Azt hiszem, a magam számára megfejtettem a titkot, hogy miért nem nagyon tudtam letenni a sorozat első két kötetét, illetve miért kell mindent bevetnem, hogy nehogy függő legyek (bár Szerelmetesfeleségtásam szerint már az vagyok, elvonási tüneteim voltak, és elviselhetetlen voltam, mert két napig nem tudtam trónokharcolni).
Szóval a titok: a jellemek összetettsége, fejlődése (akár visszafelé is), a párbeszédek életszagúsága és a cselekményvezetés abban rejlő zsenialitása, hogy az éppen vezetett szál fejezetvégén nem leviszi a hangsúlyt, hanem, mint egy tudatosan elnyújtott orgazmusnál, felviszi, és otthagyja… S mint egy rossz nő: nem fejezi be a gondolatot, hogy kénytelen legyek tovább és tovább olvasni, hogy megtudhassam, mi az, amit ideiglenesen elhallgatott.
S az sem piskóta, hogy Martin megszeretteti az olvasóval a nagyon jól felépített jellemű szereplőit, de ő maga nem szereti őket, és hidegvérrel gyilkolja a legkedvesebbeket is.
5/5
(2011)
