Nem kell sokat kutakodni, miért érzek vonzalmat a hetvenes-nyolcvanas évek ifjúsági irodalma iránt: akkor voltam ifjú. ´73-ban kezdtem az általánost. Ezzel sok mindent elmondtam. Szóval van a dologban egyfajta, jó nagy adag nosztalgia is. De azt hiszem, nem csak az. 

A Delfin-könyveknél figyeltem meg, de aztán rájöttem, hogy igaz a Pöttyös Könyvekre is a jelenség, meg valószínűleg minden másra: a sorozat első köteteiből rengeteg simán elmenne mai felnőtt irodalomnak. Akkor a tíz-tizenkét éveseknek ajánlották. Aztán ahogy telt-múlt az idő, észrevehető volt, hogy hátrébb és hátrébb megyünk az életkorban. Egyértelmű, hogy az akkori  tízenéves korosztály nem ugyanazt fogyasztotta, mint a maiak. Írtam már: általános isi harmadikjában kapkodtuk ki A babó-t Toma kezéből, mit sem tudva, hogy fantasy klasszikusra hajtunk. Aztán amikor kiadták A Gyűrűk Urá-t, azonnal rávetődtünk (egek, a három kötet került 136 forintba!), és végig is olvastuk. 

De ha azt nézem, még a gyerekekről szóló könyvek is valahogy, hm, nem tudom, mások voltak. Az abszolút kedvencem Berkes Péter örök érvényűje, az Utánam, srácok! De rögtön mellette van a Talán Pista vagy a Nyár a szigeten. S persze sokan mások. Amiknek volt valami különleges, egyedi zamata. S úgy szólt gyerekekről, hogy nem nézte hülyének az olvasót, nem pátyolgatta, nem babusgatta, hanem egyenrangú félként kezelte. Olvasóként.

És akkor most itt van ez a Vakarcs. Olyan kis kedves, együltőhelyes könyv. Nincsen benne semmi különös, csak elmeséli három család három sarjának még csak nem is az életét, hanem az egyik sarj, Vakarcs első évét az iskolában, és azon belül a másik két főszereplő, a negyedikes Laci és a címszereplő Vakarcsnál egy évvel fiatalabb, vadóc Farkinca dolgait. De úgy, hogy nem rág szájba, nem akar mindenáron tanítani, tanulságra vezetni. S nem stilizálja a főszereplőit sem. 

Alapvetőn nem szeretek hasonlítgatni, de sokszor segít egy-egy művet elhelyezni az irodalmi koordináta-rendszerben: a Vakarcs-ról már az első fejezet elolvasása után Mándy Iván jutott eszembe. A Csutak-könyvekre és A locsolókocsi-ra gondolok. Nagy Katalin sem rág szájba, sem konfliktusokat, sem megoldásokat, sem kapcsolatokat, sem viszonyokat. Annyira nem, hogy csak szinte véletlenül figyelünk fel arra, hogy a vadóc szelídül, hogy a feszültség oldódik Bandi és Laci között. De csak szinte véletlenül, mert azért nem úgy ám. De nincs az arcunkba lökve, nincsen túlspilázva: túl hideg lesz a zuhany vize, mert Laci rossz csapot teker meg, és lesz egy nevetős közös élmény, Farkinca önfeledten kezd zöld kutyákat rajzolni a táblára, mintegy megalkudva a társadalmi elvárásokkal. De közben tudjuk, hogy Laci és Bandi közös élménye a kisebbekkel foglalkozás, és hogy Farkinca már rajzolhatott a konyhakőre is (tehette, de neki kellett felmosni utána!), tehát a kapcsolatok és a személyiségek szocializációja, mi mással, a szeretettel kezdődik.

De nem köll megijedni, kérem, finom kis könyv ez! Nem olyan fejbesújtós, hanem diszkréten mellénk bújós. S néha nagyon jókat mosolygós is. Mert azért lássuk már be, a levágásra vett, de házivá szelídült kacsát Pecsenyének hívják, s lehet ezen nem röhögni?

Az egész olvasás volt olyan érzésem, hogy Nagy Katalin néhány történetet, esetet, sztorit az életből integrált a könyvébe, tehette, pedagógus is volt, de olyan finoman, olyan érzéssel, olyan szépen elvasalva az illesztéseket, hogy nem lóg ki semmi sehonnan, minden egyben van.*

Mondanám, hogy szép kis történet Vakarcsé. De még csak ezt sem mondom. Inkább azt, hogy igaz, kedves történet. Szájbarágott konklúzió nélkül. Élünk. Szeretnünk kell. Ha lehet, jól. Ha elfogadják. Másnak nem nagyon van értelme.

*Olyan illesztés-gondokra gondolok, mint amik Vavyan Fable vagy Réti László egyébknt nagyon szórakoztató könyveiben előfordulnak: amikor jót nevetünk, de érezzük, hogy az adott szakasz nem szerves része a történetnek, csak annyira jó volt, hogy a szerző nem bírta kihagyni.