Harmadikos voltam alsóban, amikor Herbály Kopasz (ma Toma) kezében egy iskolai reggelinél megláttam: Kopasz egyik kezében kalács, a másikban könyv, s a padra tett kakaóból kortyolt néha.
Szecskó Tamás rajzai fogtak meg, s hogy Kopasz milyen komoly, vasag könyvet olvas. Elkértem tőle, hogy belenézzek. Aztán elkértem tőle, hogy elolvassam. Tőlem Lóka (később Pipi, aki sajnos már nincsen közötünk) kérte el, tőle pedig már nem tudom, kicsoda.
Semmit nem mondott Tolkien neve, a fantasy egyáltalán nem volt ismert szó, divat meg pláne nem.
De azonnal kedvenccé vált ez a meseregény. Mert annak olvastuk. S tudom, zúdulni fognak rám a kövek: nekem a Gyűrűk Ura már túl komolyan vette magát. Olvastam többször is, de nem lett olyan kedvenc, mint a A babó (soha nem szoktam meg miatta a hobbit nevet).
Mert A babó még meseregény volt, a műmesék minden szépségével, izgalmával és feloldásával.
(A Gyűrűk Ura-filmre ezért haragszom az orkok miatt: A babó-ban vannak manók meg törpök. A manók lettek később orkká, majd horror figurává a filmben. Nekem Tolkien meséi tündéresék, nem horror-fantasyk. Biztos velem van a baj. Meg azzal, hogy Tolkien-t én előszőr Szecskó Tamás rajzaival olvastam. S azok, amikor izgulni kell, még akkor is kedvesek.)
5/5
(2013)
