Szeretem Lewis teológia sziporkázásait. A „Csűrcsavar” az egyik kedvenc könyvem. A „Keresztény vagyok” az egyik alapja volt annak, hogy nyitottá váltam a kereszténységre. A szépirodalmi művei viszont valahogy nem jönnek be… A Narnia-sorozatot első két kötetérre még vevő voltam, aztán az is lecsüccsent egy nagyon jól megírt, ámde feledhető fantasyvá. 

Ez a könyv az elején nagyon megfogott, A végére, a látomásos részhez érve, már nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. 

Egy gondolat viszont nagyon tetszett: vajon az-e a jó szeretet, amit annak gondolunk, végigvisszük-e hatásaiban, következményeiben is, hogy a legjobbat akarjuk-e kihozni az alanyból, vagy csupán személyét akarjuk kisajátítani? 

Lehet, hogy mégis nagyon jó könyv ez? :-D

3,5/5

A könyv egyértelművé tette, hogy nem is olyan könnyű megítélni a WikiLeaks-et. Mert az ember csípőből azt mondaná, hogy persze, így kell ezt csinálni, le kell leplezni a lepel alá bújtatott gazemberségeket, a kormányok galádságait, embertelenségeit, a bújtatott gazdasági érdekeket, a háborúk háttér-okait. Azt maga a téma magába foglalja, hogy akik ezt csinálják, célkeresztbe kerülnek, vagyis nem kis bátorság kell a szervereken való kutakodáshoz és a nyilvánosságra hozáshoz, hiszen aki a sötétben bujkálva alávaló, az nem véletlenül ott teszi, amit tesz: nem akarja, hogy kiderüljön. 

S mennyivel szebb volna ez a vlág, ha mindenki őszinte, nyílt lenne, ha mindenki tudná, hol a határ, és tartaná is magát a határokhoz, Amikor nem az lenne az elitek célja, hogy kipaszírozanak mindent azoktól, akik alúl vannak, hogy kapzsi kezeikkel mindent elvegyenek, amikor úgy sem tudják már mennyijük van, és úgysem tudják felélni, amit összeharácsoltak. Ha mindannyian nyíltan,becsületesen, empatikusan játszanánk az élet nevű játékot... 

Oké, visszajöttem a földre! A világ nem ilyen, ez közhely. A WikiLeaks célja éppen az volt, hogy ilyen lehessen. Ezért szivárogtatott ki kormány-, gazdasági-információkat gigantikus mennyiségben. Egy évvel az indulás után 1,2 millió dokumentumot tartalmazott az oldal, amik igen nagy mennyiségben az afganisztáni és az iraki háborúról szóltak.

De közben a weboldal létrehozó is emberek. A szerző, a WikiLeaks második embere erről alaposan, tényszerűen beszámol. És lerántja a leplet a főagyról, Julian Assenge-ről. Aki nem lehet könnyű ember, bármennyire zseni is. S voltaképpen ez a csalódásom oka a könyv miatt. Rendben van, hogy nehéz személyeskedés nélkül egy olyan szervezet belső dolgait leleplezni, ami kétszemélyes, és a leleplezést az egyik extag végzi. Az is rendben van, hogy voltak személyes sérelmei, és ezekhez levezetéséhez az írás fantasztikus eszköz. Az is érthető, hogy a leleplező iparkodik tiszta maradni, és ezt mindenáron el akarja érni. Még azzal sincsen baj, hogy vannak konfliktusok az emberek között, s még az is érthető, hogy a dokumentumok nyilvánosságra hozásával kapcsolatban is vannak nézeteltérések.(Emlékeim szerint a titkosügynökök személyes adatainak a kiteregetése volt az elvi konfliktus oka: Daniel szerint ez stratégiai hiba az adott ország szempontjából, és életveszélybe sodorja a nyilvánosságra hozott embereket, a hozzátartozóikat. Ez érthető és jogos. De valahogy egy, a WikiLeaks-ről szóló könyvtől nem azt vártam volna, hogy magát a weboldalt és a létrehozóját, kitalálóját sarazza, gyalázza.

Emiatt Daniel könyvétől messze nem azt kaptam, amire számítottam. Hiába van benne majdnem minden, amire kíváncsi voltam. Az zavar, hogy kifröcsög a könyvből a tényszerűségnek álcázott utálat. Ami egyébként tönkre teszi a Földet. Tényszerű, de sehová nem visz. Maximum pénzt hoz Danielnek. 

