Scalzit olvasni jó dolog. Többnyire.

Élvezetesen ír, izgalmasan vezeti a történetet. Akkor is, ha a történet önklón-történet. 

Viszont számomra semmit nem tett hozzá a klónja eredetijéhez. S ez azért csalódás. Hiába hivatkozott Orson Scott Card önklónjára (Ender árnyékában), a két önklónnak semmi köze egymáshoz, mert lássuk be, OSC azért jócskán csavart egyet az eredetin (Végjáték), s nem pusztán egy más szemszögű konjunktúra könyvet írt. Ahogy Scalzi tette. Ez a jelen könyvből azért jócskán levon.

Erénye viszon, hogy nagyjából önállóan is olvasható. 

Nekem nagyon nem voltak hitelesek a kamasz párbeszédek sem. Még ha párszáz évvel későbbi kamaszokéi is. Mert azok, ha kamaszodni akarnak a párbeszédek, biztosan nem a mai fordulatokat használják. Ahogyan a mai kamaszok sem a miénket.

De ennek ellenére nem eldobandó vagy kikerülendő Zoé története. Csak helyén kezelendő.

3,5/5

(2014)

Mivel nem régen olvastam a Kevingyerek borzalmait, magától értetődő volt az összehasonlítás. Bradley is, Kevin is destruktív, a destruktivitására nincsen magyarázat, s a destruktivitás mindkettejüknél erőszakban mutatkozik meg, legyen az fizikai vagy verbális erőszak. Kevin mindkettőben jobb. Magyarázni egyiket sem lehet, illetve nincs a könyvekben magyarázat. Kevin írói szülőanyja rá is játszik erre a magyarázhatatlanságra.

Ami még azonos mindkét könyvben: a remény. Az, hogy van remény, soha nem szabad feladni. Mármint a destruktívok alá-, fölé-, mellé- és hozzátartozóinak. Mert a remény nélkül nincsen, nem lehet változás.

Ám amíg Kevin édesanyjánál számomra motiválatlan és érthetetlen, sőt, ostoba volt ez a remény, a gyűlölködő ragaszkodás, addig Bradley esetében minden más.

Már csak azért is, mert ez egy kamaszkönyv. Több is benne a pozitív tanítás az olvasó bradley-k számára. Nagyobb is (fejcsóválásra késztetőbb) a változás. Van rá motiváció. hogyne lenne, de valahogy túl gyors, túl pozitív, ami Bradley-ben történik. Messziről jött, közel jutott, de gyorstalpalón végezte a szocializációt, és fenntartással kezelendő sebességgel jutott el a szívig. 

Szerencsére Kevin nem így tette. Mármint a regény szerencséjére.

Ámde: Bradley esetében mégis valahogy megnyugtatóbb, ha nem is hihetőbb a happy end. Vagy csak azt mutatja meg, hogy vannak Bradley-k, akiknek sikerülhet, s vannak Kevinek, aki már túl messzire mentek.

Na, visza a földre! Bradley története olvasmányos, kedves történet. Szerelemetesfeleségtársamnak találtam, aztán majd' együltő helyemben kiolvastam. Kamaszregény. Ez hangsúlyozandó. De abból az újraolvasós, többször elővehető fajtából, amiben a mai tizenaligtúliak számára van tanulság.

Na jó, az ötven felé caplatóknak is. 
Nekem volt.

4,5/5

(2014)

A második AR-könyv, amit olvastam. Az első az első volt. Az nagyon tetszett. Annyira kitalált Agatha figurája, annyira kitalált a környezet, hogy levett a lábamról.

Mivel ez a második, amit olvastam, nyilvánvaló, hogy nem sorban olvasom a történeteket.

Úgy vélem, nem a sortalanság az oka a csalódásomnak. Meglepően előkészítetlen és banális volt a hulla megjelenése. S ugyanilyen banális volt a folytatás majd a megoldás is. Ami nem lenne baj, ha a közte levő betűanyag elvinnné a történetet. De igazából nem viszi el. Mert a közte levők nagyjából csupán annyit tesznek ki, hogy Agatha éppen ki miatt nyüglődik, s hogy szexszel vagy anélkül teszi.

A könyv ennek ellenére olvastatja magát, néha jót lehet rajta mulatni. Ez az egyetlen erénye. Csak befejezve csalódás. Beaton megírt egy következő részt, amit elvisz a hátán a konjunktúra. 

