Vigyorgok veszettül. Meg szelíd sajnálattal.is mosolygok. Meg örömmel is. Még akkor is, amikor nem akarok vigyorogni.

Nem mindegyik történet humoros, heppiendes, de az az ellentmondás, hogy bűnügyeket olvasok, rablásokról, lopásokról, gyilkosságokról: és mégis, ezek szép történetek, nem engedik lehervadni a mosolyomat.

Čapek szereti a hőseit. Nem csinál belőlük sem szentet (figyeltétek:régen a jó fiúk voltak a kalandfilmek, regények hősei, mára többnyire a rosszak váltak hősökké; mi meg drukkolunk a rablónak, gyilkosnak, satöbbiknek?), de nem is küldi őket erkölcsi tanulságul a pokol fenékére.

Illetve nem mondok igazat. Az egyiküket mégis elküldi. Vagyis nem is ő… A nyolcszoros gyilkos a mennyei ítélőszék elé kerül, és legnagyobb döbbenetére emberek bíráskodnak felette, Isten csak tanú a perében. Amikor egy kicsit kettesben maradnak, meg is kérdi Istent, hogyan van ez, miért nem ő ítélkezik. Isten szelíden ezt feleli: Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák mindent, de igazán mindent tudnának, akkor ők se tudnának ítélni; csak mindent megértenének, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én feletted. A bíró csak a gonosztetteidről tud; de én mindent tudok rólad.

Čapek nem menti fel, nem tompítja, nem ideologizálja és pszichologizálja el a bűnt, nem menti fel a bűnöst sem: csak szereti az embert. S ez jön le mindegyik, ebben a kötetben megjelent történetéből.

5/5

(2014)

1. epizód: Valamikor a nyolcvanas évek elején, valahol a ráckevei Duna-holtág meleltt egy kis telken. Tizensemennyi voltam, a Gőz nagyiék szomszédjának, Földiéknek a telke volt ott. Volt egy fiuk, illetve kettő, de a nagy már öreg volt, legalább harminc, Tibi még csikó, de hozzám képest érett, nagykamasz. De ő sem volt ott a telken. Meg az apuka, Béla bácsi sem, azzal a komoly bajuszával és a kancsal szemével. Voltaképpen lehet, hogy Erzsi nénivel voltunk kettesben, én amolyan szocialista megőrzésre kerülhettem hozzá. 
Szóval volt a Duna, volt rengeteg szabadidő, volt egy nádasba kikötött csónak, én meg ott olvasgattam naphosszat. S ha meguntam, horgásztam. Némi sikerrel is. S ha meguntam, újra olvastam. Jobbára Perry Mason nyomozásait, Attól voltam akkoriban függő. A fekete-krimik és az Albatrosz-sorozatban jelent meg egy jó pár belőlük. Mondjuk, akkor is éreztem, hogy nem meghatározó irodalom, de valamiért nagyon jól esett olvasni az esetek sorát.

2. epizód: Valamelyik óbudai könyvmegállóban akadtam rá erre a könyvre. Ezt nem ismertem. Kézbe vettem, belelapoztam, kicsit nosztalgiáztam magamban arról a ráckevei holtágban töltött nyaralásról, aztán visszatettem a könyvet. Aztán megint levettem. Mert miért ne? Félre a sznobizmussal! A maradékával is. Olvastam én már ilyenebbeket is! 
És nagyon jól esett találkozni a már elfeledett szereplőkkel. Egyedül Masonre emlékeztem határozottan, Della Street, Paul Drake és a többiek sehol sem maradtak meg, csak vaalmiféle feeling-lenyomat voltak az agyamban.

Macska-eset. 
Kicsit becsapva éreztem magamat a végén. Mintha nem jutott volna jobb Gardner eszébe. Aztán csavart még egyet a történeten. Akkor már elégedett voltam. Úgy is maradtam. 
Perry Mason és az ő fene logikája, jogismerete! 

No, irány a Rukkola, megyek nosztalgiázni, ennyit megér!

