Ez blog a Moha olvasónaplója című blog klónja és a Facebook tiltása miatt jött létre.
Az eredeti bejegyzés itt található.
Egy ideje már őrlődöm, tipródom és kattog az agyam. Mondanám, hogy régen nem úgy volt, ahogyan most gondolom, de éppen Arséne Lupin a példa, hogy dehogynem. Csak azóta elharapódzott, kinőtte magát a jelenség. Nem is sorolom, mert minek, úgyis tudni fogod, ki mindenkire gondolok.Arról van szó, hogy egyre több filmben, irodalmi műben a gazember a hős. Ő az, akinek drukkolni kell, hogy sikerüljön a gazembersége, vége tudja hajtani az alávaló tetteit, el tudja venni a másét, raboljon, betörjön, meghódítsa a mások nőit, sikerüljön meggyilkolnia, akit likvidálni kell és így tovább.
Ezek a hősök nem Robin Hood-ok, akik a kiskirálykodó nottingham-i bíróval babrálgatnak ki, hanem közöttünk járkáló figurák, jobbára éles ésszel, remek logisztika készséggel, átlagon jóval felüli mindenféle-technikai ismeretekkel, hihetetlen ismerettségi körrel, káprázatos műveltséggel, tájékozottsággal. Akik, miután zseniálisan végrehajtották, amit elterveztek, simán zsebrevágják a zsét, és csácsumi.
Úgy járunk, hogy a Viszkisnek szurkolunk, mert intelligens, férfias, tréfás, és jól kibabrál a galád bankárokkal. Igaz, nem jótékonykodik, hanem magának rabol, de legalább valaki móresre tanítja a nála sokkal nagyobb rabolókat, akik legálisan fosztanak ki bennünket. Ezért szimpi a Viszkis.
Viszonylag régen némi viszolygással fogyasztom az ilyen alapállású történeteket. Azért, mert olyan érzésem van, relativizálják az erkölcsi értéket. Mintha a jópofaság, az intelligencia, a műveltség, az ügyesség, és a többi felmentést adhatna az erkölcstelenségre.
Helyre kell tennem magamban Arsène Lupint is. Az úri betörőt.
Kár is lenne tagadnom, ezt a könyvet a Netflix Lupin című sorozata erőltette a figyelmembe. Azzal együtt, hogy a Arsène Lupin neve egyáltalán nem volt ismeretlen előttem.
Arsène Lupin és én
Gyerekkrom egyik kedvenc sorozata volt a huszonhat részes Arsène Lupin-sorozat (1971–1974), Georges Descrières főszereplésével. (Azóta sem leltem meg sehol.) Az eredetileg Maurice Leblanc által írt Lupin-történetek 1907–1936 között tizenhét regényben és harmincnyolc novellában jelentek meg .
A filmből úgy nagyjából egy képkockára sem emlékszem, de ahogy most rákerestem a neten, a színészt egyből felismertem. Mintegy negyvenöt-negyvennyolc éve láttam a sorozatot. (Egek!) Az maradt meg bennem, hogy Arsène Lupin olyan gazember, akit nagyon lehet kedvelni, és be is lehet lázasodni az izgalomtól, amikor filmszerepet vállal. :-)
A figurát közvetlenül a Minden lében két kanál főhősei mellé tettem, ahol ott volt még Zorro, a három testőr (aki négy), Cartouche, Tulipános Fanfan, A négy páncélos és a kutya, Bors Máté meg az Angyal. Nem volt olyan érzésem, erkölcsi aggályom, hogy lenne bármilyen különbség az alakok között.
Nagyon sokáig nem is tudtam, hogy a filmsorozatnak van irodalmi eredetije. De tényleg nagyon sokáig. Valahogy mindig elkerült a találkozás a magyar kiadások mindegyikével. Az óbudai Könyvmegállóknak hála aztán megtudtam. Egy romos állapotban levő, 1920-ban kiadott kis könyvecskéből (nincs nagy tenyerem, de szinte elfér benne), aminek Az üvegdugó a címe. Csak az alcímre figyeltem fel: Lupin Arsène kalandja. Ugyanott találtam egy évszám nélküli Dante kiadású Nyolcat üt az óra címet viselő kötetet (Arsène Lupin rendkívüli kalandja). Egyébként 1931-ben adták ki. Mármint ezt a kötetet, Magyarországon. Akkor kezdtem nyomozgatni a magyar nyelvű kiadások után. Ezt-azt megtaláltam, megvettem, a Rukkolán elhappoltam.
