Elolvastam. Újra és sokadszor: a monográfiai etalon továbbra is Vasváry Tóth Yes-könyve marad. Nem csupán a szerteágazó információ-áradat miatt, a háttérmorzsák miatt, hanem elsősorban azért, mert mer élvezetesen szubjektív lenni. S a szubjektivitásában is egyértelmű, hogy szereti munkájának alanyát.
Nos, ebben a Floyd-könyvben ezt nem éreztem.
Elfogadom, hogy Syd Barret és Waters nehéz emberek. Elfogadom, hogy Wright és Mason nem a hangszerük kimagasló virtuózai, elfogadom, hogy a Floyd szövegeinek többsége közhelyes (egek, akkor milyenek a magyar szövegek abból az időből!), elfogadok mindent, komolyan! Csak azt nem értem, hogy egy ilyen vacak, közhelyes, popularitásba forduló, pénzgyártó-gép együttesről minek könyvet írni? Csak a konjunktúra miatt?
Hátulról kezdtem el olvasni a monográfiát. Nagyon szeretem a Floyd kései lemezeit. Voltaképpen a Floyd-ot a ’73-as Dark Side of the Moon lemeztől kedveltem meg. A Wish You Where Here-től padlót fogtam, az Animals-t lyukasra hallgattuk Pipi és Prof barátommal, A The Wall, pedig, nos, ugye, maga a rockzene veleje A Final Cut-ot valóban nem kedveltem nagyon. A Momentary Leapse Of Reason és a Division Bell csúcs, profi, gyönyörű, megunhatatlan.
A szerző szerint ez az az időszaka a Floyd-nak, amikor pénzcsináló gépezetté vált, és semmi több nem volt. A Dark Side-ot még értékeli valamire, de még ott is visszafogottan lelkes.
Nem az a bajom, hogy én nem kedvelem a korai lemezeiket, a szerző pedig igen. (Azt sem túl lelkesen.) Ez indiferens lenne. Hanem az, hogy voltaképpen nincsenek nagyon érvek. A tetszés nem tetszés pedig ízlés kérdése. Mert attól egy zene sem lesz jó zene, hogy nem trendi, hogy kísérletező, hogy bizonyos pontokon annyira új utakon jár, hogy hallgathatatlan. Ahogyan attól sem lesz feltétlenül rossz, ha könnyebben emészthető, ha fülbemászóbb. Ilyen alapon nagyon sok zenekar pocsék, temethető Santana, a Dire Straits, Peter Gabriel és sokan mások. Az a bajom, hogy Ürmös Attila a saját ízlését teszi abszolút mércévé, és ebből az aspektusból ír meg egy egész könyvet.
Szóval elolvastam ezt a Floyd-könyvet, de nem kötött le igazán, nem azt adta, amit vártam. S nem azt vártam, hogy az együttes bármit is csinál, az egekbe emelje. De azt igen, hogy érvekkel ne tessen, ha nem tetszik valami.
3/5
(2012)
