A kiadók boldog-boldogtalanja hivatkozott már tenger író kapcsán Márquez-re.

Olyannyira, hogy én már nem hiszek nekik. GGM kitalálta, megalkotta, használta a mágikus realizmust. S ez annyira övé, hogy bárki más hozzányúl, kudarcra van ítélve: csak klón lehet.

Gondoltam eddig, a tapasztalataim alapján. Milena Agnus két vállra fektetett. Már az első, nyolcsoros fejezetével.

Úgy alkalmazza GGM eszközeit, hogy elhiszem neki, hogy ez az ő stílusa. Egyetlen eszköznél lógott csak ki a lóláb: a kronológia, az események datálásnak eszközénél, amikor valami olyan idő-jelzőt használ, ami a történethez nem szorosan kapcsolódik (pl. akkor történt valami a nagymamával, amikor a 180-as törvény eltörölték). De mondom, levett a lábamról: nem csak megbocsátottam neki, hanem hívévé lettem.

A könyvet Szerelmetesfeleségtárssam csak könyvjelzőnek nevezte. Nem fikázta, hanem a terjedelmére utalva. Száz oldal az egész. Mégis három napig olvastam. Nem csupán az időhiány miatt, és nem azért, mintha nehéz lenne a szöveg. Untalan visszalapozgattam, gyönyörködtem a tömörségében, kifejezőkészségében, a plasztikus jellemzéseken, a mindennapinak jelzett, de csoda történéseken.

A leghihetetlenebb az, hogy a sovánka száz oldal több, mint teljes, és semmi hiányérzetet nem hagy maga után. Hacsak azt nem, hogy: naaa, hadd olvassam még!

S az utolsó fejezet üt, mint a kalapács!

Murakami Haruki A határtól délre -je után nagy megkönnyebbülés volt ilyen szerelmes könyvet olvasni.

5/5

(2013)

A kötetet a Kohlhaas miatt happoltam. Nem bántam meg. 

A szöveg szikár, szinte dokumentumszerű, mintha csak egy középkorbeli riporter közvetítené az eseményeket, bár a kiszólások, a párbeszédek mégis élővé, irodalmi szöveggé teszik.

A történet voltaképpen döbbenet. Elsősorban a mai áthallásai. A mai magyar áthallásai. Az, hogy a jog az, amit a jog alkalmazói jognak gondolnak. S az, hogy aki érvényesíteni akarja a jogait, jobbára falakba ütközik, örülhet, ha nem pusztul bele a kapott jogainak védelmébe.

Ahogyan Kohlhaas idejében is volt. Csak a jogalkalmazás során a mélyben levő összefonódások, érdekkapcsolatok, véletlenek és tudatosságok mégis a jogszerűség látszatát voltak csak képesek felmutatni, a jog tartalma a kukába került.

Félek, a könyvnek nem csupán a formája, a szerkezete, a stílusa örök értékű, hanem a tartalma is.

*

A dráma most nem fogott meg. Tán majd egyszer.

4/5

(2013)

Jujjj! 

Kamaszkorom egyik legkedvesebb olvasmánya volt a Szíriusz -sorozat első néhány darabja. Ezt nem olvastam akkoriban. 

S most kicsit van kétségem, hogy milyen volt az, amit olvastam. Eddig felnőtt fejjel sem csalódtam a gyerekkori kedvencekben. Ez nagyon nagy csalódás volt. :-(

E. R. Burroughs könyvei egyfelől árnyaltak, a párbeszédek hihetetlenül kidolgozottak és a szereplők végtelenül finomak ehhez képest. Őt nemrégen olvastam, és még tudtam élvezni. Szíriusz kapitányt nem. Pedig akartam. 

Leginkább a párbeszédek akasztottak ki. Nem is tudom, hogyan mondjam, nem akarok erős szót használni, de… egyszerűen dilettánsok. 

A cselekmény, pedig az alapötlet voltaképpen nagyon jó, valami olyan szinten naiv, hogy az hihetetlen. Pl.: amikor a szereplők nem tudják, mit tegyenek, merre keressék a keresnivalót, Csibész, a robotkutya éppen akkor talál egy elefántcsont-darabot, amiről perceken belül kiderül, rájönnek, hogy voltaképpen térkép, hol találják a keresendőket. Mindig éppen pont valaki, pont akkor, pont azt, pont ott, pont jól, pont pontosan, pont, pont pont….