4/5

(2014)

Megvezettettem. Bradbury a könyvtárban minden bizonnyal a közelgő (akkor még) Solaris koncert miatt jutott eszembe (MÜPA, Marsbéli krónikák 2.; fergeteges volt és nagyon jó, és nem csupán múltidézés, hanem ZENE), úgy tudat alatt. Mert eddig csak az Európa Kiadós Marsbéli krónikák–at olvastam tőle. A könyvtárban is a sci-fik között volt.

Számomra Bradbury ezért sci-fi író. Volt. Eddig. Ugyanis ez nem sci-fi könyv. Ez elbeszélések, csodaszép, mégis egyszerű nyelven leírt elbeszélések sora.

Akkor tettem le végleg a sci-fit váró minimális ellenkezésem érveit, amikor az öreg ember utolsó erekciójáról (!) olvastam elbeszélést, amit három nővel oszt meg (Öcsi). Olyan ízlésesen, derűsen, kedvesen, minden pornográfia és mocsok nélkül tette, annyi jókedvvel, hogy nevetni kezdtem, és kezet fogtam (volna) Bradburyvel. Mert na, kicsudának jutna eszébe egy öregkori erekcióról novellát írni? 

A másik kedvencem A Stan és Pan-szerelem. Nem tudom, kell-e hozzá szinonim élethelyzet (nekem van), vagy magában is megáll, de ütött. 

A harmadik (no, ez sci-fi) a címadó, kötetkezdő novella: mindent visz. Bár ebben nem is annyira maga a szöveg az ütős, hanem az ötlet és a végkifejlet. 

A negyedik (nem jó ez a számozás, mert értékítéletnek tűnik) az Áldj meg atyám, mert vétkeztem. Telitalálat. Talán akkor is, ha olyan írja, akiben egy cseppnyi vallásos érzelem sincsen. Amikor a végére értem, kicsit megdermedtem, letettem a könyvet, és dermedt maradtam egy jó darabig.

Az ötödik: Ígéretek és ígéretek. Újra fagyás. Váltam. Van lányom. Empátianövelő momentumok. Ha nem is így, nem is ebben a majd’ mindennapi pszicho-zsigerelő formában.

Hatodik: Osztozkodás. Nem zsákbamacska: a válás utáni könyvelosztásról szól. Fergeteges. Csak az utolsó, gondolom, csattanónak szánt mondat volt nekem kicsit erőltetett. Bár, ha belegondolok, váltam, és fél évem ráment, míg helyre tettem magamban a férfi novellabeli utolsó mondatát.

Legyen már egy kis rosszmájúság is: volt pár novella, amivel nem tudtam mit kezdeni. Úgy tűnt, volt ötlet, meg kellett írni, de nem jött ki belőle úgy igazán a téma. S ahogy mondták többen: a Stephen King-féle, hangulatra pazar, de különben hm… horror-ötleteket képtelen voltam díjazni. Hangulatuk van. Több se. De szerencsére nem hemzsegnek. Csak akadnak.

Rendben, megtanultam: Bradbury nem sci-fi író. Hanem Író. Aki írt sci-fit is. Sajnos, csak múlt időben.

4/5

(2014)

Wodehouse érdekes író. Olyan, mint PKD, Márquez, Vonnegut, Christie és sokan mások: bármit ír, mindig ugyanazt írja, s ha az ember egy könyvét elolvasta, voltaképpen semmi meglepetés nem éri a következőnél, az előző ilyen-olyan variánsát olvassa. De mégis piszok jólesik olvasni. Akkor is, ha a fenti írókkal persze semmi más rokonsága nincsen az említetten túl. Bár egy-két társadalmi fricskát mintha kiolvastam volna itt-ott. De messze nem ez a lényege.

Nincs ízlésem. Ez valahogy nem. Akármennyi díjat nyert. A Bradley, no, az igen, de ez a Stanley nem.

Szerencsére a végén csattant a következetlenség, így nem fordult ki előbb a könyv a kezemből: az állam képviselője rácsodálkozik a táborra, amire egy bíró (értsd: az állam képviselője) ítélte a gyereket.

Ez mi ez? Jobbkéz-balkéz inkompatibilitás? 

Olvasmányos könyv, szó se róla. Izgalmas is, szó se róla. De többet szó se róla!

