Úgy indul a történet, mintha csak egy Sherlock Holmes sztorit olvasnék. Vagy bármi XIX. századit, maximum a XX. század elejéről egy titokzatos, misztikus történetecskét. 

S bármilyen kis vékonyka, könyvjelzőnyi a könyv, valahogy mégsem lett haladós. Annak ellenére nem, hogy szívemszotty az alaphelyzet: zárt térbe kevesen összezárva, bárki lehet bármi, tíz kicsi orosz valahol a hegyek között egy fogadóban, holttesttel, hátborzongató eseményekkel.

Szóval voltaképpen működhetne minden, de mégsem teszi ezt igazán. Lassan haladtam vele, majdnem egy hétig olvastam, félbehagyni nem volt szívem, talán mert még mindig itt bujdokol bennem némi sznobéria, ez meg mégis csak a Sztrugackij-tesók regénye, ugyebár. De tartok tőle, hogy ha nem tudtam volna, hogy az övék, akkor nem olvasom végig.

Amit nagyon nem tettem volna jól. 
Mert az utolsó harmadban, amikor kiderül, kicsoda is a micsoda, hogyan élhet (?), aki meghalt (?), ki tud mit kiről és miről, s nos akkor viszont nagyon érdekessé válik a történet.

Mostanság több találkozásom volt a törvénnyel és a joggal, személyesen is, kedves ismerősök kapcsán is. Eljutottam oda, hogy a rádöbbentem, amit soha nem hittem volna, a jognak semmi, de semmi köze nincsen sem az objektivitáshoz, sem a kauzalitáshoz. Sokkal inkább eszköz arra, hogy álcája legyen annak, hogy itt objektivitás, kauzalitás és igazságosság folyik, hogy úgy fessen, emberség van, humanitás van. A jogállam ennek a látszat-valóságnak az álcája, egy hivatkozási forma a törvény és az igazságszolgáltatás tehetetlenségére, szubjektivitására, és sokszor gonoszságára. Egyébként már az igazságszolgáltatás név is hazugság. Több jogász ismerősöm kifejtette, hogy az igazságról szó nincsen, nem tudják, mi az, honnan is tudhatnák, maximum jogot lehet szolgáltatni, majd kiderült, hogy ez is nagyon plasztikus valami, mert jobbáar saját farkába harap a kígyó, és a jog értelmezése nem sokkal több a verselemzésnél, amikor ki kell találni, mire is gondolt a költő, amikor lila metaforákkal jellemez valamit. Mert mit mondhat valaki, akit megvádoltak valamivel, kilenc hónapig a törvényre hivatkozva szívatják őt a jog emberei, bíró, ügyész egyaránt, majd kilenc hónapi múlva akad egy Ember, aki végig is olvassa a papírokat, és néz nagyot, hogy de hiszen ez az ember nem is csinált semmit, lépjünk már érte! S amikor ez az ember megkérdezi az ügyvédjét, hogy akkor most már vége lesz, ugye, akkor még mindig csak azt a választ kapja, hogy ki tudja, milyen bugyi lesz a bírón, és hogy előző este lesz-e orgazmusa (mer’ ugye, aki otthon nem, az a munkahelyén másokat, ahogyan a mondás tartja). Szóval a jogszolgáltatás is egyfajta orosz rulett, ki dob a sors az életünk felett intézkedni? Ha Ember, szerencsénk van, ha rosszindulatú, fáradt vagy figyelmetlen, esetleg megy minden a levesbe… 
Szóval a törvényben és a jogban sem hiszek már. „Valahogy mindig az a tévedés / Amiben olyan nagyon hiszel!”*

És akkor az úgy van, hogy a fenti NBLD-szöveg idézet tökéletesen igaz a Sztrugackij tesók könyvére is. Mert ugye adva van az említett zárt térben összezárt néhány ember, adva van egy holttest, majd még egy, ((SPOILER: de már itt meg kell állni, mert a még egyről kiderül, hogy dehogyis, nem is holt csak teljesen az volt néhány órával ezelőtt, majd az első állapotáról is lehetne vitatkozni, mert feltétlenül halott-e, aki pusztán nem ad életjeleket? Innen már érdekes, nem? De ez még nem fedi le a NBLD-szöveget. A könyv egyes szám első személyű elbeszélője, a rendőr, aki teljesen tiszta lelkiismerettel nyomoz, aki mindent megtesz, aki a kauzalitásra és a törvényre hivatkozva rakosgatja teljesen rosszul össze a mozaikokat, és aki végül mindent brutálisan tönkre tesz, nos rá már igaz Erdész Róbert szövege: tévedés az irány, amelyikből érkezik, és amiben az utolsó zsigeréig hisz. De honnan s tudhatná, miből is sejthetné, miért is gondolná? S mert egyik sem elvárható, ő, a rend őre, olyan brutálisat téved, mint talán senki az emberiség történetében.)) S erről nem tudott nem eszembe jutni egy csomó, mostanság a jog látókörébe, hálójába tévedt önmagunk, ismerősünk, akiknek nem a jog, nem a rend, nem a törvény, nem az igazság, segített, hanem emberek, akiknek volt józan eszük, akik hallgattak a lelkiismeretükre, a szívük szavára, s csak mellesleg voltak a jog és a törvény emberei. 
S persze, gondolhatunk arra is a Halott Alpinistához címzett fogadó történetét olvasva, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Jelen esetben a rend, a törvény és a jog jószándékával, és még csak gonosznak sem kell lenni hozzá, hogy ezekkel irgalmatlant pusztítson valaki. ((SPOILER: Ahogy a rendőr, mondom, ebben a könyvben.))

S emígyen végül teljesen elégedetten csuktam be ezt a XIX. század végi, XX. század elejinek induló, de végül kőkeményen sci-fi-ben kikötő történetet. Azzal a biztos tudattal, hogy érdemes volt elolvasni, s hogy bizony, meg kellene szerezni az új fordítást is.

* Napoleon Boulevard: Zombik vagyunk; https://www.youtube.com/watch…

4/5

(2017)