Éppen egy Pudingman nevű felhasználóval beszégetek a Facebbok-on. Feltett egy Kertész Imre-idézetet, arról. Ott merült fel bennem Finkelstein jelen könyve, belinkeltem neki, és döbbenten konstatáltam, hogy még nem értékeltem.

Annyira nem volt új, amit Finkelstein mondott, írt ebben a könyvben. Csak helyre tett, összefüggésekbe helyezett információkat, történéseket, mozaikokat.

Mert az ember mezei gyereke, ugye nem nagyon érti, hogyan van az, hogy könyvelői következetességgel, kegyetlenséggel írthattak ki népeket bárhol a Földön, legyenek azok indiánok, örmények, kurdok, tuszik, lehettek bárkik, az igazi, a valódi szenvedés mégis csupán egy nációban kulminálódik, a többi smafu. Lehettek bárkik, katolikusok, Jehova Tanúi, cigányok a német táborokban, ott bizony csak egyetlen náció tagjai szenvedtek és haltak igazán. S igazi értékkel, valódi mélységgel bíró filmek, könyvek is csak erről a szenvedésről születhetnek, de azok viszont hetente, havonta, mert erről van igazán mondanivaló.* Ezek a művek nyerik is mindig a díjakat rendesen!

Finkelstein azt állítja, a holokauszt mesterséges életben, napi felszínen, köztudatban tartása egy célt szolgál: a zsidó szenvedés emlékének, felülmúlhatatlanságának kimúlhatatlanságát. Ennek oka a pénz. Nagyon sok pénz. Nagyon-nagyon sok pénz.

Állítását érvekkel, tényekkel, bizonyítokkal támasztja alá. Nem a holokausztot tagadja**, hanem azt mondja, valakik rettenetes cinizmussal visszaélnek a holokauszttal, és nagyon-nagyon jól élnek belőle. És Finkelsein komoly különbséget tesz a Dohány utcai Kohn bácsi és a Rotschild-ok között.

Norman G. Finkelstein maga is zsidó. Holokauszt-túlélő zsidó szülők gyermeke. 
S írtam mindezt úgy, hogy Mohácsi ágon a nagypapámnak és az ő édesanyjának, aki egy kisebb palota nagyságú lakásban lakott a Felvonulás téren, a fekete-fehér családi filmek tanúsága szerint a fülcimpája, kis túlzással az álla alá lógott. Bennem a cigány vér már sokat árnyalt az elsődleges nációs-jellemzőkön, amit csak tovább tompított a bennem csordogáló, a genetikai százalékaimat tovább csökkentő jász vér.

* Toma barátom azt mondta, ott sz@rom el a dolgot, hogy vacak dolgokat írok, vacak néven. Mohácsi Zoltán, ugyan már! Mesék? Mitológiai, bibliai parafrázisok? Menjek a csodába! Mocsok Zalán, na az név! És folyjon valami testnedv, akár vér, akár agyvelő, akár nemi váladék, na, azt vinnék, mint a cukrot! De minimum a holokausztról kellene írnom, hogy felfigyeljenek rám. „Figyelj, úgyis van benned zsidó vér, azt mondod, mi az neked, szenvedj egy kicsit, és azonnal híres leszel, akkor is, ha tök sz@r, amit írtál!” 
** Olvastam több holokauszttal, de nem a terrorral felszínen tartott közvélekedés szerint megírt könyvet. Ezeknek hátterén nem tudom értelmezni a holokauszt-tagadást. Egyik sem tagadta. Azt mondták, hogy nem úgy, nem annyi, ezért, meg ezért, de azt, hogy ne lett volna, azt senki sem írta. Legalábbis én nem olvastam olyat. S onnantól, hogy büntetik, ha valaki nem a mainstream-vonal szerint mond valamit a holokausztról (vagyis vélemény-fasizmus van), nos, onnantól lettek komoly kétségeim, hogy valóban úgy történt-e minden, ahogyan eddig tudni véltem? Mert az már milyen, hogy kutatható ugyan a kérdés, de ha bármi olyan kerül felszínre, amit nem felel meg az eddigi, kötelező véleménynek, az nem hozható felszínre? Vajon ha valaki bebizonyítaná, hogy nem írtották ki Észak-Amerika hatmillió indiánját, azt is el kellene hallgatni? Eh!

