KI AZ A MÁRTONFFY ANDRÁS?

Tréfás! A Könyvudvarban láttam meg a könyvet, kézbe is vettem, bele is olvastam, de nem vettem meg. Könyvtárból vettem ki. De már ott, a Könyvudvarban sikerült asszociációs lánccal, figyelmetlenséggel, és felületes gondolkodással a szerző nevét duplán összemosnom másokéval. Éreztem, hogy van valami bibi, de rendre lesöpörtem az érzést, és ragaszkodtam magamban ahhoz, hogy Mártonffy András a KFT zenekar egyik tagja. Még elismerőn cöccögtem is neki, hogy milyen sokrétű egy ember. 

A helyzet az, hogy a KFT-ben van egy Márton vezetéknevű András. És van egy Lengyelffy, aki viszont Miklós. Tiszta? „Összeáll a kép, a játék véget ér...” – énekelte ugyebár az East. Ha már egy pszichopatáról olvasunk. 

Akkor lássuk, ki ez a Mártonffy András!

Coach (kócs?), tréner, angolnyelv-tanár, és egy kicsit író is. Összességében legalább huszonöt éve nyomom a felnőtt- és nagygyerek-oktatást. Tanítok, trénerkedem, kócskodom azóta is sok helyen.

2016-ban megjelent egy regényem, a címe Én, Sándor Erik – Egy pszichopata emlékiratai. Elég ütős lett, itt lehet bővebben olvasni róla, itt pedig akár meg is lehet vásárolni.

A feleségemmel két fiúgyereket neveltünk föl a nullától – illetve a mínusz háromnegyedtől – úgy nagyjából a felnőtt korig. Ezen a vonalon is megesett egy s más.

Korábban dolgoztam a térképkereskedelemben és újságíróként is, elég sok mindenbe beleütöttem az orromat. Még korábban elvégeztem a bölcsészkart angolnyelv – és irodalomszakon, aztán humánpolitikát, sőt, egy bohó évem során még az újságíró-iskolát is.

1990-ben érettségiztem –a felnőttkorom szimbolikus értelemben a rendszerváltással egyidős. Előtte eltöltöttem tizennyolc évet a változatos megítélésű, úgynevezett előző rendszerben.

Csóró, Moszkva téri, városmajori gyerek voltam, és bizony sok szépsége volt annak is. Az István kórházban születtem, három kiló, öt dekagrammal.
– írja magáról a szerző.

Kell ennél több? 

Már olvasás közben felmerült bennem a kérdés, miért írta Mártonffy András a könyvét. A honlapja választ ad rá. 

Mivel ez a könyv meglehetősen komoly érzelmeket váltott ki egyes olvasókból, jogos a kérdés: miért írtam? Két fő célom volt vele (azon a szokásos írói szándékon kívül, hogy egyszerűen le KELL írnunk a gondolatainkat).

Az egyik, hogy bemutassam az emberi gonoszság legmélyebb bugyrait. Ezt ráadásul a lehető legközvetlenebb módon akartam csinálni, egyes szám első személyben. Mintha csak maga Sándor Erik beszélne. Kompromisszumok nélkül, úgy, hogy se a gondolatok tartalmát, se a megfogalmazás módját egyáltalán semmiféle korlátozás vagy öncenzúra ne befolyásolja. Meg akartam mutatni a gátlástalan, kíméletlen szektavezér legbelső gondolatait. Azt, hogy maga a pszichopata mire gondol, mit érez a világ és az áldozatai iránt.

A másik, hogy egészen konkrétan felvonultassam, részletesen elemezzem a rafinált manipuláció eszközeit. Meg akartam mutatni azokat a konkrét kommunikációs módszereket és trükköket is, amikkel egy szorongás és erkölcsi korlátok nélkül működő ember maga alá gyűri a nála kiszolgáltatottabbakat.

A Sándor Erik felfogható akár egyfajta kézikönyvnek is, amiből bárki megtanulhatja, hogyan ismerje föl az ilyen embert, és hogyan védekezzen a befolyása ellen. Hogy időben kigyulladjon a fejében a nagy, piros lámpa, még mielőtt belemenne valami pusztító és visszavonhatatlan dologba.

 Vélem, hogy a megírás gondolatához pedig a kócskodás vezette el.