Mert nem tudom, miért és merre, és miért pont arra? A véletlenek, a múlt és a jelen átfedéseinek sora, ha trükkös is, számomra erőltetett volt. S nem tudom, miről is szól, mit mond az ifjúságnak, akiknek íródott. Ha meg csak egy történet, akkor mire a díjak sora?

Lehet, nem csupán ízlésem nincsen, csapnivaló az értékítéletem is.

3,5/5

(2014)

Menjünk sorba, mert rend a lelke mindennek!

A jelen könyv, mint tárgy

Súlyos. [Káromkodás]ul nehéz. Két, de inkább három kézzel olvasható, ínhüvely- és csuklógyulladás garantálva. A fenéért kellett ilyen marha vastag lapokból előállítani ezt a 738 oldalas könyvet? Ami a törzsközönségét tekintve, hiába a 18-as karikás figyelmeztetés (szigorú & véres), nagyjából nagykamasz, fiatal felnőtt regény. (Micsudát jelent a „szigorú”?) 

A tipográfia: majdnem zseniális! A térkép az elején, az élőfejben jelölt létszámellenőrzés, a mangás rajzok az egyes részek elején: telitalálat! 

Ámde! Négyen követték el a tipográfiai tervezést. Ami érthetetlen: a négyből egyik tervező sem ismerte az alapvető tipográfiai elvet, hogy a margók mérete a felső margótól kezdve az óramutató járásával megegyezve egyre növekszik, vagyis a legnagyobb margóval, logikus módon a belső, kötésmargó bír. Elvileg. Mert a Battle Royal esetében a felső a legnagyobb az élőfejben megjelenő grafika miatt. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy bár stabil a könyv, szinte nem is látszik rajta, hogy elolvastam, de a szedéstükör margó felöli része olyan közel van a kötéshez, hogy majdhogynem olvashatatlanná válik tőle a szöveg. De legalábbis [sípolás]ul kényelmetlenné. Érthetetlen!

A könyv, mint irodalom 

Olyan, mintha két ember írta volna. Komolyan. Egyikük írta a leíró részeket, ötletesen, plasztikusan, izgalmasan, konzekvensen. Másikuk írta a párbeszédeket: néha lezsibbadtam, olyan gyermeteg, féllábú, arckaparó stílussal (a kedvencem: „Ja – mondta XY.), hogy néha nem tudtam, sírjak vagy röhögjek; továbbolvastam. 

Ám a párbeszédek ellenére olvastatja magát a szöveg. Itt illene összehasonlítanom az Éhezők viadalá-val, de nem teszem. Egyfelől, mert annak csak a filmváltozatát láttam, majdnem untatott, a könyvbe belekezdtem, de az meg még jobban. Ígyen önmagában áll nálam a Battle Royal.

Az alapötlet, ha nem is überelhetetlen, mert azért voltak irodalmi előzményei (az egyik legalapvetőbb, s szerintem leginkább elfelejtett, és ráadásul magyar: Az erőd. (Filmváltozata, lenyűgöző szereposztással: itt) S aztán persze a Legyek Ura és A hullám. 

Ám amikkel eddig találkoztam, kicsit más szemszögből közelítették meg a kérdést: ezekben alapvetőn az erőszak kialakulása, az erkölcsi értékek feladása volt az alapkonfliktus. Volt, lehetett bennük pozitív, erkölcsi feloldás, volt lehetőség az emberség és az élet megőrzésére. A Battle Royal-ban nincs. S ezen a ponton Takami Kósun alapkonfliktusa egyedi. A gyerekek számára két alternatíva van: gyilkossá válni vagy meghalni. Nincs más kiút. Az előbbihez nem kell lemenni állatba, nem kell eldobni az erkölcsi aggályokat, elég a félelem maga. S adja magát, hogy aki nem hajlandó fegyvert ragadni: meghal. 

S ezen a ponton a magam számára sem találtam járható utat. Pacifista vagyok. Szeretek élni. Kognitív disszonancia. Valószínűleg csak helyzetben feloldható. Ne adja az Ég, hogy meg kelljen válaszolnom, tapasztalnom, mi lenne a feloldásom! 