3/5

(2011, szerkesztve: 2018)

Nem nagyon találkoztam még emberrel, akit, ha hitt valamilyen eszmében, meg lehetett győzni az eszme ostobaságáról vagy tarthatatlanságáról. 
Posztkereszténységemből fakadón több olyan könyvet is olvastam, ami az Isten-érvek mellett tették le a voksukat. Én is. 

Dawkins érvei a másik oldalról hangzanak el. Jól érvel Dawkins. Kell vele foglalkozni. Ha másért nem, hogy az adott hitemet megerősítse: ha evolucionista vagyok, azért, ha keresztény, akkor azért. 

Lehet érvelni. Forogjanak kerekek! 

De végső soron az evolúció is, a teremtés is: hit kérdése. 

S itt már mosolygok az igyekezeten! Mert Dawkins legtöbbször olyan dolgok, érvek ellen harcol, amiket ő maga hozott létre. S kiderül, a Biblia-értelmezés egyáltalán nem az erőssége, és erőfeszítéseket sem tesz, hogy az legyen. Vagyis olyan ellenség ellen harcol, aki vagy nincs, vagy nem is úgy van. Ezáltal pedig önmagának mond ellent,amikor azt mondja, az intelligencia, az értelem a hit ellensége. Mert hiába intelligens, értelmes, a saját hibáit, tévedésit is képtelen felismerni. Vagy úgy gondolja, hogy az értelem is éppen olyan elfogult,mint amilyennek a hitet akarja gondolni? 

Vö.: Dawkins Istene

3/5

Libri, Budapest, 2013, ISBN: 9789633102381 · Fordította: Kepes János

Szűz voltam eddig Palahniukból. Illetve most történik az intellektuális deflorációm. Elkövettem azt a nagyon jó lépést, hogy kivételesen előre elolvastam a véleményeteket itt, a Moly-on. Azért jó lépés, mert kíváncsi lettem: ha ez Palahniuk legrosszabb, legközhelyesebb, legilyenolyanabb írása, akkor milyen lehet a többi?

A könyv ötletes, az időbeli ide-odázás pazarul megoldott, a téma nekem mostanság klönösen érdekes. Néha pedig határozottan olyan jókat röhögtem, mintha Rejtőt olvasnék. S a végén gondolkodni kellett, vajon az ember mennyire ura a sorsának, mennyire mehet szembe a kikerülhetetlen belső kódokkal (a'la „Különvélemény”)?

No, innentől nagyon kíváncsi vagyok a többi regényére is! 
A „Harcosok klubja”-t természetesen láttam.

Zseniális!

4/5

(2011)

Szinte no comment.
Amikor olvastam, könnyesre röhögtem magamat, idézni kellene belőle, idézném az egész könyvet. Egy idő után már nem zavart, hogy a metro-villamos közönsége mit gondol rólam… 

Amikor olvastam ezt a könyvet elsősorban az érintettség jogán tettem, főleg…
De a probléma az, hogy ez a könyv is, ahogy a személyes beszélgetéseim is, inkább csak kérdéseket hagyott bennem, s nem a válaszai, megoldásai, útmutatásai domináltak.  Gondolatok adott, megoldásokat nem. Igaz, ezt a könyv címe is híven tükrözi. 

S nem tudtam olvasása közben szabadulni a kérdéstől, hogy: ha keresztényként azt mondjuk, hogy a Biblia a legegyszerűbb ember számára is pofon egyszerűen értelmezhető, akkor három tanult, bölcs lelkipásztor mit szenved ennyit pl. ezen a kérdésen?

Ráadásul a hétköznapi gyakorlatban is kaptam biblikus, szilárd véleményt: „Ha a Biblia azt mondja, ne válj el, illetve ha elváltál, maradj egyedül, akkor tegyél így,Moha!”

Azt kérdeztem, rendben van, de mi ennek a gyakorlata? Negyvenéves voltam, amikor váltam. Férfi vagyok. Nincs meg számomra az egyedül-élés ajándéka. A válókereset beadása után félévvel találkoztam azzal, akit a szívem szeret, nem én akartam kiszállni a házasságomból. (Bár utólag azt mondom, a boldogság elől zártam volna el magamat.) Ha benne maradok, égek, mert nem volt már házasság semmilyen téren. Közben sem a szeretet iránti vágyamat, sem az esztétikai érzékemet nem vesztettem el.

