Öreg John története nem egy nagy történet. Egy, a külvilág véleményére nem sokat adó, a gondolatait, érzéseit nyíltan kimondó nagypapát befogad egy négytagú család, papa, mama, gyerekek, „csupa szív, szeretet”. S aztán történnek, történgetnek dolgok. Nem nagy történések, voltaképpen morzsák, mozaikok a család életéből Öreg John-nal. (Aki nem John, hanem Jan. Csak átnevezték. Nem nagy dolog: a mindennapi munkámban is gyerekszállítgatok egy görög kissrácot, akit Tzan-nak hívnak, de ő kijelentette, hogy neki John a neve. Hát úgy is hívja mindenki.)
Szép pasztell történet, harsány színek, vad hangulatok, véres érzések nélkül. De vannak benne színek, hangulatok, érzések. Ahogy az életben az lenni szokott. A pasztellel megrajzolt alakok között John alakja éles kontúrral lépdel a történetei sokaságában (vagy csekélységében, mert vékonka a könyvecske?). Valami olyan figurát képzelj el, mint a Sörgyári capriccio Pepin bácsija: néha falra mászol tőle, de nem lehet nem szeretni, minden különcségével és magától értetődő kilógásával együtt.
Két éve halt meg a nagymamám. Így, áprilisban. Nagyon hiányzik. Napi szinten. Amikor még itt volt, nem tudtam, hogy ennyire kötődöm hozzá. Nem volt különc. Voltak furcsa, muris dolgai, de nem lógott ki a sorból. Egy mindennap asszony volt, miközben nagyon nem volt mindennapi. Legalábbis velem nem. Az élete kis pasztell-történésekből állt. Csendesen, önfeláldozón. Aztán mi is magunkhoz vettük őt, amikor már kezdtek nagy bajok lenni. De együtt nevetni még akkor is tudtunk. Aztán lettek még nagyobbak bajok, lízingelt lányomon kívül nem volt a családban, aki a túltolt inzulinja miatt ne élesztette volna újra. Meg volt már felejtés is bőségesen, meg még sok minden.
Csak azt sajnálom piszkosul, hogy amikor az utolsó napon bent voltam nála a kórházban, infarktus, cukorbeállítás, nem tudtam, hogy az utolsó nap, mert bent maradtam volna. Akkor is, ha már fel sem nézett. Hjaj!
Szeretem Öreg John történetét. Nagyi jut eszembe róla.