Kir Bulicsov (az íróról itt és itt írtam már, nem ismétlem magamat) neve már kamaszkoromban kedves volt a füleimnek, holott csak Az utolsó háború című könyvét olvastam. Az utolsó háború közvetlenül ott volt a kedvenceim között, A sehollakók, A szerény zseni és a Láncreakció mellett. Rögtön a nyomukban volt A világűr robinsonjai. 

Ez utóbbi csak azért érdekes, mert az emberegyedülküszködikatúlélésértésgyőzisorraazakadályokat-típusú könyvek valahogy soha nem kötöttek le. Elolvastam ugyan Defoe Robinson Crusoe-ját, de onnantól tetszett, ahogy megjelentek a kannibálok. Aztán megint leült a történet, ahogy Robinson kettesben marad Péntekkel. Valahogy soha nem kötött le a puszta túlélésért folytatott harc. Éhes vagyok, szomjas vagyok, hőség van, megégek, hideg van, megfagyok, túl sík a sivatag, túl magas és meredek a hegy, túl nedves és sós a tenger, túl párás és veszélyes a dzsungel, túl kietlen és lakatlan a pampa... És így tovább. Megyünk, szenvedünk, ötletelünk, szenvedünk, túlélünk, betegek lettünk, meggyógyulunk, megsérültünk, felépülünk, találkozzunk már emberrel, de kár, találkoztunk... 

Nos ez téma valahogy semmilyen formában nem kötött le igazán. Robinson sem, a Sivatagon és vadonban sem, de a jó öreg képzeletkirály Verne Gyula bácsi sem. De még A marsi sem. Filmen is unatkozom, ha ilyesmi a téma, szinte azonnal becsukódom. A számkivetett is majdnem végtelenül untatott, hiába kedvelem nagyon Tom Hanks-et. 

Sorolhatnám tovább, de nem teszem. Lehet, hogy azért nem szerettem soha ezt a témát, mert frusztrált, hogy semmiről nem tudok igazán semmit, sem a földrajzról, sem a túlélésről, a biológiáról, a csomókötésről, a tűzgyújtásról, az ehető és mérgező gombákról, a mezőgazdaságról, a flóráról és a faunáról, és semmiről, tehát nem vagyok egy túlélő alkat. Bár voltaképpen túléltem már ötvenkét és fél évet, úgy, hogy Spártában a Taigetosz aljában végeztem volna, mint életképtelen újszülött, itt meg, lám, osztom az észt, és műveletlenül műveltségre hívom, aki olvas. 

A Túlélők témáját jól (és rosszul) összefoglalja a könyv fülszövege. 

A ​Pólus kutatóűrhajó húsz évvel ezelőtt tragikus balesetet szenvedett egy még felderítetlen bolygón. A fedélzeten mérnökök, tudósok utaztak családtagjaikkal. Akik életben maradtak, azoknak is sürgősen el kellett menekülniük az erősen sugárzó roncsok közeléből. A technikai eszközeiktől megfosztott embereknek meg kellett tanulniuk boldogulni a bolygó mesevilágszerű, mégis ellenséges környezetében, ám egy pillanatra sem adták föl a reményt, hogy egyszer segélykérő hívást küldhetnek a Földre. 
Húsz év alatt az eredeti túlélők a viszontagságok közepette megtizedelődtek, de ugyanakkor egy új nemzedék is megszületett, amelynek tagjai már a névtelen bolygót hívják otthonuknak, hozzáedződtek a zord éghajlathoz, és a vadászat is a vérükben van. 
Most azonban, húsz év múltán egy második felderítőhajó közeledik, a Magellán, melynek legénysége mit sem tud az egykori balesetről, ők csak egy ismeretlen világot akarnak feltérképezni. Vajon sikerül-e egymásra akadni a bolygó hatalmas, jeges vadonjában, megszabadulhatnak-e a túlélők kényszerű száműzetésükből? És egyáltalán vágynak-e erre a szabadulásra?