A PSZICHOPATÁK

állati érdekes figurák. Vagy állati figurák? Hm... Á, dehogy, nem feltétlenül azok. De a pszichopata szóról nagy valószínűséggel az emberek döntő többségének Hannibal Lecter jut eszébe, jobbára, amikor rendőr-áldozatának feltálalja a szeme előtt elkészített saját agyvelejét. Meg az Amerikai pszichó főszereplője, Pat Bateman. Pszichopata: vagyis beteg állat, aki kímélet nélkül, trancsírozva öl, olyan nyugodtan, ahogyan más a rét virágait gyűjti csokorba. 

De ez csak a kép egyik, bár igaz oldala. Jobbára a sorozatgyilkosok pszichopaták. Azonban nem minden pszichopata sorozatgyilkos. Tudod, minden rovar bogár, de nem minden bogár rovar. Azért, mert valaki pszichopata, nem feltétlenül sorozatgyilkos. Nyilván vannak olyan vonásai, ami egy sorozatgyilkosnál is megtalálhatók, de ezek a vonások nem predesztinálják arra, hogy sorozatgyilkos legyen. 

Gyakran igen jó intellektusú, simulékony modorú ember, aki kedvességével még a szakembert is megtéveszti. A pszichopata embert leginkább a fejletlen erkölcsi ítélőképesség, a többi ember érzelmeinek figyelmen kívül hagyása, a megbánás és bűntudat hiánya jellemzi. Viselkedésszintjén a pszichopátiás személyiségvonások általában bűnözéssel, hazudozással, sekélyes érzelmi élettel párosulnak, ami gyakran a partner(ek) kihasználásával vagy promiszkuitással (=gyakori partnercsere), házasságszédelgéssel is párosul, azaz állandó hódítási, uralkodási igénnyel. A betegség okait a szakma még kutatja, vélhetőleg genetikai okai vannak. Emellett agyi működészavarokat, így a frontális (homloklebeny) és parietális (elülső és oldalsó) agylebenyek működési zavarát is elképzelhetőnek tartják a pszichiáterek és farmakopszichológusok. Az antiszociális viselkedés, illetve a fentiekben leírt tünetek gyakran már gyerekkorban megjelennek... – írja a Wikipedia.

A wmn.hu Kit nevezhetünk pszichopatának? című cikkében Szalánczi Krisztina a következőt írja. 

„Hétköznapi pszichopaták" 
Róluk viszonylag kevesebbet tudunk. A pszichopátia lehet egy tartós személyiségvonás, nagyon sok ember tulajdonsága, akik orvosi értelemben nem tekinthetők betegnek. Mégis az adott személy viselkedését, életvezetését hosszasan jellemezhetik, befolyásolhatják. 
Hallottunk, ismerhetünk házasságszédelgőket, hírhedt csalókat, állandóan ígérgető, kölcsönt kölcsönre halmozó „üzletembereket”. Akik a törvénnyel ugyan nem kerülnek összeütközésbe, valahogy mindig megússzák, de nagyon messze állnak a törvénytisztelettől, becsületességtől, mások jogainak figyelembe vételétől, az igazmondástól, a felelősségteljes viselkedéstől, és a társadalmi normák tiszteletben tartásától. Ellenben előszeretettel használnak ki másokat, szeretnek kitűnni, szerepelni. 
Él bennük a feltűnési vágy, kíméletlenül tudnak hazudni és átverni másokat. Mindezt belátás nélkül teszik, képtelenek átérezni, hogy mások kárára vannak. Soha nem izgulnak, ha lopnak, ha tartozásuk van, mert sem bűntudatot, sem megbánást nem éreznek. 
A feszültségüket azonnal a környezetükre ürítik, emiatt sem szoronganak.

Manipuláció! 
Hihetetlenül manipulatív emberek, az empátiájuk csak addig terjed, míg felmérik, mit szeretne hallani a másik fél. Ezt gyorsan megteszik, és a reakciójuk sokszor lefegyverző, megtévesztő, míg a sértett fél gyanútlanul besétál a csapdájába. Ezért is vágnak át sokadszorra másokat. 
Ők egyáltalán nem érzik át, mit okoznak ezzel, nincs belátásuk, nincs bennük megbánás. Gyakori a felelőtlen viselkedés, ittas vezetés, gyorshajtás, költekezés, melynek nincs fedezete.