S Takami még rátesz egy lapáttal: nem ismeretlen, a sors, az élet által összehozott ismeretlenek ellen megy a küzdelem, hanem jól ismert (bár még ez is megkérdőjeleződik ebben a szélsőséges helyzetben) osztálytásak ellen.

Dicséretére váljon a könyvnek, hogy az alapvető értékek, barátság, szerelem, etika, erkölcs, összetartás nem lesznek semmivé az események során. Nem azt üzeni, hogy kerülj csak ilyen helyzetbe, majd megtapasztalod, hogy esélytelen bármelyik is, hanem azt, hogy érték marad mindegyik. (Szerelmetesfeleségtársam kérdezte, hogy mennyiben más ez a könyv, mint a Semmi : hát ebben; ott nem maradt bennem semmi sem.)

Amin mosolyogtam ebben a csöppet sem mosolyogtató könyvben: a nevek. Negyvenkét (meg még néhány) japán név. Tényleg csak a legfőbb szereplőkét voltam képes megjegyezni. Amikor vissza-visszautaltak a meggyikolt gyerekekre, egy darabig küszködtem, hogy aham, ki si volt, mi is történt vele, de egy idő után feladtam, reménytelenné vált eligazodnom a rengeteg Jucima Gacuki, Kicsika Kinyomjaki között. De ez nem a könyv, nem a szerző hibája: memóriakérdés.

A befejezés, Szerelmetesfeleségtársam szavával érve: barkácskönyv. Csavaros. Úgy heppiend, hogy nem az, lehet fellélegezni, de nem nagyon.

Rukkolán szereztem a könyvet. Nem adom tovább, el fogom még olvasni, de a könyvtárban nincs meg, elég reménytelen lenne a beszerzése. Tán majd ha lesz e-book olvasóm.

5/5

(2014)

S most persze, feleim, várnátok a részletes értékelést. No, de mondjátok meg nekem, voltaképpen mit lehet írni egy sorozatról, amelynek minden része hozza a színvonalat mind szövegben, mind történetben, mind képekben (mert ugye: képregényről beszélünk)?

Persze, nincs benne semmi meglepő, az alapséma ugyanaz (az ostoba, de veszélyes Daltonok megszöknek a börtönből, Lucky Luke meg megy utánuk, visszaviszi őket, s már tudni, hogy újra meg fognak szökni), csak ezúttal a helyszín más: Kanada. Meg még az is, hogy a Daltonok ezúttal talán hülyébbek a megszokottnál. Ahogyan az a tőgy kutya, Rantanplan (Krampampuli volt a számon) is meghaladja a saját ostobasági színtjét. S talán még egy másság (ha már úgyis hasra esünk mindegyik előtt): egy paraszthajszálnyival többet vigyorogtam, mint az általában Lucky Luke nézolvasva.

Szóval semmi új. Szokásos módon: zseniális a maga nemében.

5/5

(2014)

No, akkor most dönteni kell, hogy a könyvet értékelem vagy az abban leírtakat? Mert ugye, a kettő nem feltétlenül fedi egymást. 

Jelen esetben a szció számomra másodlagos volt. Több mindent olvastam már róla, könyvben is, neten is, meglepetésként szinte semmi nem ért Bonyai Péter beszámolójából. Szörnyű na, persze, hogy az, de nem erre voltam igazából kíváncsi.

Ami miatt egy ideje űztem a könyvet, annak oka egyszerű: az alcím! Egy kiugrott csúcsvezető vallomása. Ebből is a vallomása. 

Mert aki vallomást tesz, vagy vallomást ír, az a személyes reflexióit osztja meg másokkal. Ebből a szempontból számomra a könyv csalódás volt, bármennyire elolvastam egy nap alatt, és még ha a Battle Royal-t is félretettem miatta. :-)

Ahogy mondtam: Bonyai úr, Péter leírja, mi történt vele a szciós tíz éve alatt. Sok mindent megtudhatunk erről a fantasztikus szervezetről. Fantasztikus: mert még mindig létezik, még mindig beszopat embereket, még mindig tengernyi pénzzel nyúlva le őket, és még mindig embertelenül dolgoztatva a beszipkázott embereket. Fantasztikus, hogy van, aki még egy árnyalatnyit is komolyan veszi őket, s fantasztikus, hogy ez a fantasztikus katyvasz még mindig embereket tud elhitetni, családokat szétzilálni! Lássuk be, ez is teljesítmény!

