Világéletemben iparkodtam szavatartó, kiszámítható, őszinte ember lenni. Azt hiszem, nagyjából sikerült. Dóka Péter előzőleg olvasott könyvénél, Az ellopott zsiráfnál ígértem, hogy bár volt bajom azzal a könyvvel, de a stílusával egyáltalán nem, tehát nem számoltam le egyszer s mindörökre a könyveivel. Jól tettem, hogy így tettem. Nagyon jól!
Amikor a múlt héten könyvtárban jártam, Dóka Péter könyvei miatt benéztem a Sárkányos Könyvtárba, a Központi Szabó Ervin gyerekszekciójába is. Célirányosan. Mivel volt már a hónom alatt úgy hat kiló könyv, szelektáltam, ez volt a legszimpatikusabb. És milyen jól döntöttem! De milyen jól!
Azt mondod, lelkes vagyok? Azt mondom, az bizony! Okom van rá.
Tudod, vannak könyvek, amikből egyszerűen árad valami nagyon tisztán emberi. Ami nem akar se nagyot mondani, sem elképeszteni, sem mindenáron szórakoztatni, mégis, ahogy ezeket elolvassa az emberfia, magához akarja ölelni a világot. Nem túl sok ilyen könyvet olvastam, az is igaz. Néhányat felsorolásképpen mindenképpen megemlítek, hogy legyen merre elindulnod.
- Varga Katalin: Barátom, Bonca!
- Mándy Iván Csutak-regényei (kivéve a Csutak és Gyáva Dezső)
- Mándy Iván: A locsolókocsi
- Zseleznyikov: Bocsáss meg, madárijesztő!
- Angela Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán
- Gyurkovics Tibor: Kiskutya-nagykutya
Bár némi tűnődéssel és a könyvespolcom előtti tipródással természetesen folytatható lenne a sor, én most mégsem folytatom, inkább áradozom A kék hajú lányról.
Áradozás előtt, miheztartás végett
A könyv formátuma és külcsínje elképesztően félrevezető! Ezekből kiindulva bárki, akárki és mindenki gyermekkönyvre, mesekönyvre számítana. Meg a borító kompozíciójára nézvést is. A célzott olvasó-életkort úgy kábé öt évesre belőve. Én is így tettem.
Aztán már az első fejezet két oldala után váltót állítottam, és egészen máshogyan olvastam tovább.
Ugyanis a külső alapján becélozandó korosztály egy hangot sem fog érteni a könyvből. Sem a történetből, sem a humorából, sem a szépségéből. Viszont cserébe néha összexarja magát. Mert a könyv története egyáltalán nem tündibündi. Egy mesekönyv nem veszi helyszínnek mondjuk a proszektúrát és nem a rákbetegségről mesél. Ha meg igen, akkor beteg. De mondom, A kék hajú lány nem mesekönyv. Hanem ifjúsági. Meg kamasz. Meg felnőtt. Meg időskori.
Lírai, vicces, de nem, kicsit sem mesés. Ja, és nem lányregény. Egyáltalán: minden nemnek, fiúknak, lányoknak is való. Simán.
Vagyis, mindent összevetve A kék hajú lány egy nagyon jó könyv!
Viszont ebből meg az fakad, hogy a formátum és a külalak tervezésnél a Móra Kiadó nem kicsit nyúlt mellé, és igen ócska pozicionálást végzett.
A rajzok
Az illusztrátort viszont biztos kézzel választották meg, jobbat keresve sem találhattak volna!
Igen, így, a lényeg előtt, az elején! Mert elmondom, mielőtt bármi sületlenséget vonnál le tanulságként az eddigiekből a a borítógrafikára való tekintettel: a rajzok zseniálisan jók! De még mennyire! Figyelj csak!
Mondom máris: az illusztrátort Lakatos Istvánnak hívják. Aki amikor nem illusztrált, akkor vagy képregényt rajzol (a Lencsilányt éppen a múltkor vittem vissza a könyvtárba: olvasatlanul, mert bár a képi világ megfogott, a történetek valami elképesztően nem) vagy pedig könyveket ír (Dobozváros, Bazsó és Borka).
A stílusa remekül összesimul a történet hangulatával, mondanivalójával, aláhúzza, kiemeli, amit Dóka Péter mond, nevettet, rémiszt, meghat. Jó nézni a rajzokat. Pedig nem szépek a szó klasszikus értelmében, de a történettel karöltve azzá válnak. Miközben maradnak tréfásak, viccesek, olykor, a megfelelő pillanatokban: nyomasztók. Mikor, hogyan, mi kell, és teljesen egységes az egész. Volt, hogy csak a képek végett lapoztam újra végig a könyvet. Azért ez mond valamit.