Ajánlott irodalom:
Ladányi Attila: A Holokauszt-mítosz, mint a liberálnáci diktatúra alapja
Paul B. Coleman: Cenzúrázva

Oriana Fallaci haragszik az iszlámra. Nem zsigerből, de nagyon mélyen, felháborodva és érvekkel, indokokkal alaposan, súlyosan megtámogatva. Ezért három könyvet is írt arról, hogy az iszlám módszeresen, következetesen birtokba fogja venni Európát. Európát, amelynek egyszerűen nem működnek az önvédelmi reflexei, amely önként tartja oda a nyakát a marcangolásra, és borítja a pénztárcáját a NEM politikai, NEM háborús, hanem gazdasági menekültek millióinak az ölébe. Fallaci első könyve hihetetlenül ütős, logikus, érdekes, informatív. A második és ez, a harmadik már nem annyira. Mintegy amolyan maradék. Nem tesznek hozzá különösebben semmit az első kötethez, bár kétségtelen, hogy így is nagy érdeklődéssel olvastam.

Azaz, mégis. A könyv első fele egy öninterjú. Nagyjából az olasz politikai helyzetről. Annyira nem csigázott fel. Különösen, hogy azért a kétezres évek elejének Olaszországára kaphatunk rálátást. Ami a gyorsan pörgő világpolitikai eseményekben már félmúlt, és bizonyos értelemben érdektelen. Legalábbis innen, Magyarországról, a szobánkból. Idáig: pont, ennyi. Ámde Fallaci folytatja. A folytatás címe: Apokalipszis. És ebben az apokalipszis-vázlatban* említi meg a nagy diktatúrák kialakulásának pszichológiáját, törvényszerűségeit. Elsősorban azt, hogy nem pusztán a diktatórikus eszmék kiagyalói, alkalmazói felelősek az erőszak mindent elsöprő elterjedéséért, hanem azok a tétova, bizonytalan, döntésképtelen erők is, amelyeknek a hatalma meg lenne az eszmék, szervezetek megfékezésére, de félreértett politikai értelmezésből, kifacsart filozófiai, etikai álláspontjuk, félreértett rugalmasságuk, rossz helyzetelemző képességük miatt nem tesznek semmit. Fallaci azt mondja, bizonyos történelmi időben igenis, lett volna lehetőség mind a fasizmus, mind a kommunizmus megállítására. De vagy akarat nem volt rá, vagy háttérérdekekből nem tették vagy csak egyszerűen elszalasztották azt a lehetőséget, ami több százmillió ember halálát akadályozhatta volna meg. S Fallaci azt mondja, Európa most (értsd: a kétezres évek elején) ismét döntés előtt áll, de szemmel láthatón, a hírekben nap, mint nap olvashatón megbukott. És ennek hihetetlenül súlyos következményei lesznek. 
Ákos szavai jutottak eszembe: Aki megöl, azt is ölelnéd.

S vajon mit mondana ma Fallaci, ha látná, mi zajlik Európában? S érdekelne-e bárkit, hogy mit mond Fallaci? Hogy mit mond a józan ész?

* Ateistaként is hivatkozik a bibliai János apostol apokalipszisére, a Jelenések könyvére. Aminek sokféle magyarázata létezik (pl. egy nagyon érthető, okos a kínálatból: Jézus Krisztus apokalipszise), de azért mindegyik az evangéliumra, a jó hírre, a megváltásra , az üdvösségre fut ki; nos Fallaci megáll a világégésnél.

Mivel vacakul lettem, lázközelség, fáj, ha köhögök, c-vitamin, Jäger, forró fürdő, és így nem tudtunk (lízingelt lányom legnagyobb kiborulására Szerelemetesfelesgtársam pompás példányú társfüggőként itt szolidarít mellettem) lemenni a Cselescsávók utcabáljára*, volt/van időm olvasni. Ezt tettem.

A másik Largo Winch-történet, ezúttal is két részben egy sztori. Ennek az elválaszthatatlan párja az Ellenséges felvásárlás. (Aminek ugyanez lesz az értékelése.)

