenet]) A végkövetkeztetés, hogy mi, olvasók jobban jártunk volna, ha MUSzG nem ilyen parttalanul mohó, s nem örvendezik annyira annak, hogy regényt írhat. Ha egy kicsit visszafogja magát. Ha kihúz, összefog és zanzásít.

De mert nem tette, hát ezért hullámzik a regény. Ahogy ezt mondtam már.

MUSzG említett a könyvében egy zenekart. The Angelic Process-nek hívják őket. 1999–2007 között léteztek. Ambrient drone melt játszottak. Bármit is jelentsen ez. Én eddig nem is hallottam róluk. Pont azt a kettősséget hallom benne, amit a bejegyzésem alapregényében látni vélek: tiszta, szép harmóniák, amiket rendre köddé űz az ember vállára szakadó kaotikus, egytömb brutalitás. Az egész földbe döngölve szabadít fel.

Egyébkén teljesen véletlenül azt a lemezt találtam meg, aminek az egyik számára a főhős is hivatkozik a szövegben. 40:23-nál kezdődik az a dal.

Ha meghallgattad: átjött, amit mondani akarok? Kezded kapisgálni, milyen ez a regény?

Egy lemezük meghallgatása után gyorsan betettem egy kis Eloyt, hogy a progresszivitástól ne szakadjak el, de kisimítsam az összekócolt lelkemet.

NO, NÉZZÜK CSAK TOVÁBB, MI MINDENT TALÁLUNK! Itt van még, amit az általános isiben tanultunk. A fogalmazás alapvető hármas felosztása: bevezetés, tárgyalás, befejezés. Ugye. Jó, tudom, ez regény. Csakhogy akkor is felteszem a kérdést, amit Szerelmetesfeleségtársam szokott feltenni: és miről szól? Mert minden könyvnek szólnia kell valamiről. Különösen, ha ekkora terjedelmű.

S itt vagyok igazán bajban. Mert A győri regény egy majdnem hétszáz oldalas önfeltárás. Amiből a végén, úgy Isten igazából nem sok minden marad meg az emberfia olvasóban. Tudod, akár az LGT Primadonnája: a pasi elcsábítja magához a bombanőt, már vetkőzteti, vetkőzteti, s aztán azt veszi észre, hogy lehámozva róla a ruhákat, a nőből nem maradt semmi. De gond van: mit mond majd, ha megkérdezik, hogy hová lett a nő, aki bement vele az ajtón, de soha nem jött ki? (Vö.: W. W. Stuart: A csillagűzött szerető, nagyon hasonló, csak sci-fiben.)

Egyszerűen nem merem ezt a szép szöveget nagyon boncolgatni, mert csak reménykedni tudok abban, hogy a hiba az én készülékemben van. De ha mégse, félek, ha megtenném, Primadonna lenne a karjaimban, a mondanivaló a vaskos olvasmányban, a vetkőztetéssel, az elemezgetéssel meg sehol!

Akkor fogtam gyanút, amikor a százhetvenedik oldalra értem. Vártam a konfliktust, a megoldandó helyzetet, de csak nem jött. Jött ellenben tengernyi olyan részlet, amit próbálkoztam összemozaikozni, de ahogy haladtam előrefelé, s egyre több ilyet ismertem meg, annál többet felejtettem az előzőkből. Élveztem közben a megfogalmazások csudálatosságát. De azért nem voltam rest kritikusan felfigyelni némi önellentmondásra. Ezúttal nem önmagamnál.

Ezután már csak nagyobb léptekben emlékszem a történtekre, ez persze nem baj, át kell ugorni a részletekben lakó ördögöt, tudomást sem venni róla, csak a lényegre fókuszálni. Semmi mást, csak a csodálatost menteni ki óvatosan a felesleges sallangból, a semmitmondó törmelékből, amit tekintetünk összehord az utcák látványából.

Mert az összemozaikozás nem sikerült. A főhős még csak nem is nyávog, egzisztenciális alkotói válsága sincsen, konkrétan rámozdul bármelyik elé kerülő muffra, néha arra sem emlékszik, melyikben is volt az előző éjjel, s csak peregnek a napok, jönnek-mennek a csajok, a barátok, mindenki meg van mindenkivel, néha akad egy-két csináljunk-már-valami-békétlenséget mondvacsinált konfliktus, oszt ennyi. Közben bebarangoljuk Győrt. Tényleg, van még képem a városról!

Csak csendben jegyzem meg, bár tudom, mit sem számít a véleményem, egészen bizonyos vagyok abban, ha a regény nem a fentebb vázolt taktikával élne, teljesen simán a kedvenceim között landol. Landolt volna.

*

Nem is mondtam, a Névhalmozó nagyon nem kezdő a szakmában, ez a negyedik megjelent könyve. A másik háromból legalább kettő (Bábel, Orom) novelláskötet. Más műfaj, ugyebár. A Nemmozgó nem tudom, micsoda.