(Kettő szőrén szálán, pedig határozottan emlékszem, hogy rukkolások voltak, sőt, még arra is, hogy egy Ráday utcai kis boltban vettem át, és csudálkoztam, hogy nem is könyv, inkább füzet.)
De még nem olvastam egyiket sem. Ahogyan egyáltalán nem is foglalkoztam más Lupin adaptációkkal sem, pedig azért van belőlük: csak mozifilm van három, és tévésorozat négy.
S akkor jött a Netflixes Lupin-film. Meg a lehetőség, hogy a Rukkolán elhappoljak egy új kiadású Arsène Lupin kalandjait. Amiből a film hatására kettő is megjelent, bár más-más címen. A másik négy történettel többet tartalmaz és a Gabo kiadó produktuma. 
Mondanám, hogy a filmnek semmi köze nincsen a könyvhöz, de ez nem lenne igaz. Van köze.
Nem Arsène Lupin-film abban az értelemben, hogy nem Arsène Lupin a főszereplője. A főszereplője egy Assane Diop nevű, Franciországban élő szenegáli származású, fekete férfi. (Omar Sy játssza.) Amikor ezt felfogtam, a magam részéről kicsit le is lassítottam. Azt hittem, egy manapság szokásos, polkorrekt adaptációról lesz szó. Lehet, hogy alapvetés oka a polkorrektség volt, de legalább ügyesen oldották meg.
Diop kedvenc irodalmi alakja Lupin. Az első Lupin-könyvet az édesapjától kapta, aki egy kőgazdag gazember ármánykodásának köszönhetően vesztette életét. A két évados sorozat egyetlen történet: hogyan áll bosszút az édesapjáért Lupin történeteit másolva Diop. Kezdve ott, hogy ellop egy ellophatatlan nyakéket.
Kicsoda Arsène Lupin?
Arsène Lupin betörő. Úri, méghozzá. Vagyis olyan valaki, akinek van pénze, nem azért rabol, mert megélni akar, hanem azért, mert így éli ki meglepően éles elmére valló kreativitását.
Jobbára mindaz igaz rá, amit a bevezetőben állítottam az antihősökről. De kétségtelen, hogy roppant rokonszenves a gazfickó.
Azzal együtt, figyeljünk fel rá, komoly erkölcsi csavar, dilemma forrása, hogy a személyisége miatti szimpátián túl érv nincsen rá, miért álljunk mellette érzelmileg. De mellette állunk. A törvénnyel szemben is. Örülünk, amikor kibabrál a rendőrséggel és elsősorban állandó ellenfelével Genimard felügyelővel. 
Maurice Leblanc
Nincs rá okunk, hogy ellenszenves legyen a felügyelő, mégis örülünk Lupin elmésségének, ahogyan rendre túl jár az eszén. Leblanc nagyon ügyesen játszik rá a hivatalokkal, a szervekkel, a hivatalosokkal szembeni fenntartásokra, távolságtartásra. Az állampolgár dafkéja a hatalommal szemben, ugye. Mert a hivatal egészen biztosan nehézkes, nem túl eszes, igaztalan és korrupt.
A Lupin elleni érvék ezzel szemben súlytalanok, az érdemei, az, hogy eszes, furfangos, remek stratéga, kiváló taktikus, elegáns. udvarias, intelligens, elmossa, hogy végső soron egy ocsmány gazember. Vesd össze a Viszkissel, ugyebár. Maurice Leblanc remek figurát alkotott.
Egyetlen érdeme, hogy amikor rabol, nincsen híján az empátiának, a szociális érzéknek: a zsákmányból nem kis részt juttat a szándéka nélkül miatta rászorulóknak.
Leblanc Lupin-történetei
Meg sem próbál magas irodalom lenni. Egy fia ilyen vonása nincsen. Őszintén annak mutatja magát, ami: szórakoztató irodalomnak, semmi másnak. Olyasféle, amiből tengert lehet rekeszteni. De olyasféle, amiből hiába van töménytelen mennyiség, kiemelkedik az övéi sorából. Mert úgy fest, igazán jó lektűrt írni nem is annyira egyszerű. Kezdve azon, hogy igazán jó főszereplőt kitalálni sem piskóta.