Ez a történet még összetettebb, mint az első (Az örökös – A W konszern) volt. Legalábbis ami a gazdasági, üzleti, politikai szál kavarodását illeti. Néha annyira üzleti, hogy a szerző egy helyen lábjegyzetben meg is jegyzi egy üzleti fejtegetés alatt: Unalmas, annyi szent, de akkor is így van.

De az bizonyos, hogy teljesen filmszerű, izgalmas történetről van szó. (Mondjuk a vége már túlságosan hálivúdi: ((SPOILER: azért, hogy az egyik fő ellen pont az ablakmosó liftben, vagy miben várja Largo-t, és a vacak pont azon az emeleten van, ahol neki legkésőbb pár perc múlva alá kell írnia a megfelelő papírokat, hogy ne omoljon össze a birodalma, no, az alaposan túlzás volt)), Van Damme, Chuck Norris, Bruce Willies, Jason Statham meg a többiek minden bizonnyal marha jót derülnek, vagy elismerőn összekacsintanak. De az tény, hogy képregényen még nem izgultam. Komolyan!

S a rajzok, legyen szó utcaképekről, száguldó motorról, arcokról, tájakról, robbanásokról valami hihetetlenül jók! Képregényre ritkán mondok ilyet, de újranézősek Ez is teljesen komolyan! Lelkes vagyok. Néhány alakot a szerzők komolyan megkedveltetnek, még akkor is, ha nem mindenestül pozitív figurák. Ilyen például Largo biztonsági főnöke, John Sullivan, vagy ((SPOILER: látszólagos)) ellenfele, az egyértelműen Sean Connery alterego Gus Fenimore.

Nagyon lelkes vagyok!

* https://www.facebook.com/events/2032962386933103/…"ref"%3A"29"%2C"ref_notif_type"%3A"plan_reminder"%2C"action_history"%3A"null"%7D¬if_t=plan_reminder¬if_id=1505494767360236

Mivel vacakul lettem, lázközelség, fáj, ha köhögök, c-vitamin, Jäger, forró fürdő, és így nem tudtunk (lízingelt lányom legnagyobb kiborulására szerelemetesfelesgtársam pompás példányú társfüggőként itt szolidarít mellettem) lemenni a Cselescsávók utcabáljára*, volt/van időm olvasni. Ezt tettem.

A másik Largo Winch-történet, ezúttal is két részben egy sztori. Ennek az elválaszthatatlan párja a Business Blues. (Aminek ugyanez lesz az értékelése.)

Ez a történet még összetettebb, mint az első (Az örökös – A W konszern) volt. Legalábbis ami a gazdasági, üzleti, politikai szál kavarodását illeti. Néha annyira üzleti, hogy a szerző egy helyen lábjegyzetben meg is jegyzi egy üzleti fejtegetés alatt: Unalmas, annyi szent, de akkor is így van.

De az bizonyos, hogy teljesen filmszerű, izgalmas történetről van szó. (Mondjuk a vége már túlságosan hálivúdi: ((SPOILER: azért, hogy az egyik fő ellen pont az ablakmosó liftben, vagy miben várja Largo-t, és a vacak pont azon az emeleten van, ahol neki legkésőbb pár perc múlva alá kell írniai a megfelelő papírokat, hogy ne omoljon össze a birodalma, no, az alaposan túlzás volt, )), Van Damme, Chuck Norris, Bruce Willies, Jason Statham meg a többiek minden bizonnyal marha jót derülnek, vagy elismerőn összekacsintanak. De az tény, hogy képegényen még nem izgultam. Komolyan!

S a rajzok, legyen szó utcaképekről, száguldó motorról, arcokról, tájakról, robbanásokról valami hihetetlenül jók! Képregényre ritkán mondok ilyet, de újranézősek Ez is teljesen komolyan! Lelkes vagyok. Néhány alakot a szerzők komolyan megkedveltetnek, még akkor is, ha nem mindenestül pozitív figurák. Ilyen például Largo biztonsági főnöke, John Sullivan, vagy ((SPOILER: látszólagos)) ellenfele, az egyértelműen Sean Connery alterego Gus Fenimore.

Nagyon lelkes vagyok!