Nem akartam lehúzni a könyvet. De nem tudtam nem… Lehet, igaza volt az Eta felhasználónevű felhasználónak a moly.hu-n: kegyeletből nem szöveges-értékelte ezt a könyvet.

De mi tetszett nekem ebben gyerek-koromban? Egyszerűen fel nem fogom. Pedig a Tarzan-könyveken éreztem, hogy bár élvezetesek, egyszerűen nem komoly, nem jó irodalom.

2,5/5

(2013)

Mert Jankovics Marcell valóban a hitéről beszél a könyvecskében. Arról nem ő tehet, hogy mivel a hitéről beszél, és őszintén beszél, nem tud besorolni a keresztény dogmatika rendjébe. Mert Jankovics Marcelltől távol áll minden, ami dogmatikus. Katolikusnak vallja magát, értékeli a kereszténység lényegét, de közben elmondja, hogy a meghaló és feltámadó Isten nem a zsidóság és nem a kereszténység találmánya, pusztán kisajátítása. elmondja azt is, hogy ennek ellenére nincsen baj a meghaló és feltámadó Istennek Jézusban történt inkarnációjával sem. De mindezzel együtt Jankovics Marcell hite, ahogyan az a könyvből lejön sokkal inkább mondható univerzalistának, szinkretistának, mint kereszténynek. Mert Jankovics Marcell nem dobálja a szemétbe a kereszténység előtti jelképeket, jelentéseket sem. Nem véletlenül írt könyvet a Napról, a fáról, a csodaszarvasról. saját bevallása szerint sem rendezte még dogmatikus rendbe a hitét, és valószínűleg már nem is fogja, ha eddig nem tette.

Na, most: posztkeresztény gondolkodásom riasztócsengőjének az univerzalizmusnál és a szinkretizmusnál meg kellett volna szólalnia. Nem tette. Kerestem az okát. Azt hiszem, megtaláltam. 

Jankovics Marcell ugyanis nem összemossa a vallásokat, hanem a közös lényeg felől közelíti meg őket. Nem azt mondja, hogy minden jó, csak mazsolázzunk bátran, hanem azt, hogy van egy ősi, közös Isten-tudatunk, és minél mélyebbre megyünk az időben, ez annál mélyebb, annál tisztább, annál inkább természetes. 

Ha nem is győzött meg, de nem kaptam tőle sikítófrászt, hanem újraolvasgattam a gondolatait. Mert, azt hiszem, valamit sikerült felfognom a nem dogmatikus hitéből. Amivel első sorban azt vallja, hogy a világot bizony egy nagy szervező erő hozta létre és tartja fent a mai napig, illetve a világ állapotát nézve, nagyon hamarosan át is alakítja azt. 

A rajzfilmjeit eddig is szerettem. (A Fehérlófia -t nem annyira, Az ember tragédiája mostanság vár rám. Komolyan kíváncsi lettem a könyveire is.)

4/5

(2013)

Nem előszőr és valószínűleg nem utoljára vagyok bajban könyv értékelésekor. Türk Attila alias Szatmári Jenő István könyve ugyanis némileg ambivalens gondolatokat keltett bennem. A könyv témája érdekes, naná!

A könyv témája a címében foglaltatik: kik vagyunk, mi magyarok, honnan jöttunk, mi is a valódi őstörténetünk. A szerző a ballibsi önmagyargyalázás és a turbómagyarkodó nézetek között helyezkedik el. Nem fogadja el sem a genetikailag sem alátámasztható, halszagú finnugor kapcsolatokat, de elveti a szkíta, pártus, atlantiszi rokonságot is. Amit ír, vitatható, álláspontja azonban kiegyensúlyozott.