Mert Lupin sikere minden bizonnyal a főszereplő frenetikus alakjában gyökerezik. Illetve az eszesen csavaros történetekben. De bizonyosan nem a tollforgatás mesterfogásaiban. A történetek nyelvezete egyszerű, majdnem puritán. Leblanc legalább annyira lelkes a maga teremtette hős iránt, miképpen Burroughs Tarzan iránt. Az a meglepő, hogy még ez a gyermeki naivitás valami kellemes bájt kölcsönöz a történeteinek.
Ha a silabilizációm megfelelő volt, akkor az Arséne Lupin kalandjai Leblanc első Lupin-történeteit tartalmazza. A szerző nem vádolható azzal, hogy körülményesen elpepecselt volna bármivel. A főalak bemutatásával sem.
Fittyet hány a szocializációjára, a társadalmi helyzetére, az indítékaira, a kapcsolataira, úgy nagyjából mindenre. Nincs ok-okozat, nincsen honnan-hová, eszünkbe se jusson a jellemfejlődés részletezésének bajmolódásával megvádolni a szerzőt! Arséne Lupin itt terem a semmiből, készen, ismerten, imádottan és rettegetten. Nesze nekünk!
Amikor Lupint megismerjük, akkor már egy ereje teljében levő csirkefogó, akit az egész világ ismer, és egy ország rendőrsége üldöz és toporzékol miatta. Akinek neve riadtságot vált ki mindenhol.
S nem kevésbé: akit végső soron senki sem ismer. Tekintsünk el attól, hogy az utóbbi tény mennyire képtelenség: Lupin nem jár álarcban, neve nem álnév, az arisztokrácia tagja és egyáltalán nem rejtőzködik. 
Omar Sy az új sorozat főszerepében
Egyszóval semmi lacafaca, iszkiri azonnal a lecsóba: Lupin már az első történetben ott tart, hogy egy ország örvendezik annak, hogy börtönbe kerül. Ahová más hősöknek hosszú út vezet, hogy megdöbbenjünk: komolyan, őt is el lehet fogni? (Egyébként a film ezt a momentumot is felhasználja.)
Vagyis egy ereje, mestersége és hm, karrierje teljében levő úri betörőt ismerünk meg.
S itt lehet cirkalmasan mismásolni, de nagyon tömör leszek. A könyv annyira egyszerű, hogy az szinte fájdalmas (vö.: Burroughs bármelyik regényével), de mégis letehetetlen, abbahagyhatatlan. Semmit nem veszít az ember, ha nem olvassa el, de egy igazán remek szórakozásról marad le, amit igazán kár kihagynia. Úgy egy hét múlva nagyjából semmire sem fog emlékezni belőle, Raszkolnyikov tépelődését tehát a leghalványabb árnyalatában se keresse benne senki, de amit éppen ezért simán elő lehet venni többször is. Kamaszkoromban imádtam volna.
Manapság csak nagyon jót szórakoztam rajta. S ha habkönnyű, elmés élvezetességre vágyom, veszem le a többit a polcról.
Addig is lehúzok valami Lupin-filmet, hogy ha megjön Szerelmetesfeleségtársam az úszásból legyen mivel kikapcsolni. (Nem hiszed el: nem addig úszik, amíg el nem fárad, hanem amíg meg nem unja, bexarás! Éppen ezért kilométerben határozza meg magának a szükséges teljesítményt, s ha elérte, akkor kezd öltözni. Én meg húsz hossz után az életemért harcolok. Pedig halak vagyunk mindketten, de én rácáfolok. A stranddal is úgy vagyok, hogy akkora a túlteljesítés, hogy 2034-ig kifürödtem magamat az utóbbi években.)
P. S.: Hát, lehúztam a 2004-es Lupin-filmet. Megnéztük. Nem kellett volna. Érintőlegesen van köze Leblanc hőséhez. De valami dögunalmas, értelmetlen katyvasz lett belőle. Brrr! Pedig Kristin Scott Thomas neve miatt ígéretesnek tűnt.
Elsősorban csak bizonyos momentumok miatt Lupin-film. De a momentumokkal is inkább visszaél. Ne nézd meg, hasznosabban is eltölthetsz két órát! Például Leblanc-könyvet is olvashatsz.
Cartaphilus, Budapest, 2021, 170 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632667775 · Fordította: Moly Tamás
7/10
2021 augusztus 20., hajnal, SzFT még alszik, Csimota a pasijánál, én meg Shadow Gallery-t hallgatok, miközben írok. Nagyon szeretem ezeket a reggeleket.