* https://www.facebook.com/events/2032962386933103/…"ref"%3A"29"%2C"ref_notif_type"%3A"plan_reminder"%2C"action_history"%3A"null"%7D¬if_t=plan_reminder¬if_id=1505494767360236

(Mivel szervesen összetartoznak, ugyanezt az értékelést helyeztem el a képregény közvetlen folytatásánál, Az örökös-nél is.)

Ismét FSZEK, ismét kutakodás a képregények között, ismét találomra leemelés (és jöttek vele a folytatások is, szerencsére). Semmit nem tudtam róla, csak belelapoztam, és úgy véltem, egy próbát megér. 
Megérte.

Szemben a fanyalgókkal, nekem tetszett a történet. Igaz, alkalmam volt arra, hogy azonnal olvassam ezt, a közvetlen folytatást is. És ez nagyon fontos, mert a két füzet szervesen összetartozik, a második közvetlenül folytatja ezt a történetet, és le is zárja a cselekményláncot.

Egy pörgős, jól kifundált akciókrimit látunk, olvasunk. Jobban megnézve pompás rajzokkal. De igazán! Az alapszitu sem mindennapi: Largo egy milliárdos gyermeke, aki idegenekkel nevelteti fel őt, titokban kiképzi az üzleti életre, és amikor rákos lesz és meghal, Largo válik az egyetlen örökösévé, a világ egyik leggazdagabb emberévé. Ami természetesen sokaknak rettenetesen szúrja a szemét, és Largo rettenetesen útban lesz.

Largo egyébként egy nagyon laza, a kötöttségekre nem sokat adó, jóképű és okos fickó. (Mondjuk az már sok volt, hogy jóképű és okos fickó talál egy jóképű és okos barátot, és menekülés közben a jóképű és okos pilóta viszi a gépüket.) Akinek lehet drukkolni. Mert nem csak okos, hanem mert a lazasága mellett elvei is vannak. Sőt,erkölcse is. Nem szerzetesi, nem bibliai, de igen, olyan is van neki!

Igazából nem tudom eldönteni, hogy a rajzoló vagy az író érdeme, de élnek a figurák, jó ütemben zajlik a cselekmény, nem lesz sok, egyensúlyban vannak a dolgok. S mondom, többször visszalapozgattam, mert nekem tetszenek a rajzok. Vagy jók vagy velem van a baj.

Szóval részemről teljesen oké ez a képregény (páros), nagyon jót szórakoztam az olvasásával.

(Mivel szervesen összetartoznak, ugyanezt az értékelést helyeztem el a képregény közvetlen folytatásánál, A W konszern-nél is.)

Ismét FSZEK, ismét kutakodás a képregények között, ismét találomra leemelés (és jöttek vele a folytatások is, szerencsére). Semmit nem tudtam róla, csak belelapoztam, és úgy véltem, egy próbát megér. 
Megérte.

Szemben a fanyalgókkal, nekem tetszett a történet. Igaz, alkalmam volt arra, hogy azonnal olvassam a folytatást is. És ez nagyon fontos, mert a két füzet szervesen összetartozik, a második közvetlenül folytatja ezt a történetet, és le is zárja a cselekményláncot.

Egy pörgős, jól kifundált akciókrimit látunk, olvasunk. Jobban megnézve pompás rajzokkal. De igazán! Az alapszitu sem mindennapi: Largo egy milliárdos gyermeke, aki idegenekkel nevelteti fel őt, titokban kiképzi az üzleti életre, és amikor rákos lesz és meghal, Largo válik az egyetlen örökösévé, a világ egyik leggazdagabb emberévé. Ami természetesen sokaknak rettenetesen szúrja a szemét, és Largo rettenetesn útban lesz.

Largo egyébként egy nagyon laza, a kötöttségekre nem sokat adó, jóképú és okos fickó. (Mondjuk az már sok volt, hogy jóképű és okos fckó talál egy jóképű és okos barátot, és menekülés közben a jóképű és okos pilóta viszi a gépüket.) Akinek lehet drukkolni. Mert nem csak okos, hanem mert a lazasága mellett elvei is vannak. Sőt,erkölcse is. Nem szerzetesi, nem bibliai, de igen, olyan is van neki!

Igazából nem tudom eldönteni, hogy a rajzoló vagy az író érdeme, de élnek a figurák, jó ütemben zajlik a cselekmény, nem lesz sok, egyensúlyban vannak a dolgok. S mondom, többször visszalapozgattam, mert nekem tetszenek a rajzok. Vagy jók vagy velem van a baj.