Ami nekem a vallomásból hiányzott, az éppen a személyesség. Mert látjuk Bonyai Péter feltörését, majd alászállását a szció átláthatatlan, érthetetlen és néha (nyilván kívülről) mulatságos bürokratizmusának pénzéhes poklába, de számomra kevés volt az igazán személyes reflexió. Főleg a történetének az eleje meg a vége érdekelt volna sokkal mélyebben. Az, hogyan kavarodott bele, mi fogta meg ott, és mit kapott, hogy maradt, illetve hogy hogyan élte meg a kisodródást, a szcióval való szakítást? Igaztalan lenne, ha azt mondanám, nem írt erről semmit, de érdekes lett volna ezekről mélyebben beszámolni. Hogyan tért vissza a wog (=világi, pancser) társadalomba, okozott-e, s milyen nehézségeket okozott a tíz év szció? Hogyan fogadta a család? Hány kiugrott szciósról tud? Mi vezérli a mai napig vezetett blogja (http://objektivszcn.blog.hu/) létrehozásában és fenntartásában?

Mert számomra nagyon érdekes/szomorú, hogyan lesz valaki egy rendszer feltétlen, engedelmes része? Hogyan működik a lélek, amikor feladja saját magát, és aláveti valami olyannak, amivel ott mélyen, legbelül nem tud azonosulni, de valamiért mégis mindent megtesz, s úgy is néz ki, hogy mégis. 

Jómagam tizenhét évig voltam egy protestáns kis egyház tagja. Miközben a legtöbb alapelvvel egyetértettem, valami mégis visszatartott attól, hogy a szervezet részévé váljak. Miközben nagyon sokat tettem a közös hitünk terjesztéséért, bár jobban szeretek úgy fogalmazni: az emberekért, barátainkért. Úgy, hogy egyfajta alternatívát kínáltam fel nekik. Tettem ezt Biblia-körök tartásával, egy kéthavi lap főszerkesztésével, két megjelent könyvemmel. De amikor megkínáltak a lelkészséggel, hátrébb léptem. 

Lehet ezt így is, úgy is magyarázni. De ugye, egyből itt a kérdés: miért nem vagyok ma ott? Tehet is róla a kisegyház, meg nem is. Voltak feldolgozhatatlan emberi húzások is a vége felé, de sokkal inkább egy személyes, belső krízis volt az oka, (aminek nem ember, nem szervezet volt az alanya) annak, hogy végül már nem járok közéjük.

De ami miatt ezt az egészet előhoztam: abban a kis egyházban nem volt kötelező a vezetés által kikövetelt vörös fonál mentén gondolkodni. Szabad volt gondolkodni, olvasni, zenét hallgatni, kulturális rendezvényen részt venni, élni a mindennapi életben. Nem a félelem uralta a közösséget. Nem uralta félelem a közösséget. Voltak hibák, voltak bigott gondolkodású emberek, voltak akik csak a szemellenző mentén voltak képesek az életre, mások életére tekinteni, de ez nem volt kötelező. Szabad volt például kritikát megfogalmazni. Szabad volt (s következmények nélkül volt szabad) például a lelkésszel, az egyházvezetővel egyet nem érteni, uram bocsá' össze is veszni vele.

Ha mindezekre nem lett volna meg a saját szabadságom is, el nem tudom képzelni, hogy egy pillanatig is ottmaradtam volna.

Egyetlen pontja, mondata van Bonyainak, ami a maradásra ad némi magyarázatot, de azt meg a szakítás előtti időszakra mondja ki: Nagyon nehéz lett volna szembesülni azzal, mekkora balek vagyok, és hogy bedőltem egy ügyes szélhámosnak és a szervezetének. (Leírja, hogy ez például tizenhárommillió forintjába került!)