„Nem szeret, nem szorong, nem tanul"
Mérei Ferenc híres pszichológusunk lényeglátó, tömör leírása a pszichopatákról gyorsan elterjedt szakmai körökben és mély igazságot takar: „Nem szeret, nem szorong, nem tanul.” Mármint a rossz tapasztalataiból. Mindannyiszor elköveti mások jogainak megsértését, áthágja a szabályokat, ebből nem okul, soha nem érzi a felelősségét. A világ valahogy úgy jó, ahogy ő látja, saját rendezőelve, szabályai szerint él. 
A pszichopaták nem csak a laikusokat képesek megtéveszteni. Sok szakember beszámolójából, esetleírásából kiderül, számukra is megtévesztő viselkedésük, manipulatív hajlamuk csapdája.

A pszichopatáknak és betegségüknek, agyi torzulásuknak tengernyi irodalma van. Ilyen például Robert D Hare Kímélet nélkül című könyve. Hare szinte kiabál az olvasóval, hogy amikor a pszichopatákról olvas, el ne kezdje keresni a környezetében a magáét, mert óhatatlanul megtalálja!

Kevin Button könyve már kíméletesebb címében és alcímében is: Sikeres és bölcs pszichopaták (Élettanulságok szentektől, kémektől és sorozatgyilkosoktól) Na, jó a végén kibújik a szög a zsákból, de ez a könyv azt mondja, hogy a pszichopata is lehet értékes, kreatív, bölcs, stb. ember, ne húzzuk le egyből a vécén. Vagy zárjuk el a társadalomtól. 

Szóval van választék bőségesen, tulajdonságokban, módszerekben és lehet hozzáállásban is. Nem véletlen, hogy pszichopatáék olyan népszerűek művészet szerte. Hálás téma. Főleg mert félelmetes. És ami félelmetes, az valahogy vonz is egyben. Ha nem így lenne, éhen halnának a horror-gyártók és sokan mások. 

A VALLÁS, A SZEKTÁK ÉS A DIKTATÚRA

Nos, ez sem hálátlan téma. Mert a ma emberének a fejében a vallásos emberekről kialakult sztereotípiákról egyből a következők jutnak eszébe: a bezártság, az elzárkózás, a pénzéhség, a bigottság, az ostobaság, a meggyőzhetetlenség, az elfojtások tömkelege, a műveltség és az információk hiánya, a szolgalelkűség, az elvakultság, a társadalmi alsóbbrendűséggel párosuló felekezeti gőg, az agymosás (kifulladtam, nem is sorolom tovább, pedig lenne még bőven ötletem). Aki egy vallásban felül van, az vagy hideg, számító gazember és visszaél mások jóhiszeműségével vagy maga is végtelenül korlátolt és ostoba. Aki pedig alul van, az minden a fenti felsorolásban van, és minden egyéb rossz, amit már nem győztem beleírni. 

A sztereotípiák nem igazak, de nem is alaptalanok. Természetesen hihetetlen ostobaság lenne minden vallásra, közösségre, minden hívőre alkalmazni a jellemzőket. De sajnos voltak/vannak olyan egyházak, közösségek, amelyek több mint kimerítik a fenti jellemzőket. Nyilván elsőre mindenkinek Jim Jones Népek Temploma nevű öngyilkos vagy David Koresh háborús szektája jut eszébe. A maiak közül pedig úgy gondolom, az utca embere egyből a Vidám Vasárnapra asszociál. A második-harmadik befutónak pedig a szcientológiát és a Jehova Tanúit gondolom. Az utóbbi tök a dinnyeföldön, mert míg az előbbiek esetében mindig állt egy karizmatikus vezető a közösség élén, addig... hopp, voltaképpen a Tanúknál is volt egy Joseph Smith. Igaz, a XIX. század végén. Míg a többiek XX. századiak. (Ajánlott olvasmány a téma farvizén: Borovička – Sátáni istenek szektái.)

A fentiekhez hasonló vallásos jelenségekhez óhatatlanul kapcsolódik az agymosás fogalma. Ahogy a felsorolásba is beletettem.

Az agymosásról sokak és többek között Dominic Streafeild írt egy érdekes könyvet, nem meglepő módon Agymosás címmel (amiről viszont meglepő módon nem készítettem olvasónaplót). A másik könyv, amit a témában megemlítek Drábik János Tudatmódosítás című vaskos kötete. 