Szóval részemről teljesen oké ez a képregény (páros), nagyon jót szórakoztam az olvasásával.

Az a helyzet, hogy le a kalappal, de nagyon! Görgey Etelka alias Raana Raas sorozata simán, csont nélkül nemzetközi színvonalú munka! A történet olyan kidolgozott, olyan koherens, olyan szerteágazó és mégis konzekvens, hogy tudom, bár túlzásnak tűnik, de szerintem a legnagyobbak közé emeli a Csodaidők-et. Ugyanez igaz a jellemek kidolgozására és a történetvezetésre. Minden a helyén van, átgondoltan, következetesen.

Alapvetőn egy teljesen összefüggő történetet olvasunk a négy kötetben. Ennek vannak előnyei és hátrányai. Előnyei, hogy nem egy végtelenített szappanoperáról van szó, a negyedik kötet végén véget ér. Ez nálam pozitívum. Hátránya, hogy a köteteket érdemes közvetlenül egymás utánaolvasni, különben úgy jár az ember gyereke, mint az egyszeri mohapapa, aki itt, a negyedik kötetnél nem győzte kapkodni a fejét, hogy ki kivel van, ki kinek a kije, és kicsodák is rejtőznek az ilyen-olyan nevek mögött. A kevés memória miatt kialakult titkok felfejtésében igen nagy segítségre van a kötet végén elhelyezett névmutató, de a lapozgatás simán elsöpri a szerző által elvárt döbbeneteket. Ez nem Raana Raas hibája, hanem az enyém, az olvasóé.

Ez a negyedik kötet pompásan sikerült! Teljesen a helyén, arányosan van benne minden, akció, érzelem, vallás, filozófia, politika, fantázia. A niesi bolygón történteknél volt először olyan érzésem, hogy az író bölcs. Nem találok jobb szót. Manapság ez meg nem divatos. Mégis leírtam, mert így gondolom. Semelyik kötet felett nem gondolkodtam annyit, olyan sokfelé, mint ennél. Komolyan. Az idő, a megbocsátás, a hit, a lojalitás, a szükséges/szükségtelen tennivalók, a kötelesség, a család mibenléte, na, mondom, volt, hogy letettem a könyvet, és csak járt az agyam, járt, járt.

S ebben a kötetben kristályosodott ki, hogy a Csodaidők fő üzenete a család és a közösség fontossága. Az csak finomság számomra, már hogy mindez a vallással fűszerezetten jelenik meg, s ebben a kötetben sokkal határozottabban, mint a többiben. 
Az mondjuk nem lett világossá számomra, hogy a Bibliának ebben a felállásban mi szerepe van a Bokrával (a sorozat szent kötetével) szemben/mellett? Mert megjelenik a Biblia, de csak futólag, érintőlegesen, míg a Bokra permanensen jelen van.

S akkor, még mielőtt Görgey Etelka féllábon menne a Mennybe: vannak azért apró hibák a könyvben. 
A Nagy Konfliktus gyakorlatilag a kétszázsokadik oldalon véget ér, ((SPOILER: amikor Yaan egy lövéssel leteríti a CSU-t. )) De a könyv még tart száz oldalon keresztül. S nem akar véget érni. És csak nem akar véget érni. És minden második szereplőről kiderül, hogy nem is, akinek gondoltuk, nem is ott, nem is akkor, és különben is él, és különben is, nem olyan, ahogyan véltük, és nem az az apjaanyjagyereke, ahogy eddig sejtettük. Ez nekem kicsit sok lett. Mint egy önmagát ünneplő rockbanda, amelyik nem képes befejezni az utolsó számot, még egy pörgetés, még egy riff, még egy nyúzás, még egy sikítás, még egy pörgetés, még egy riff… S aztán csak véget ér, de ahogy véget ér, az már valahogy nem sikerült mindenestül hitelesre, valahogy túl megoldott lett. 