Na, majd talán a többi…

2,5/5

(2014)

Zorád rajzai igen. Nagyon igen! A történet maga nagyon nem. Ebben a témában Csernai Zoltán Titok a világ tetején-je sokkal jobb. Valahogy soha nem kedveltem azokat a sci-fi-ket, amikben időutazgattak, és nagyon leragadtak az adott kor intrikáinál. Erről nem Zorád tehet. Bár nem olvastam az eredetit, őt ismerve, kihozta a legtöbbet a nyersanyagból.

3/5

(2014)

Gyerekként sem szerettem nagyon ZsülVern regényeit. A Grant kapitány gyermekei volt az első, ami a kezembe került, és egy életre elvágta bennem a bárminemű szimpátiát az ide-oda utazgatós, meg a roadmovie-típusú művek iránt. A Várkastély a Kárpátokban- és a Sztrogof Mihály (miért nem Mihail Sztrogof; azért, mert Verne Gyula?) kivétel volt. Könyvben is tetszett, meg filmfeldolgozásban is (naná, az a jelente, amikor a vak Sztrogof csak úgy bámul a meztelenül fürdőzni indul Nadgya után, akinek csak úgy virít a tizenkevés századi tangavonal a gömbölű fenekén!).

Tetszett ez a Zorád-feldolgozás is. Nagyon. Kell dicsérnem Zorádot vagy nem kell? Letisztult, egyértelmű, világos, pergő, és színes. Minden szempontból. Szeressük a képregényeit, na, ugyebár, hogy ugye?

5/5

(2014)

Lapkiadó, Budapest, ISBN: 9630240033

Hoppá! Micsoda könyv! Ejha! 

Bár végigröhögtem a Puskinland-et, mégsem vidám könyv. Gyakorlatilag értelmiségi vívódás, nyavalygás az összefelé omló SzU-ban. A vívódó, nyavalygó értelmiségi egy elvetélt író. Egy alkoholista, tévedő, útkereső író, aki tisztában van a saját értékeivel, s tisztában van azzal, hogy ezek az értékek a büdös életben nem lesznek közkinccsé. Mert lusta. Lusta élni is. Kalandvágytól űzve marad a hazájában, holott fogy a levegő. de még nagyobb baj, hogy fogy a pénz, és így nem annyira fogy a vodka, amire persze mégis mindig jut valahonnan.

Divatos téma. Egyszerű, derűs, fájdalmas próza. Az utóbbi idők egyik legnagyobb élménye.

Akkor is, ha az Ezek vagyunk mi már nem kötött le annyira. Olyan érzésem volt, mintha kiadatlan önmagamat olvasnám a családomról. Csak a sajátom azért tetszik jobban, mert az én családtagjaimról szól. Érdekes történetek Dovlatové, de messze vannak a Puskinland átütő erejétől.

5/5

(2014)

KÜRT Kft. Megkerülhetetlen alap a számítástechnikában. Fogalom. Mára hungarikum. Megérdemelten.

A kis könyvfüzet beszélgetés. Együltőhelyes. Letehetetlen. Kürti Sándor személye, stílusa roppant élvezetes, tanulságos.

Engem főleg a vállalatvezetéssel kapcsolatos mondandója fogott meg. A KÜRT-öt elkerülte a számítástechnikai cégeknél elkerülhetetlennek tűnő sejtosztódás. A kft. tagjai, bár rengeteg fejlesztéssel, szabadalommal, ötlettel bírnak, maradtak a cég tagjai.

Kürti úr szerint ennek két titka van. Az egyik, hogy a vezetés hozzáállása a következő: ha hiba van, a vezetés a felelős; ha siker, akkor azt a cég egésze érte el. Így akik nálunk dolgoznak: munkatársak. Érdekeltek a profitban, hiszen gazdálkodó szervezet, de mindenki érdekelt a közös sikerben.

Ez meglátszik a fizetéseken, a kefetéria-rendszeren, a szociális érzékenységen. S a közös döntéshozatalokban is.

Nem jellemző az íróasztalfiókban sorakozó életrajzokkal való fenyegetőzés, mert a cél, hogy menjen a szekér, jó, lojális munkatársakkal menjen. S ez már alapfilozófia. 

Másrészt Kürti úr nem akarja megmondani, hogyan is kell a menedzsmentben a tutifrankó spanyolviaszt tojni. Sőt, minden mondatából az jön e, hogy a megfelelő elvek, filozófia alkalmazása mellett is örök tanulás, fejlődés a vállalatvezetés: nincs végállomás, nincs végcél, nincs tökéletesség.

Embernek maradni. Kratívnak és etikusnak. Ez a kiindulási pont és a végső cél. Közben szabad pénzt keresni és jól csinálni. Legalábbis az adott szintnek megfelelően jól. Ennyi a titok.