Vagyis az egytestté-létel kizárt volt a házasságban számomra. És aszexuálissá kellene lennem a maradék életemre? Mi ennek a gyakorlata? Az emberi mivoltom szolgálatban való feloldása csak tömény, sületlen mellébeszélés. Az egyedül maradás a Szentlélek ajándéka, nem kikényszeríthető. Mit kell tehát tennem? Mondd meg, követeltem a beszélgetőpartneremtől! Te mit csinálnál? – kérdeztem. A megmondóemberem elhallgatott. Őszinte volt, megmondta, hogy fogalma sincsen. 

Egy prédikátorunk, a roppant tudású, tiszteletre méltó Szigeti Jenő azt találta mondani egy prédikációjában, hogy a házasság akkor szűnik meg, ha az egyik felet elkezdeni nem érdekelni a másik bármilyen igénye. Ésszerűen alkalmazva persze. Jenőt én hívtam meg a gyülekezetünkbe, hogy tartson egy előadást a házasságról, a válásról. Rábíztam, mit mond. Nekem válaszolt az előadásával, az biztos! Szerintem sokan kiakadtak, akik képesek voltak értelmezni a mondanivalóját. Nem dogmatikusan volt biblikus.

Bud Spencert szeretjük. Kivétel nélkül mindenki. Mi, magyarok valamiért különösen. (Valami barbár eltörte Kaszásdűlőn a Bud Spencer park táblát. Hatalmas volt a felháborodás, aztán volt valaki, aki a saját pénzén megcsináltatta újra. Köszönet és hála neki!) Lehet, hogy a belénk nevelt, és folyamatosan tukmált frusztráció következményeként elfojtott düh miatt: Spencer odacsap, egy jobb horog, egy egy hatalmas tenyeres jobbról, egy balról, egy öklös felülről a fejre, egy nála betalált gyomros után, elhúzott szájjal egy gigantikus homlokos, és lám, a dolgok pofonegyszerűen lerendeződtek.

Az sem zavaró, Carlo Pedersolinak, mint színésznek van négy arca, és slussz: egy általános, nyugodt, egy értetlenkedő, naiv, egy dühös, meg egy kisfiúsan mosolygós. A színészi kelléktára olyan mint Jancsi és Juliska úti csomagja: alig van benne egy-két dolog. De mindez nem zavar, mert tudja a csuda miért nem... A nyugalma, az ereje, a legyőzhetetlensége, a jóindulata (mert az ellen, és a gaz, de szintén szimpatikus Terence Hill önző genyóskodásaira soha nem rosszindulattal felel, és hogy soha nem kegyetlen, csak igazságos), az, hogy mulatságos... Talán ezek. 

Persze ez a szerep, ezek a szerepei. Minden filmben ugyanazok. De ez sem zavaró. Mondom, úgy szeretjük, ahogy van. Még azt is megbocsátjuk neki ezáltal, hogy egy filmjét láttuk, láttuk az összeset. (A magam részérő a Piedone, a zsarut kakukktojásnak tartom. Abban valahogy árnyaltabb a figura, a kapcsolatai, a röhögésen túl vannak más érzelmek is. Kár, hogy ez az irány nem folytatódott.)

A köny, Bud Spencer életrajzának első része olvasmányos, de voltaképpen nem mond semmit. Rettentő felszínes, részletmentes. Olyan: van. Jobb, mint a semmi, de alig valami. Érdekelt volna részletesebben ez az ember, meg az a másik is, de hihetetlen, hogy nem volt senki Spencer/Pedersoli mellett, aki felhívta volna a figyelmet arra, hogy a több több lett volna. Egy kis önkitárulkozás. A filmekhez való viszonya, a családja, ilyenek. Az, hogy Terence Hill-t szerette, kiderül. 

És sajnos javított kiadása, ugye, már nem lesz ennek a könyvnek. 

3/5

(Megírás: 2011., javítva 2018)

Libri, Budapest, 2013, 2014, 2016, ISBN: 9789633104903 · Fordította: V. Pánczél Éva

Tekintsünk el attól, hogy a könyv három illusztris „szereplőjének” e holtvilági találkozása a Biblia szerint lehetetlenség, ez csupán apropó egy zseniális gondolatkísérlethez a kereszténység melletti érveléshez!