Egyre kevésbé kedvelem a fülszövegeket. Mert egyfelől túl sok mindent elmondanak, és jobban szeretek agyilag szűzen állni a történetek elé. Másfelől nincsen rosszabb, mint ha a fülszöveg félrevisz, téves képzeteket kelt. Itt az utolsó mondat ilyen. Előre szólok, hogy akár szólhatna erről is a könyv, adott hozzá minden, de eszébe sincsen ilyet tenni! Akár azt is mondhatjuk, hogy kár, hogy nem tett ilyet, mert érdekes lett volna ez a kimenetel is. Akár érdekesebb mint a Bulicsov általi végkifejlet. Jó, nem így lett volna érdekes, ahogyan a fülszöveg felveti, mert a történet összefüggéseiben így értelmetlen, amit a fülszöveg írója írt. Azért értelmetlen, mert a robinsonoknak már több generációja él együtt. Az első generációnak nyilvánvalóan minden vágya visszajutni a veszélyes, ellenséges bolygóról, a nyomorból, az éhezésből, a sárkunyhókból a Földre. A második generációnak, azoknak, akik még soha nem jártak a Naprendszerben, ez egyáltalán nem evidencia, hiszen számukra a bolygójuk adott, a Föld, annak kultúrája csak távoli, elvont fogalmak tömkelege. Ők nem visszavágyódnak, maximum próbálják elképzelni, milyen lehet egészen másképpen élni. De mert számukra a folytán leselkedő halál nem egy rájuk kényszerült életforma része, hanem a mindennapi létezés szükségszerű velejárója, a sárkunyhó nem szükségmegoldás, hanem az otthonuk, a bolygón rájuk leselkedő növények, állatok mondanak valamit számukra, míg a Föld növényei és állatai csak elvont fogalmak; ha azt mondják kecske, akkor ők a bolygó konkrét kecskéjét, a hatlábú, zöldszőrű, felágaskodva két és fél méteres lényt értik alatta, nem pedig azt a kis vakarcs, fehérszőrű bigyót, aminek van egy tasakja a két hátsó lába között, meg valami szarus izé a fején, és az a kis hülye szakáll az állán. No, ez számukra semmiféle konkrét jelentést nem hordoz. Vagyis valóban kiaknázható lett volna volna, hogy a második földi űrhajó megjelenésével konfliktus keletkezik a robinsonok generációi között, menni vagy maradni, de Bulicsov kihagyta ezt a lehetőséget. Kár? Kár!

Ahogyan kihagyta egy másik, szerintem sokkal felzaklatóbb, ám zseniális befejezés lehetőségét is. Egy jó darabig azt hittem, erre fog kifutni a történet, mert nagyon komoly erre utalok jelek voltak. Tény, pesszimista befejezés lett volna, de úgy vélem, a valósághoz, mármint az emberi jellem valóságához sokkal közelebb állt volna. Bulicsov a szereplők két csoportját háromfelé szakította. Szükséges okokból ki erre, ki arra tartott. S volt egy pont a történetben, amikor a maguk szempontjából ki-ki teljesen és teljes joggal félreértve a másik indítékait megelőző csapást mérhetett volna a képzelt ellenségre. Annyira ügyesen, tragikusan lett felépítve minden oldalról ez a végkimenetel, annyira adta volna magát a szolgálati protokoll teljesen ésszerű logikája, az önvédelem könyörtelensége, az emberi agy fiókos kategorizálásának a szelekciója (idegen bolygó, idegen életformák, a küzdő felek között nem lehet ember, pont), hogy bár hihetetlenül letaglózó lett volna, ha a csupa jóindulatú ember a jól megalapozott félreértések miatt simán kiírtja egymást, a piciny maradékkal meg szükségszerűen végez a bolygó... De nem ez lett. Erre is azt mondom, sajnos. Nem a látens vérszomjam miatt. Az érzéseimnek persze, hogy sokkal jobb, ha minden szereplő életben marad és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De a realitás nagyon ritkán követi az én érzéseimet. És tartok tőle, senkiét sem. Ezáltal nagyon okosnak és tragikusnak tartottam azt a véget, ami felé Bulicsov elindult, de végül meghátrált tőle. 

Valószínűleg a könyv megírásának idején egy ilyen befejezés egyszerűen lehetetlen lett volna. A robinsonok oroszok. A megmentők szintén. Olyan nincs, nem lehetett, hogy a csupa okos, jó szándékú orosz egymást irtsa ki, és parlagon hagyjon egy ilyen jó kis bolygót! Valószínűleg ezért lett a könyv vége bigheppi.. S bizony valahogy ezért mondom azt, hogy több lett volna benne, tűnődősebb, gondolkodósabb lett volna, ha nem így ér véget.  Mert így pompás, nagyon olvasható kalandregény lett belőle, egytől egyig szerethető, becsülhető alakokkal, izgalmas, fantáziadús cselekménnyel (milyen jók már a bolygó lényei, hihetetlen!). Pedig csak egy paraszthajszál kellett volna...