Ahogy előkészített ugyan a Nagy Konfliktus Megoldása, de valahogy mégis olyan kis pitty-putty megoldódik, úgy, hogy valaki mond valakinek egy mondatot, az mozdul egyet, és nesze neked Birodalom, már csak össze kell söpörni a szemetet. Túl gyors a megtérés, túl egyszerű a mozdulat (mer' azé' gondoljunk bele, hogy olyan ezerkétszáz-ezerháromszáz oldal óta erre várunk!), minden olyan kis steril valahogy ebben a megoldásban. 
Meg valahogy a végére szinte mindenki jó lett: ahogy a Macskafogó végén az összes galád macskusz rebegő bajusszal virágot szedve imádja az egereket.

Kinegatívkodtam magamat. S most azonnal tessenek felrohanni az értékelés elejére, s összevetni a negatívkodást az első bekezdésemmel. Még mielőtt a negatívum marad meg. 
Inkább idemásolom: Az a helyzet, hogy le a kalappal, de nagyon! @Eta sorozata simán, csont nélkül nemzetközi színvonalú munka. 

Ez maradjon meg!

Szóval nagyon hülye ez a kutya, ez Rantanplan! Ezt tudtuk eddig is, tehát nem okozott meglepetést, és vártuk is, hogy hülye lesz egy teljes róla szóló részben.

Mondjuk az alapfelvetés úgy marhaság, ahogyan van: egy kutya örököl egy marha nagy vagyont, ugyan már, de még éppen belefér, ha egy kicsit elvonatkoztatunk. Elvonatkoztattunk.

És a Lucky Luke-Daltonok-Rantanplan, no nem trió, ugye, mert a Daltonok eleve négyen vannak, tehát itt szextettről van szó (nem, nem szex tett, azért ez egy alapvetőn ifjúsági képregény, kérem!), hozza a formáját. Semmi meglepetés, semmi flikk-flakk. Csak úgy jó az egész, ahogyan van. Én végig nevettem. Az egyik legjobb Lucky Luke füzet.

A San Marco utcai könyvmegállóban találtam rá. Most több színésszel kapcsolatos könyv volt, de önmérsékletet tanúsítottam, csak ezt hoztam el. 

Ránézésre, belelapozva hihetetlenül gagyi a könyv.
Nem győztem Technocollal ragasztgatni a könyv gerincét visszafele a borítóba, különben atomjaira hullott volna az egész miskulancia. De nem ám különleges módszerekkel való gyötrésre, hanem a rendeltetésszerű használat közben.

De gagyi a tördelés is: sem a borítója, sem a belső tükre (egek: talp nélküli, groteszk betűkkel szedni egy komplett könyvet, tipográfia, merre jársz?), sem semmije nem vall még a profizmus árnyékára sem.

Szerkesztője sem volt a könyvnek. Ha lett volna, az biztosan szól Bujtornak vagy a nyomdának, hogy a címben szereplő írásjelek kicsit sokan vannak, és értelmetlenek. Ha lett volna szerkesztő, legalább új bekezdésbe szedte volna az új történeteket, gatyába rázta volna szöveget, és legalább egy normális előszót irat, arról, hogy micsoda is ez az egész. Vagy legalább egy utószót arról, hogy mit olvastunk.

Így, ahogy van, kicsit olyan, mintha a kedvenc kiskocsmánkban Bujtor egyszer csak odaülne az asztalunkhoz, köszönés nélkül elkezdeni mesélni, a szavába se lehetne vágni, majd ahogy jött, egyszerre felpattanna, és el is rohanna. ugyanúgy, köszönés nélkül. Lenne fílingje a dolognak, de nagyon méltatlan lenne Bujtorhoz. Ahogyan ez a könyv is az, ebben a formában. 

Ámde mindezeken túl azt mondom, hogy tartalmilag csuda élvezetes ez a könyvecske. Igaz, hogy csapnivaló a szerkezete (mert nincs), nagyon ráfért volna a szerkesztés (ahogy mondtam), de úgy jártam vele, hogy beleolvastam, és a kezembe ragadt. Alig vártam, hogy olvashassam, mert nem tudtam egyvégtében felfalni.

Szóval a könyv olyan, mint Bujtor volt: nem a legmélyebb, nem hiperintellektuális, mégis, minden ellenére élvezetes stílusban előadott sztorizás. És valóban semmi más. De azt meg úgy, annyira plasztikusan, hogy az ember szinte hallja Bujtor hangját. Azt a nyugodt, mély, Piedone hangot. Nincsen trágárság a könyvben, nincsen intimpistáskodás, de a legpozitívabb, hogy önfényezés sem zajlik semmilyen fokon. 

