Amikor Vámos Miklóst olvasok, mindig olyan érzésem van, hogy egy barátommal beszélgetek. Legalábbis többnyire ilyen érzésem van. Ez a kötete szösszenetek gyűjteménye, az ő életének a szösszenetei: apró kis történetek, pici következtetések, kicsi sztorik, mindegyik csak pár oldalon. Vallomások. Ha úgy tetszik, töredelmesek. S mivel csupa-csupa apróságról van szó, de tényleg, igazából túl nagyot nem is mond a könyv. Sőt, mert egy-egy sztori csak pár oldal, mire beleéljük magunkat, már véget is ér, nagy eksztázisra nem is számíthatunk.

Élvezetes, jó kis „beszélgetések”, ha végeztem az egyikkel, máris olvasni akarom a következőt. Valószínűleg azért, mert Vámos őszinte. Nem intimmiklós, de őszinte. Bár, ahogy belegondolok, olvashatunk arról is, hogy egy hajnali teniszre készülődve hogyan állt félre a csontüres pályán, ahol csak ő volt még ott vizelni, s mert megzavarták az a bizonyos utolsó csepp látván látszva árulkodott. Meg arról is, hogy volt egy nő, akit az első két alkalommal nem és nem sikerült, ő meg ott állt meredő, lengedező férfiassággal. De ennek ellenére még sincsen az az érzésünk, hogy túlmenne egy határon, hogy köszi, ez már több infó, mint amire szükségünk van. Talán azért, mert hihetővé, valóssá teszik ezek a kis mozzanatok a történeteket. A részletekben, mint tudjuk, lakik az ördög, és ez nem csak a banki hitelszerződésekre vonatkozik. S Vámos, persze, hogy nem, nem ördögöt idéz, csak egy kortárs magyar író múltját, jelenét, mindennapjait.

De szóljanak bármilyen súlyos témákról Vámos életének szösszenetei, valahogy mégis habkönnyűek maradnak a karcocskák, novellácskák, mifenécskék. Mert, szögezzük le, szólnak súlyos témákról is, Vámos nem vattacukrozza el a kötetet, ez méltatlan is lenne hozzá. Beszél a feleségeiről, a gyerekeiről, az egészségéről, nagyon sok mindenről, de hiába a „barátommal beszélgetek”, valahogy mégsem üt szíven, nem okoz gyomorgörcsöt, és nem szorongatja meg a tökeimet. S bár nem tudtam letenni, egy hete, sincs, hogy befejeztem, de máris erőlködnöm kell, hogy egyfelől felidézzem a lényegét, másfelől előássam a történeteit. Vagyis egy hónap múlva már fogalmam sem lesz az egészről. Következtetés: ez a könyv Vámos majdani életrajzíróinak komoly háttérmorzsákat nyújt majd. A mostani olvasónak meg jó és könnyű kikapcsolódást, ismerkedést a szerintem egyik legjobb magyar íróval. De nem többet.

Érdekes, nemrégiben olvastam egy másik hasonló könyvet, Bán Béla művét, az Emlék(f)ényképek-et. Béla bácsi nem beszél annyira nyíltan a magánéletéről, sokkal diszkrétebb, visszafogottabb, mint Vámos. Ez nem haszna, de nem is kára. Más. De az a helyzet, hogy a két könyv között nem leltem túl nagy különbséget. Viszont Béla bácsi nem író. Igaz, ő meg személyes ismerősöm. Viszont Vámos meg a „barátom”.