A stílusa azonban… Hm, nem is tudom. Saját bevallása szerint rendelkezik egy doktori diplomával. Történelmivel. Amit más témában írt. Ez egyfelől alátámasztja, hihetővé, elfogadhatóvá teszi, hogy a könyv témája valóban saját kutatásaiból származik, saját és nem összemazsolázott tényeket, következtetéseket tartalmaz. De Türk Attila kiszólásai a szövegből (pl.: Igazááán? Ezt jelentené? ) valahogy némi gagyi alapízt adnak az olvasottaknak. Tudom, hogy nem ezt kellene nézni, hanem az általa sorjáztatott tényeket, illetve utána nézni, hogy tények-e egyáltalán, de a hasonló, suta megfogalmazások eleve elbizonytalanítanak. S erre a bizonytalanságra csak rátesz, hogy az Irodalomjegyzék -et elolvasva (ami formájában nem irodalomjegyzék, mert jobbára nincs se évszám, se kiadó az említett könyveknél) csak lestem. Mert valóban említ olyan könyveket, amik egy ilyen munkában teljes joggal hivatkozási alapok. Ámde fittyfenét keres egy történelmi esszében hivatkozás alapként több szépirodalmi mű? Elfogadom én, hogy Szántó György vagy a mongol hódításról trilógiát író Jan nagyon utánanéztek a témájuknak. De végeredményben mégis szépirodalmat és nem történelemkönyvet írtak.

Továbblépve: a könyv háromnegyedétől a mongol-tatár hódításról és az akkoriban Magyarország területén lezajlott eseményekről olvasunk. Érdekes, amit megtudunk, csak éppen a szervességet nem találtam az addigi mondanivalóval. Mert az már a címben feltett kérdésre válaszol. A kunok, jászok, besenyők történelmi magyarországi viszonyulásai, tevékenységei szerintem már nem a közös/nem közös múltat határozzák meg.

Összességében jó gondolatkísérlet a könyv, a maga meghatározása szerint könnyed, népszerű formában megírva (ez valami fajsúlytalan, pamflet-ízt kölcsönöz neki), miközben a tények (?) amiket felsorakoztat valóban azt sugallják, hogy tudja miről beszél.

3,5/5

(2013)

Nem először és minden bizonnyal nem utoljára vagyok bajban az értékeléssel. Most azonban nem a könyv miatt, hanem a saját műveltségem komoly likai miatt.

A téma meglehetősen csekélyke része a Bibliának: mi a csuda történt Betlehemben, amikor a bölcsek, mágusok (és nem három és nem királyok, és nem Gáspár, Menyhért, Boldizsár) meglátogatták a kisded Jézust? Mi vezette őket, miért keltek útra, kik voltak ők, és mennyire támasztható alá mindez a tudomány, az asztronómia (és nem -lógia alapján)?

A szerző azt mondja, nem történt csoda, csak egy rednkívül ritka természeti jelenség. S a bölcsek, mágusok is természetes úton jutottak az ismeret birtokába. S alapvetően mindkettő csoda, csak nem abban az értelemben, ahogyan mi használjuk. Az előbbi a Jupiter és a Szaturnusz együttállása volt (érvekkel bizonyítja), az utóbbira pedig a válasza: káldeus papok voltak, Babilon felől, ismeretük pedig egyrészt Babilon roppant fejlett, művelt csillagászatából, másrészt a zsidók babiloni fogságában gyökeredzett.

Nem vitatkozom vele. Nagyon kiterjedt csillagászati ismeretekkel támogatja meg az érveit. Amiket jobbára nem értek, de elfogadok. Másfelől nagyon logikus kultúrtörténettel és történelemmel. Ami viszont egyre közelebb áll hozzám. S alátámaszt néhány érvet, ami mostanság olvastam. Emiatt örültem, hogy a kezembe került, elolvashattam. Meg kellene szerezni…

A legmeglepőbb rész számomra a függelékben volt, ahol a mágia, vallás, tudomány összefüggéseiről ír, egyáltalán nem a megszokott kocka-keresztény formában, hanem egy vadonatúj megközelítésben, anélkül, hogy az általános keresztény hozzáállásból engedne, megalkudna.

Ja, a szerző katolikus pap. Ez nekem, jelen esetben pozitív.

3,5/5

(2013)

Lépten-nyomon találkoztam vele, ezért vettem csak a kezembe. Aztán mire felfogtam, hogy olvasom, már vége is volt. 