A hasonló jellegű, diktatórikus, despota vezetésű szervezeteknek van két aduász a kezében a hívek felé. 
Az egyik, hogy a szervezetük „a” választott szervezet. Ebből fakad, hogy aki nem náluk tag, az automatikusan kiesik a választottságból. (S alapvetően: nem hízelgő a tudat, hogy bár diplomám nincsen, doktorátusom nincsen, társadalmi státuszom nincsen, semmit nem tettem le az asztalra, mégis választott vagyok? Dehogynem!) 
A másik: hitkérdéssé kell tenni minden kérdést! Nem csupán a kardinális elveket, hanem mindent. Mert a választottak között szárnyatlan madár a hitetlen! 

Vélem, hogy ennek a két kártyának a legmesszebb menőkig való kijátszása motivál embereket a szcióban, hogy ne lázadjanak a rabszolgatartás ellen, hogy elviseljék, hogy a szció mondja meg, meddig tartson egy házasság, vagy éppen szétszakítsa a meglevő vérségi kapcsolatokat.

A két aduász „birtokában” és gyakorlásával létrejön egy olyan zárt rendszer, amely kitermeli a maga szociális kultúráját, és a benne levők számára minden, ami ettől eltér: ellenség. Világi, wog, laikus, hozzá nem értő. Aki mondhat bármi, lehet rá legyinteni, mert nem bentről mondja, nem az elvek mentén mondja, hanem kintről. De ami kint van, a rendszeren kívül, azzal meg nem érdemes/szabad foglalkozni, mert eltereli/megtéveszti/elhiteti a zárt rendszerben kialakult nemes gondolkodásunkat.(Emiatt voltam bizonytalan, kinek is szól ez a könyv: aki kint van, jobbára kialakult véleménnyel bír a szcióról, aki bent van, az meg tesz az egészre, mert pusztán a globális ellenség újabb megnyilvánulásának tartja. De megértettem, Péter is világossá tette: van egy mezsgye: a még be nem lépettek, de még gondolkodók, és a kifelé sodródók, már gondolkodni készek, akik számára nagy segítség lehet ez és a hozzá hasonló írások.) 

A zárt rendszerben szükségszerű a kasztosodás, a felülről mindent tudás, a hangnemek meghatározása, a (felül)bírálhatatlanság, a túlérzékenység és a pozícióhoz (hatalmas adag rettegéssel spékelt) való ragaszkodás.

Amit viszont a könyvből (sem) értettem meg: mi büdös fenétől egyház egyáltalán a szció? Mert ezt vagy tíz éve nem értem. Vannak egyházi státuszaik (a könyvből kiderül: az egyházi adókedvezmények miatt), de se teológiájuk, se szertartásrendjük, se semilyük nincsen, amitől egyház lennének, ami utalna arra, hogy ők egyház.

P.S.: Volt valami, ami viszont nem volt világos. Bonyai azt írja, hogy éhkoppra sem elég pénzt kaptak a szciótól, vajas kenyeret ételizesítőztek, ez volt a dőzs. Aztán a könyv végén csak úgy repkednek a milliók és a százezrek, amit még be kellett fizetnie az egyháznak. A végelszámolásban 13 millióról beszél. Namost: egy átlag magyar nettó keresete olyan havi 100-150eHUF körül van. Tíz év alatt ez ugye, kb. 15M HUF. De a finisben Bonyainak volt még 3 millió a számláján. Nekem nincs annyi. Ha a békapopó alatt keresett, hogy a csudában volt a számlán ennyi pénze? 

Biztos van észszerű feloldás, de én nem jutottam el hozzá. S komolyan, nem akarom ezzel Bonyait froclizni, csak nem értem.

Ha valakit filmesítve érdekel a kérdés: 
https://www.youtube.com/watch…

https://www.youtube.com/watch… 
https://www.youtube.com/watch… 
https://www.youtube.com/watch… 
https://www.youtube.com/watch… 
https://www.youtube.com/watch…

https://www.youtube.com/watch… 
https://www.youtube.com/watch…

Ez nagyon kemény dokumentumfilm: 
https://www.youtube.com/watch…

És végül egy játékfilm: 
https://www.youtube.com/watch…

4/5

(2014)

Furcsa egy író ez a Wyndham! Ahogy írtam már: olyan, mintha az ember Wellst olvasna, pedig más korban, politikai közegben írt, ha ugyanott is. De nekem mégis jobban bejön, mint Wells. S a könyveiben mindig van egy pont, amikor azt hiszem, feladom, mégsem érdekel igazán, így jártam a Szemünk fényei-vel is, de aztán van egy mondat, egy gondolat, ami hatalmasat lök előre, és letehetetlenné, elgondolkodtatóvá teszi a könyvet. Így jártam a triffidekkel is.