Ha ettől eltekintünk, marad a zsenialitás és a briliáns gondolatmenet. Volt, ahol viszonylag edzett érvrendszeremet is meglepte a megidézett alakjaihoz méltó szerző. Már ha ez egyáltalán jelent valamit. A Dawkins-féle csípőből előszedett, de tartalommal nem bíró, kereszténység-fitymáló, a hit és az értelem össze nem egyeztethető badarságára méltó válaszokat, szempontokat nyújt a könyvecske. Ezt nem azért mondom, mert drukkoltam, hogy így legyen, hanem azért, mert azt mondom, így van. 

Ajánlom innen és túl, mellette vagy ellene egyaránt! De nagyon!

5/5 
(Megírás: 2011)

Lehet, lehet, lehet… A puding próbája az evés.

De nem vagyok éhes.

Nem hiszek a módszerekben igazából, talán azért. Vagy csupán azért, mert ahogyan öregszem, a lelkem mélyén egyre inkább egy erőszakos, galád, énérvényesítő alak vagyok, aki nem akar ablakot nyitni, nem akar mindig okosabb, megfontoltabb lenni, s nem akar mindig lábtörlő lenni, s akar néha haragudni, minősíteni és elítélni.

De komolyan: tényleg olyan érzésem volt, hogy ha hallgatunk a szerzőre, az embernek folyamatosan fedőt kell tennie a kommunikációjára, és gazembernek kell éreznie magát, ha valakinek minősíthetetlen viselkedését minősíti és elküldi a francba. A szerző tán még Jézust is lebeszélte volna a jeruzsálemi templom kirámolásáról: „Olyan erőszakos vagy! – mondta volna a Szeretetnek. – Rossz a kommunikációd! Ablakot nyiss, ne falakat építs! Micsoda értékelő beszéd azt mondani a farizeusoknak, hogy viperák fajzatjai: ez értékelés, nem megértés!” 
etc. etc. 

Ezzel együtt: tényleg halálosan kevés ma a meghallgatás, a hallgatni-tudás. Ezáltal pedig a valós probléma-megoldás is.

Én meg ma összevesztem a feleségemmel, és kiszálltam az autóból, nem mentem strandra, vele meg a gyerekkel. Itthon punnyadok és írok mindenféle antiajánlásokat. 

Ablakot kell nyitnom, lám!

2,5/5

A közelmúltban jártam a Semmelweis utcában, ahol is megálltam a Magyarok Háza kirakata előtt, amelyben a Magyarságtudományi Füzetek eddig megjelent számai kínálták magukat. Úgy a huszonegynéhányadik példányig az összes ott sorakozik a polcomon. Akkor valahogy lemaradtam a sorozatról. Egyből azt stírőltem, miről maradtam le. Egyből feltűnt Einstein arca. Mint kakukktojás. Mert, ugye, Magyarságtudományi Füzetek. Einstein meg kevésbé magyar. A tudomány, mint olyan, még kevésbé. Einstein pedig nyilván nem magyar világképről írt. Azonnal betértem megvenni. Nem sikerült, mert csak nagy címletű bankjegy volt nálam, s nem tudtak visszaadni. De legközelebb már kiszámolt pénzzel mentem.

A füzet megmagyarázza a megjelentetés okát: túlléptek a kitűzött célon, mert a szerző, dr, Balogh Sándor mondanivalója egyetemesen fontos.

Vágjunk bele! 

A szerző nem állít mást, mint azt, hogy a tudomány mára zsákutcába jutott. A materializmus zsákutcájába, amely kizárólag alulról próbál felfelé gondolkodni, és a részletek alapján próbálja összeállítani a nagy egészet. S így eleve tudománytalannak ítél mindent, ami ebbe a világképbe nem fér bele. Valahogy úgy, ahogyan egy lábjegyzetben idézett, álhivatalos szócikk megállapítja: Tudományos fikció – olyan tudományos elmélet, amely kihagyja Istent. Holott, mondja a szerző, a teljes kép csak hierarchikusan megismerhető. Valahogy a jól ismert arisztotelészi oksági elmélet alapján: minden mozgás mögött ott van a Mozgató. S mert így tesz a tudomány, kénytelen a véletlen, a valahogy, az önszerveződés, és a tudjuk szavakkal manipulálni. S mondja, az utóbbi, a tudjuk mögött jobbára ennyi áll: 

A redukcionista módszer könnyen megzavarja a laikust: ha egy tudós „tudja” ki vagyok én, hogyan vitatkozhatnék egy tudóssal, egyáltalán meg merhetem-e kérdőjelezni, amit egy tudós „tud”? Pedig az ilyen „tudjuk”, gyakran csak azt jelenti, hogy ismerjük a közvetlenül látható előzményeket, de fogalmunk sincs, hogy mi okozta az előzményeket, és hogyha az előzmények létrehozzák a vizsgált eredményt, vajon miért történik az, ami történik.