A könyvecske (Szerelmetesfeleségtársam definíciója a hasonló terjedelmű könyvekre: nem könyv, csak könyvjelző) egyik fő erénye a terjedelme. Nem mintha sok lenne vaskosabban, de valószínűleg sok lenne. A tömörített, szikár, mégis lírai nyelvezet viszont kiemeli mindazt, ami nincs benne a szövegben. S valószínűleg ez a legfőbb érdeme. Nincsenek giga jellemrajzok, nincsenek súlyos párbeszédek, nincsenek érzékletes tájleírások (pedig jócskán utazós-könyv), nincsenek kritikus társadalomrajzok. 

Nem mondanám, hogy semmi sincsen, mert történet az van. S tudatosan nem írtam nagy t-vel, mert annyira a történet se történet. Mert voltaképpen szerelem ide, egzotikus utazás amoda, voltaképpen nem történik semmi.

Azt nem mondom, hogy konfliktus nincsen, mert az van. Hogy mekkora, s hogy mennyire más irányú, mint azt az ember sejteni véli, csak az utolsó lapokon derül ki.

Gondolkodtam, miért is sikeres vajon a könyv? Kivel azonosulnak az olvasók. A jobbára, vélem, női olvasók. A kalitkába zárt nemjapánszeművel? Henri-val? A feleségével? S miért?

A nemjapánszeműhangtalan ránéz az európai férfira, nyilvánosan kokettál vele, iszik a csészéjéből a férfija jelenlétében, onnan, ahonnan az ivott. Kikezd Henri-val. Ismerve a japán szokásokat és temperamentumot. Eszetlen. Vagy kétségbeesett. De inkább az előbbi. Valahogy nem tűnik azonosulási pontnak.

Henri egy nemjapánszemért eldobja, amije van. Valószínűleg, mert nem tudja, mije is van. Némi dizájn, némi kémia (tudom, jaj, mennyire fontos), s összeomlik minden, eszetlenné válik. Álomért dobja a valót, s ott ragad az álomban. Miközben a valóság körülölné, s megadhatna neki mindent, amire vágyik. S úgy csinál, mintha, de a gondolataiban a nemjapánszemű bolyong szüntelen. Vagyis a való világban hazudik. 
Nem annyira azonosulási pont. Férfiiként hadd tegyem hozzá: nem férfias megoldás. S azt is, ami a következő bekezdésben lesz.

A felesége: nos, ő megteszi, amit úgy véli, megtehet. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha már más bőrébe bújva ennyire elengedi az erotikus fantáziáját, sokkal jobban járt volna, ha nem szenved a japán nyelvvel, hanem ő maga teszi meg a gyakorlatban, amit leírt. (Férfiiból vagyok, azért mondom; mert a közhely is azt mondja, hogy a nők két dologgal tudnak egy férfit igazán megfogni. A másik a főzni tudás.) 
Így bizonyos értelemben a feleség is csak nyavalygott, ha meghatótó is, amit tett. Megható, de voltaképpen felesleges, céltalan az érzelmi önfeláldozása. Mert mi lehetett volna a következménye? Amikor Henri vele van, nem vele van, hanem a fantáziájával. S voltaképpen így is így volt. De ez nem cél. Ez köllene a francnak!

Nem is akartam ennyit írni! A könyvtárban járok majd még a B-betű felé.

5/5

(2013)

Olyan érzésem volt, hogy ez a könyv nem lenne más, mint a kiadó ordenáré blöffje.

Olvastam manapság több olyan hipotézisekkel teli könyvet, amely egyfelől Jézus nemzeti hovatartozását firtatta, meg olyat is ami a Bibliában leírtakat kritizálta, ilyen-olyan szempontból, meg olyat is, ami Jézus Bibliában leírt üzenetét próbálta újraértelmezni. Mindegyikben voltak logikai bakik, vagy éppen szerkesztési hibák. 

Ezzel a könyvvel még azokhoz képest sem tudtam mit kezdeni. Még az utószó is komolytalannak tűnt. Azért egy elvileg tudományos szenzáció kiadásakor Graves szépirodalmi tevékenységében elmerülni…. Hát nem tudom... Illetve tudom. Bár ilyet is olvastam manapság: Türk Attila is emelt be történelmi munkájába szépirodalmi műveket, mint hivatkozst, s tette ezt vérkomolyan.

Érdemben: nincsen véleményem erről a könyvről. Nem tudom elképzelni Jézust, amint ommm-okat zsolozsmázik, és köldök-bámul. Nincs ebben semmi tudományos, még a teológiai érvelésre is méltatlannak érzem a kérdést.

