Ez volt az első Gion-könyvem, amit olvastam. Giont magát nem kis mértékben szerelmestárspárom hatására vettem a kezembe, és azóta is hálás vagyok neki, nagy találkozás volt. 

Olvasás közben, amikor éppen nem gyönyörködtem Gion művészetében, mondataiban, finomságaiban, végig gondolkodtam rajta, vajon ez ifjúsági regény-e vagy sem? Mert a hátulján ott van, hogy tíz éven felülieknek ajánlják. Hát: ámen, ha a mai tíz éven felüliek ilyeneket olvasnak. Igaz, a könyv 1999-es kiadású.

Érdemben: nem tudom megfogalmazni, megfogni, mi az, ami megragadott egészében. Nem a sztori, mert az nem nagy durranás. Nem a stílus, mert nehezen tudnék megnevezni nagyon egyedi stílusjegyeket. Nem is a karakterek, mert nagyon plasztikusak, nagyon élők, de nem ütnek nagyot. Az egész együtt viszont igen, az egész együtt mégis Gion, és csakis Gion lehet.

Most néztem meg a neten, hogyan néz ki egy kárókatona. Nem lettem szerelmes belé,de a könyv olvasása közben rohantam volna segíteni a megmentésük érdekében, meg tornyot építeni, üvölteni, üvölteni a felhők felett… Hjaj, de szép ez a regény, hjaj, de nagyon szép! 

5/5

(2012)