Olivér leesik a fáról és kórházba kerül,
erről szól a történet. Illetve nem is erről, ez csupán a kiinduló pont. Olivér kölyök még, kiskamasz. Aki tapasztalgatja a barátságot, kóstolgatja a szerelmet, a saját és mások határait. És iparkodik jó lenni.
Jó, persze, kérdés, hogy mi a jó? De azért alapvetőn van fogalmunk róla. Mindenkinek. Mert azt mindenki sérelmesnek tartja, ha hozzá nem jó valaki.
Engem éppen ezért képesztenek el a nem jó emberek. Akik nem foglalkoznak másokkal, életüket tökéletesen kitölti az önmaguk körül való nyüzsgölődés, nincsen más témájuk, csak önmaguk, és nincsen bennük érdeklődés, kizárólag önmaguk iránt. Ezért meghallgatni sem tudnak.
Akik képtelenek adni, mindig csak kapni akarnak. Akik mástól elvárják, hogy azonnal mozduljon, ha nekik van szükségük rá, de ők maguk, a kisujjukat sem mozdítják, ha másnak van szüksége rájuk.
Akik bizony igen kritikusak másokkal, de ők maguk mimózaként csukódnak, ha kritika éri őket. Akik folyton morognak, panaszkodnak, nyávognak, másokat, a körülményeket, az életet, a sorsot, a politikát okolva mindenért. Akik alig tudnak örülni valaminek. Akik felszínesek, a látszatokra építenek, műanyag az egész világuk.
Vajon mi a fene mondja nekik azt, hogy így gazdagabb életük van, mi a fene tartja őket vissza attól, hogy igazán emberi életet éljenek?
S ők ebből az egészből semmit se látnak. Csak azt tudják, hogy ők az áldozatok. Csórikámék. Viszont cserébe az ő létük másoknak fájdalmas.
Olivér nem ilyen. Kicsit sem és egyáltalán.
Szóval Olivér kórházba kerül az esés következményei miatt. Ahol gyerekek vannak. Mindenfélék, kajamániások, nőcsábászok, de még semmilyenek is. Gyerekek, emberek.
S Olivér a kórházban megismerkedik egy kék hajú lánnyal. Barátok lesznek. Meg kicsit többek mint barátok. De csak olyan lehelletfinoman érzékeltetve. Ahogyan azt is, hogy Olivér konkrétan törekszik arra, hogy jó ember legyen, segítsen másoknak. Sőt azt is, hogy a szeretet képes a legképtelenebb helyzetben is önmagát legyőzni.
De mondom, mindezt olyan szívsimogató finomsággal, hogy az csak csuda. És ebben van a könyv titka. Csodája. Kezdek patetikus lenni. Az pedig olcsó megoldás. Hátrébb az agarakkal!
Ha olvastad a fentebbi kis random listám valamelyikét, akkor tudod, miről beszélek. Legalábbis sejtheted. A magam részéről az ilyesfajta könyveket tartom az irodalom értelmének. Azért, mert ezek képesek az embert kedvesen gyomorszájon ragadni, lelkiekben bájosan megmogyorózni. Hogy ébredj, kisgazdám, lehetne így is, és így érdemes!
S hogy ne legyen gejl a történet, igen kijózanító részleteket kapunk: a beteg bácsinak nincsen kézfeje, a kislány a bilin nem tud kakilni, a kertben sír van, ami alatt a halál van, hiszen holt ember fekszik alatta, a kórházban gyógyítani próbálják a rákot, amitől kihull a haj. De még a nőcsábásznak (ez nem Olivér) is szembe kell azzal néznie, hogy előfordulhat, nem kell egy nőnek, mert annak férje van.
Kell nekem ez a könyv, mert el akarom még olvasni! Ezzel szerintem mindent elmondtam. Meg azzal is, hogy a fenti kis lelki-listámhoz illesztem. Úgy, ahogyan van. A maga formátum-tévedésével egyetemben. Szerelmetesfeleségtársamat is úgy szeretem, ahogyan van, bruttóban. Tudom, hol, miben lehetne tökéletesebb, de nem érdekel igazából, mondom, mert úgy kell, ahogy van. (Na, jó, van egy kérdés, amiben na, igazán változhatna!)
Móra, Budapest, 2013, 80 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631194678 · Illusztrálta: Lakatos István
10/10
2021 augusztus elejevége, újra munka, de még egy hét után sem szoktam vissza.