Balogh Sándor nagyot mer: azt állítja egy einstein-i előszó alapján, hogy a tudománynak új paradigmára van szüksége, mert a jelenlegi, ahogy írtam, zsákutca. Képes törvényszerűségek felismerésére, de alig képes többre, mint milliárdok elköltésére olyan sehová sem vezető kísérletekre, mint a részecskegyorsítás, vagy az ellenőrizhetetlen húrelmélet körüli cécót. S amivel foglalkozik, annak már régen alig van gyakorlati haszna.

A kvantumfizika (nocsak, ismét!) sok mindent felborított. Ismerjük a hatásait, de nagyon ismerjük a miértjeit, a hogyanjait. Ráadásul teljesen felborította a statikus newton-i fizika egyetemlegességét. A „hiszem, ha látom” hozzáállás teljesen értelmét veszítette, hiszen régen túllépett a fizikailag érzékelhető három dimenzión. Az amiről beszél, amit feltételez, már régen olyasmi, mint a hangyáknak magyarázott konyhatechnika.

Dr. Balogh Sándor mondanivalója gyakorlatilag leegyszerűsíthető a következőkre: 1. Ami van vagy történik és amit az okság elve megkövetel, az nem lehetetlen, nem lehet kizárni a tudományok területéről. 2. Amikor a végső dolgokról van szó, el kell fogadni, hogy valami vagy Valaki VAN. 3. Isten elégséges oka a valóságnak. 
De azonnal ki is emeli, hogy ez nem „istenhit”, nem hit a teremtő Istenben, hanem tudományfilozófiai konklúzió, annak megállapítása, hogy létezik egy teremtő Isten . Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ez az Isten nem szükségszerűen azonos sem az Ó- sem az Újszövetség Istenével. (Gondolom, ez sokaknak megnyugtató.) Pusztán csak azt, hogy Isten van. Mint létező oka mindennek.

Ez a könyvecske lényege. Amit természetesen doktor Balogh sokkal hosszabban, kimerítőbben és tudományosabban fejteget. Sokszor úgy, hogy fel is adtam a megértését a tudományosabb részeknek. Ismerethiány és hiányos szürkeállomány végett. Viszont, ahogy többször leírtam már, éppen a kvantumfizikáról olvasott egy-két könyv volt az, ami megerősített abban, hogy a tudomány nem mindenható, és sokszor ugyanúgy képviselőnek metafizikai befolyása, hite alatt áll, mint az általa kárhoztatott vallások képviselői. (A szerző erre hozza példának a nyugati orvostudományt, amely, szemben a keleti orvoslással, csak kezeli a betegséget, néha nagyobb bajt okozva, mint amit az alapállapot jelentett, szemben a keleti orvoslással, amely az embert, mint egészet nézi.) S így eleve kizár magyarázatokat, mert nem illenek bele a világképébe. Ez a zsákutca.

Amit nem fogtam fel az a lényeg: mitől új ez a paradigma? A XIX. század végéig az összes tudomány képviselőnek ez volt a világképe. (Figyelj, Szerelmetesfeleségtársam!) A zene is tudomány, és például Bach egész életét annak szentelte, hogy művein keresztül mutassa, bizonyítsa be Isten létezését, nagyságát és szeretetét.

Dr. Balogh Sándor írását csuda izgalmasnak és felettébb naivnak találtam. Ha egyet is értek vele. Amit át akar adni voltaképpen hitkérdés. S tudomány emberei, néhány kivételtől eltekintve, ha el is jutnak odáig, hogy valamire már csak a VAN lehetne magyarázat, nem lépik át a küszöböt, mert a következtetést eleve kizárják. Ebben képtelenek hinni, számukra megváltoztathatatlan, hogy a véletlenben, a valószínűlegben, az önszerveződésben higgyenek.

4/5