5/5

(2014)

Szovjet sci-fi, pergősen, izgalmasan, Fazekas Attila jobb formában levő rajzaival.

Nem ismertem a történetet, de megnyert magának, hamar beleéltem magamat.

Volt egy pont, ahol már rötyögtem, milyen átjáróház lett a Földből a humanoid űrlények szempontjából: mint egy pesti kabaréjelentben, ahol mindig jön valaki, még mindig jön valaki és még mindig jön valaki… De ettől eltekintve vagy ezzel együtt komolyan élveztem az olvasást, a nézdegélést. 

Na jó, egy pont volt, ahol felsóhajtottam (jaj ne!): amikor a büntire kijelölt földiekről kiderül, hogy megváltoztak, jók lettek („El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra!”), és már nem is büntiérdemesek. Bár nincs kimondva, a szovjet hurráoptimizmusnak, azért nyílván bele kellett kerülnie a történtbe. Hát ez nem jött be, Martinov elvtárs! :-)

S mondom, Fazekas jókedvében rajzolt, úgy látszik, élvezte a történetet. Oly annyira, hogy kedvet csinált az eredeti könyvhöz is. Már itt van a polcomon. 

4/5

(2014)

Ifjúsági, Budapest, 1985

Persze a klasszikus Stevenson-történet adaptációjáról a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ról van szó. A szöveg, szokás szerint Cs. Horváth Tibor, a rajz: Korcsmáros Pál.

A képregéynt olvasva nem tudtam, mi az ami, furcsa benne. Aztán amikor lejutottam a második történetig, a Conan Doyle-féle Sherlock Holmes sztoriig, akkor kapcsoltam. Ezt a másodikat is Korcsmáros rajzolta, és miközben mindkettő egyértelműen Korcsmáros grafika, aközben a második letisztult, határozott vonalvezetésű, karakteresebb rajzokkal dolgozik. Nem kára ez az elsőnek, de előnye a másodiknak. Bár az is igaz, hogy érthetetlen volt itt-ott Hyde vámpírfoga, illetve arca megjelenéséek következetlensége. Mintha Korcsmáros nem tudta volna eldönteni, milyen is a Jekyll-ben lakó gonosz igazi arca.

Nem Stevenson tehet róla, valószínűleg nem is Korcsmáros (vagy mégis?), de a történet, amit jól ismertem, persze, valahogy most fogott meg igazán, a sztorin túli mondanivalójával. A félelmetes mondanivalójával.

A Sherlock-nyomozás a szokásos, jól bevált, hatásos, szórakoztató, csattanós nyomozás. S mondom, a letisztultabb, ismerősebb elegáns, néha muris Korcsmáros rajzokkal.

5/5

(2014)

Ifjúsági, Budapest

Gyerekkoromban Fazekas Attila rajzai jöttek be a magyar képregény-rajzolók közül második legjobbnak. Talán mert ő rajzolta a legélethűbb meztelen nőket. Zorád Ernő a harmadik befutó volt. Az első volt Korcsmáros Pál. Aztán utolsó Sarlós Endre, a komorsága miatt. 

Később rajzhosszal Zorád lett a befutó, Korcsmáros a második. Sarlós maradt a negyedik. Manapság az utóbbi kettő helyet cserélt. Jót tettek Sarlósnak a színezett rajzok. :-)

A jelen adaptáció hozza a Fazekas–Cs. Horváth formát. Fazekas rajzai plasztikusak, élethűek, konzekvensek a figurák, jól megkülönböztethető karakterrel, élethű környezetben, hihető ruhákban. 

Élvezettel olvastam, nézegettem. A vége volt csak olyan kis kurta-furcsa, de végül is, emlékeim szerint, így ért véget a számomra egyáltalán nem kedvenc, Delfin Könyves Polescsuk-regény is.

A füzetben szereplő bónusz képrgény már gyerekkoromban a kedvencem volt, holott nem mondott semmit sem Lem, sem Jankovics Marcell neve. Manapság, naná! :-) Jankovicson meg is lepődtem, csak most tudatosult. (Nem tudjátok, rajzolt más képregényt is?) Érdekes, de akkoriban még az sem jött át, hogy a rövid történet főszereplője Pirx pilóta (van-e, aki e nevet nem ismeri? :-) ) 

No, ezt a történetet, most ettem-ittam, élvezkedtem, és még jócskán nosztalgiáztam is a fejszámolás alapján legalább negyven éves képregény felett.

4/5

(2014)