Viszont lehet hatalmasakat röhögni, jókat mosolyogni, és vannak pillanatok, amikor elgondolkodni is lehet.

Meg az is kiderül, hogy miközben a nem kicsit Bud Spencer-áthallásos Ötvös Csöpi filmeket Bujtor megcsinálta, voltaképpen nem tett mást, mint elképzelte, hogy Bujtor István egy Ötvös Csöpi nevű zsaru, aki úgy, mint Bujtor, a nyarakat a Balaton mellett tölti, ismer mindenkit, vitorlázik, jópofa, jófej, kedves, de ha kell, kioszt egy-két pofont, de inkább nem. Szóval Bujtor filmre vitte saját magát, mindenkinek Spencer jutott róla eszébe, már csak a hangja miatt is, a magyarok imádják Spencer-t, de kedvelik Bujtort is; tök nyerő felállás. S közben azért minden magyar téblábolás ellenére jópofák ezek a filmek.

S valljuk meg, ki emlékszik arra, hogy Bujtor fiatal korában még Jancsó filmben is szerepel (mondjuk nem semmi, hogy Marina Vlady-val), meg arra sem, hogy a Gion-regényből készült „Sortűz egy fekete bivalyért” című filmben Jean-Louis Trintignant volt a partnere? Ugyan, Bujtor immár mindörökre elsősorban és mindenekelőtt Ötvös Csöpi lesz. Persze, hogy naná!

Szóval minden külső-belső hibája ellenére roppant élvezetes könyvecske ez, nagyon jó szórakozás! Talán azért, mert az jön le belőle elsősorban, hogy Bujtor szeretett élni. S nagyon-nagyon kár, hogy már nem teheti…

Bujtor Film, Budapest, 1992

5/5

(2017)

A galamb voltképpen nem szól semmiről, csak egy hihetetlenül szűk látókörű és életterű, beteg ember fóbiájáról. Nem indul sehonnan és nem jut sehová.

A galamb egy nagyon egyszerű eszközökkel megírt, roppant összetett, szimbolikus kisregény (hosszú novella). Amiről sokaknak Kafka jutott eszébe. Nekem meg Maupassant. Mert annyira tömör, annyira jól szerkesztett, annyira pöpec.

Maradjunk a második jellemzésnél, annak ellenére, hogy voltaképpen az első is teljesen igaz. 
Nézzük csak ezt a lehetetlen, unalmas, béna kis figurát, aki a főhős. Süskind a bevezetésben megadja az okát is Jonathan egész életre szóló traumájának: persze, hogy vagonban hurcolták, és persze, hogy menekülnie kellett, rejtegetni kellett őt. (Mondjuk ez volt az a pont, ahol mérlegeltem, Süskind vagy olvasás?) Ennek következtében Jonathan gyakorlatilag annyira vágyik a nyugalomra, hogy voltaképpen semmit nem csinál egész életében. Persze, végzi a mindennapi rutinjait, de semmi mást: csak a rutinokat. Alszik, felkel, mosakszik, anyagcserél, öltözik, munkába megy, dolgozik (az is statikus: őrködik egy bankban), hazamegy, eszik, alszik. Kicsit tévét néz. Ugyanabban a lukban, amit otthonának hív: egy apró szobácska, egyterű vacak élettér, és még pisálni, szarni is a folyosóra kell kimenni, a közös vécébe. 
Jonathan tehát kiszámíthatón, izgalmak, hullámhegyek-völgyek nélkül él. Nincsenek barátai, nincsen barátnője, semmi nem kavarja fel a tuti biztonságát. Tud pénzt félre tenni, meg is vásárolja a kis lukat, boldog vele.

S ezt az ütős, célba érkezett életet kavarja fel egy reggel egy undorító galamb a küszöbén. Jonathan annyira undorodik az állattól, hogy nem csupán eltakarítani képtelen a közös folyosóról, hanem össze is csomagol, mert tudja, képtelen lesz a munkából is hazajönni.