Maga a szöveg, meg olyan, olyan semmilyen. Alapvetően az író kalandjaival, ahogyan a szöveghez jutott, nem is foglalkoztam. Conan Doyle történeteire emlékeztetett. 

0/5

(2013)

Jaj, Bakos Attila, mit mondjak az Ön által írt könyvre?

Mert egyfelől nagyon tisztelem azért a vehemenciáért, ahogyan iparkodik ezt a sárba döngölt nemzetet nem politikai úton felemelni.

Másfelől nagyon tisztelem mindazért a tudásért, amit ebben a könyvben (is) felsorakoztatott. Hihetetlenül szerteágazó ismerete van a vallás, vallástörténet, legendák világában.

Viszont hadd mondjam meg Önnek: az egymásra halmozott ismereteivel, így, ahogyan megjelent, egy mai ember nem tud mit kezdeni. Nem, mert hiába rettentő izgalmasak a fejezetcímek, az olvasó elveszik a nevekben, a citált istenekben, istennőkben, összefüggésekben, vallásos gyakorlatokban, eszmékben, nyelvészetben. Nemcsak elveszik, de teljesen elveszik. Az még lejön az olvasottakból, hogy mindennek magyar gyökere van, s a magyar egy szent nyelv, szent nép. De az összefüggések nem tiszták, nem világosak. Sőt!

A XX. század gyermekeként, életem nagy részében jobbára a judeo-keresztény kultúrkörben léteztem,  gondolkodtam. Majd' húsz évig tagja voltam egy keresztény közösségnek is. Így olvasom a könyvét. S magyar vagyok. Így voltaképpen szívből vágyom, bár igaza lenne! Azonban el kell mondanom: a keresztény közegben hallottak meglehetősen koherensnek tűnnek számomra. Az Ön tollából származókhoz képest mindenképpen. Volt a gondolatoknak eleje, közepe és vége, és volt, ami szervesen összekösse őket. Nem mondom, hogy néha nem bicsaklott meg a logika, és nem mondom, hogy nem voltak kérdéseim, hiányérzeteim amott is. Nem mondom, mert hiteltelen lenne; ott kellene akkor ma is lennem, de nem vagyok ott.

Ha jól értem, az eredeti világvalláshoz legközelebb eső vallást, hitet valahol Indiában kellene keresnünk, meg a Bhagavad-gítában. A problémám ott van, hogy fogalmam nincsen a buddhizmusról, az isteneiről, a megtestesülésekről, semmiről. Így sajnos a könyve nagy részében említett fogalmak, nevek, istenek a levegőben lógtak számomra. S Ön nem nagyon segített a megértésben. A hite rendszerének csak szétszórt nyomait leltem. Bevallom, sűrűn lapozgattam is emiatt. Valahogy úgy jártam (bár az ott olvasottak még jobban beilleszthetők voltak eddigi ismereteimbe), mint Badiny Jós Ferenc könyveivel, akiről Nicolas Notovitch Jézus ismeretlen élete című könyvének utószavában a következő, nagyon finoman, kulturáltan megfogalmazott mondatot olvastam: „Az idős, Argentínában élő sumerológus óriási tudásanyag birtokában van, amit – enyhé szólva – nehézkesen kezel.” Valami ilyesmi jutott eszembe az Ön könyvéről.

Nagyobb baj, hogy míg Badiny-nál érteni vélem, mire akar kilyukadni, addig most tanácstalan vagyok: mit is kellene tennem? Mert, ha az alcímet olvasom, tennem kellene valamit...

3/5

(2013)

Szikár, tömör, velős szöveg. Mégis hiányérzetem maradt, nagyon. S paradox módon azért, mert hosszabb, mint kellene. Az utolsó négy-öt fejezetecske a törökök közeledéséről nekem már a levegőben lógott.

Nem a szerző tehet róla, de csalódás volt, hogy a Kőműves Kelemen-történet nem ízig-vérig magyar. Már csak egy kiút van, itt, a Balkán közelében terjednek a legendák is, és Déva várából jutott el a sztori az átkozott Ujan partjára. 
Viszont a Sarkadi-féle feldolgozás, majd Szörényiék rockballadája nekem sokkal nagyobbat ütött. Illetve azok ütöttek.

3/5

(2013)