A gondolkodás oka: az erkölcs változik az idővel és a kulturális körülményekkel, ami tegnap egy adott közegben, társadalmi összefüggésben megfelelt, lehetett etalon, ma már nem biztos, hogy az, sőt, talán megöl. Merthogy: kataklizma után melyik a fontosabb: másokon segíteni, amikor nem lehet segíteni, csak elódázni a kikerülhetetlen, hamarosan bekövetkező halálukat (s akkor nagy eséllyel velük halni) vagy túlélni, s fenntartani az életet, s megszervezni a túlélést (aminek az az ára, hogy másokat adott esetben sorsára hagyunk)?

Mert tudjuk, tudnunk kell: fogy az olaj! (Amikor Szerelmetesfeleségtársam még csak Szerelmetestársam volt, felvittem egy meglehetősen sajátságos barátomhoz, aki a köszönés után azonnal ezzel a mondattal kezdte: „Fogy az olaj! Hamarosan eltűnik! Gondoljatok bele, mi lesz akkor!” Mondjuk 2007 környékén ez még nem volt lerágott csont, de jövendőbelimet teljesen lesokkolta. „Ez ki ez ez?” – kérdezte a látogatás után az utcán. Azóta barátok. S az olaj tényleg fogy, és nagy eséllyel tényleg kataklizma lesz belőle, ahogyan a politikusi felelősséget ismerjük. Szóval Wyndham aktyuális!

Másodlagos üzenet: csúnya politikusok, úgy játszódjatok, hogy elég egy csíntalan meteor, és puff nekünk! De ez az üzenet most annyira nem fogott meg, a feni, erkölcsi dilemma érdekesebb!

Na jó, nem mellékes a génpiszkálós triffid-vonal sem, de számomra csak izgalmasabbá tette a könyvet, olyan nagyon előre nem vitték ezek a dögök a mondanivalót.

A borítóról: valaki sérelmezte, hogy semmi köze a könyvhöz. Egy triffid van rajta a vélelmezett főhőssel, aki egyszer valóban egy szál késsel küzdi le a mocsoládé mászkáló, mérges növényt. Valóban semmi, de semmi köze a könyvhöz. :-)

4,5/5

(2014)

Nem olvastam még Simenont. Nem is tudtam mit várok, mire számítsak. Nem is nagyon vagyok művelt krimi-ügyben, mert nem vagyok nagy fan. Egy-két Christie, több Gardner-eset, néhány Doyle-os Holmes, nagyjából ennyi a leltár.

Maigret-et gyerekkoromban láttam sorozatban. Néztem körül a neten, nem leltem, igaz, nem teljes erőbedobással kutattam. Azt a sorozatot kerestem, amikor Maigret a főcímben a falon gyújtja meg a cigarettáját. Nem dobtam el az agyam tőle akkoriban (olyan hat-nyolc éves lehettem, de tetszett.

Szóval majdnem szűz voltam a főfelügyelőből, amikor a könyvet a kezembe vettem. Vékonka a lelkem, de barkács-könyv ám (értsd: csavaros). S még hulla is csak ímmel-ámmal fordul elő benne, a mindenit nekije!

Maigret pedig az a főfelügyelő, aki a filmekben, kicsit pohos, hihetetlenül mindennapi, a pipáján kívül semmi különös nincsen benne, még egy ballonkabátos üvegszeme sincsen: izzad, iszik, szereti a feleségét, s gondolkodik. Mindig azon, ami éppen van. S mégis viszi előre a történetet, a cselekményt, fenntartott figyelemmel, pont a kellő hosszal.

Maigret it is élhetne a szomszédban. Bár a könyvben híres személyiség. Aki fittyet hány arra, hogy híres. Cefetül vacak cekeb lenne. :-)

Szerintetek melyik a legjobb Maigret-könyv? S hány van összesen?

3/5

(2014)