A galamb ((SPOILER: nem csupán ücsörög a küszöbön, hanem szétszórja a tollait, és teljesen összeszarja a folyosót. Jonathan úgy érzi, lehetetlenné vált a további élete, értelmetlenné a folytatása. És a napja ennek megfelelően pokollá válik, az egyik szerencsétlenség éri a másik után: nem hallja meg a bankban, hogy a főnök kocsija érkezik, majd ebédidőben elszakad a nadrágja, de nem a varrásnál, és természetesen a varrónő nem tudja azonnal megjavítani.))

Banális? Lássuk be, csak annyira, amennyire a legtöbbünk helyzete is teljesen banális. Akkor is, amikor úgy érezzük, túl sok a teher. Na, jó, van kivétel, ami nem banális. De ne bújjon senki a kivétel mögé: nem minden kivétel. Szóval, ami belülről pokol, kívülről sokszor banális apróság. Ahogyan a legtöbbször utólag is annak tűnik, amikor túl vagyunk a krízisen, a feldolgozáson. Csak amikor benne vagyunk, nos akkor elviselhetetlen.

Aztán: voltaképpen rójuk a köröket a magunk mindennapjainak karója körül. S közben azt hisszük: élünk. 
Ismeritek a mesét? A sebesült fióka sast a vadász megmenti, gyógyítja, és egy karóhoz kötve tartja magánál. A fióka sas, ahogy gyógyul, úgy rója a köröket a kötél végén a karó körül. Hónapokig, majd' egy évig. Aztán amikor a vadász leveszi a lábáról a kötelet, a közben felcseperedett sasfiók körülnéz, megrázza magát, kiterjeszti a szárnyait, majd összezárja, és folytatja megszokott napi sétáját a karó körül. Mi is az, ami fogva tartja? Fogoly még vagy sem? Repülhetne, szárnyalhatna, de rója a megszokott köröket, miközben vágyakozva tekint a fel, fel az ég felé. (Vagy az Ég felé?) De marad lent a porban, mert nem hiszi el, hogy ha kiterjeszti a szárnyát, elhagyhatja a földet, a spárgát, a karót. Ami egykor a gyógyítója, a védelme volt, a lelke halálává válik. Érted, ugye, Jonathan és a galamb…

Majd jön a feloldás. ((SPOILER: Vihar kerekedik az éjszakában. S a vihar rádöbbenti Jonathant, hogy a sajátjánál is kisebb, koporsószerű kis bérelt szobában nincsen otthon. Az ő otthona a saját, ennél a koporsónál nagyobb szobája. És megkönnyebbülünk, mert Jonathan gyorsan összepakol, és hazamegy. Ott, a hatodikon már nincsen galambszar, nincsen galambtoll és ami a fő: nincsen galamb. Itt a feloldás!))

STOP! STOP! STOP! Ez nem feloldás, hanem a halál! Mert Jonathan-sas, ha kényszerűségből is, de felszállt, elszakadt a karótól, a szokott köröktől, a kötéltől, de az első adandó alkalommal megkönnyebbülten visszatér hozzájuk, mert a biztos szar rabság kényelmesebb, mint a bizonytalan szabadság. Át vagyunk verve, emberek. Jonathan és Süskind alaposan átvert bennünket!

S jó ez a kis könyv, komolyan mondom! Rendesen, alaposan asszociatív.

P. S.: 
Miután kiolvastam a könyvecskét, becsuktam, letettem apró íróasztalom sarkára. Cipőt húztam, felcsatoltam a hasitasimat, vállamra dobtam a hátizsákomat, füles fülbe, telefon zsebbe, ajtó kinyit és megtorpantam. A lakásunk fehér biztonsági ajtaja előtt, a fekete lábtörlő mellett ott hevert egy galambtoll. Nem tudtam nem meglátni. 
Szerelmetesfeleségtársam, amikor együtt hazaértünk, rezignáltan magyarázta: 
– A fiadtól kaptál egy álomfogót, annak a tolla. Leesett, te kihoztad magaddal. 
De a tegnap befejezett Szigeti Jenő önéletrajzban „a” Jenő azt mondta, hogy a véletlenek Isten lehetőségei. És még gyönyörűzöld-szemű szerelmesem sem hisz bennük. 
Csak fogalmam sincsen, erről mire következtessek.

Mondom, hogy jó ez a könyv!