A nagybőgő számomra elválaszthatatlan Darvas Iván zsenialitásától. Vagy huszonsokéve láttam a darabot, de most, a szöveget olvasva is felsejlettek a gesztusai, a hangsúlyai, az arcmimikája. Lehengerlő volt.

Pedig a darab nem világmegváltó darab. Csak zseniális.

Az önáltatás, az önátvágás monológja a kisember szájából, aki megpróbálja magával elhitetni (aminek az ellenkezőjét, de az alkohol aztán teljesen világosan kihozza belőle): hogy léte, művészete, ennek eszköze a legmagasztosabb dolgok egyike ebben a teremtésben.

De a nagy mesélés közben egy svunggal kiömlik belőle rettenetes magánya, társtalansága, egyértelmű gyávasága (úgysem fog kiáltani, tudja, tudjuk jól, mert a gyűlölt biztonság azért fontosabb; s egyértelmű, hogy a büdös életben köze nem lesz vágya tárgyához, soha meg nem hívja a drága étterem vérlázítón drága ételeire).

Hiába a műveltség, hiába a tudás, a művészet, mindenben elviselhetetlenül kisszerű az élete. Amit józanon soha nem fog belátni, ahogy csak az ital hatására képes szembenézni azzal is, hogy a Kiválasztott buta, mint a föld, csak éppen fizikailag jól ellátott, nagymellű lány. De még a szexszuális vágyát is sznobizmusba csomagolja, s miközben az F-lukára gondol, a hangját dicséri…

S mégis, az a legszörnyűbb, hogy így vagy úgy, de a legtöbben nagybőgősök vagyunk.

5/5

(2013)