– Azon gondolkodtam, hogy annyi mindenfelé járt már Asterix és Obeliszk, a görögöknél vajon miért nem? – kérdezte a húszas évei közepén járó, Asterix-fan Gergő fiam karácsonykori ittléttükkor, majd meg is válaszolta a kérdést: – Aztán rájöttem, hogy az olimpiás rész a görögös.
És tényleg. Az Asterix-szeretet azon kevés dolgok közé tartozik, amit tudatosan akartam átadni a fiamnak, és sikert is értem el vele. (Mondjuk a párkapcsolata is tartós, tudtommal monogám, ráadásul a párja testalkata, és az én páromé hasonlít egymásra. Meg azért, ahogy gondolkodom, nem annyira materialista a gyerek, meg kreatív is. Meg szereti a természetet. Meg nem veti meg a munkát. Hm… ezen a vonalon még érdemes gondolkodnom!)
Szóval ebben a füzetben Asterix Görögországba megy, a hellénekhez. Két meglepő fordult van a füzetben, ami kicsit Asterix-idegen, de egyáltalán nem zavaró, és ennek az adott füzetnek a szellemiségéhez nagyon illik. Az egyik, hogy a gallok belátják, hogy a varázsital dopping, s ezért Obelx-et önként diszkvalifikálják az olimpián való részt vételből. A másik az utolsó képkocka, amivel Asterix előtt meghajlunk, mert belátja, hogy volt valaki, akinek a sportteljesítménye jóval az övé felett áll. Az olvasónak meg azt kell belátnia, jól esik, amikor nem csak röhögünk a gallokon, hanem fel is nézünk rájuk, sőt meg is hatódunk kicsit.
De azért ezt a füzetet is végig mosolyoghatjuk ám, röhöghetünk a szerzők dombormű megjelenésén, és vinnyoghatunk a poénokon.
És adjuk tovább a lemenőinknek Asterix szeretetét!