A vallást azért is hálás dolog összekapcsolni az agymosással mert Bibliában vannak félreérthető és félremagyarázható szakaszok a hívő egyén és a családja kapcsolatáról. Vagyis ha egy vallásos közösséghez csatlakozó egyén életmódja, életformája vagy akár csak az életének egy apró szegmense gyökeresen megváltozik, a külvilág szemében máris szektás, agymosott, önmagát feladó személyiséggé változik. Ami egyfelől érthető. Másfelől könnyen lehet, hogy irdatlan butaság. Hogy csak ezt a hirtelen eszembe jutó, nem vallásos példát említsem: a kocsmai barátok körében mire számíthat az az ivócimbora, aki a mája kímélése, a családja és a munkája megőrzése végett teljesen leteszi a poharat? Vagy ha valaki a mindenevőből vegánná (semmiféle állati eredetű táplálékot nem fogyaszt) válik. Egy mai, átlagos, mindennapi ember számára a vallás értelmetlen zagyvaság, a papok és lelkészek pedig becstelen, pénzsóvár pedofilok, akik a saját céljaik érdekében agymossák a hívek elméjét. Ami lehet igaz is. Meg lehet bődületes butaság is. 

Mert az, hogy vallásos közösség, nem automatikusan vonja magával mindezeket. Tudom, hogy van, akiknek dehogynem, de akkor sem. Tapasztalatból tudom. 

Vagyis valóban vannak/voltak pszichopaták által kitalált, irányított vallásos képződmények. Mártonffy András könyvében ez a kiinduló pont.

Meg az, hogy ezekben a szektákban véresen szigorú diktatúra van. Ami egy érdekes dolog. Mármint a diktatúra. Egyfelől mindenki utálja, mint a... Mert kötelező az egyen-gondolkodás, mert mindenki csak azt teheti, amit szabad, mert nincsen szólásszabadság, mert imádni kötelező a vezért, mert, mert, mert... Másfelől az emberek döntő többsége nem igazán tud élni a szabadsággal. Igénylik az útmutatást, az irányítást. a karizmatikus vezetőt, akire felnézhetnek, akit isteníthetnek. Figyeld csak a sztárokat, színészeket és főleg a rockzenészeket! 

Ő, SÁNDOR ERIK

A könyv főhőse egy nagyon okos, előrelátó, hidegen számító, a lelkében, szívében mindenkitől távol és felett álló, pszichopata, Sándor Erik. A neve két világhódító nevéből, Nagy Sándoréból és Vörös Erik nevéből áll össze. Vagy legalábbis így magyarázza a főhős. Egyes szám első személyben. 

A regény Erik története, felemelkedése, tündöklése és bukása. Miközben olvassuk, nyúlhatjuk lefelé a módszereket és az ötleteket minden téren. Mondom, gyorstalpaló pszichopatáknak a felemelkedéshez.

Görög származású, a görögségnek minden pozitív genetikai hozadékával, bár testalkatilag nem egy Adonisz. „Csak” nagyon vonzó arcberendezésű férfi. S ezzel már kamaszként is hódított, a nők minden generációjában, természetesen bizonyos életkori határokkal. Minden esetre az érett nőkkel való kapcsolat tapasztalatait bőven begyűjtötte. Ki is használta vastagon. (Vastagon... érted!) 

Szóval Erik egy jóképű, minden porcikájában pszichopata fiatalember, aki az embereket semmiképpen sem embertársnak, hanem puszta eszköznek tekinti a céljai eléréshez. A célja pedig a hatalom, a sok pénz és az általa lenézett munkák megvetése. Lenézett munka: minden, amihez gürizni kell, amit becsületesen végezhet, amiben nincsen játszma és amihez minden reggel fel kell kelni és adott helyen adott időt el kell tölteni. Vagyis Erik sok pénzt akar, és mindent, ami azzal jár, nőket akar, ha lehet minél többet, minél változatosabban, és akkor dolgozni és azt, amikor és amit ő választ magának. Kizárólag jelentős pénzért. 

Erik hamar rájön, hogy milyen könnyen, milyen egyszerű módszerekkel uralkodhat az emberek felett, hogy milyen hatékonyan képes kihasználni a gyengeségeiket, a gyarlóságaikat, a jellemhibáikat, a vágyaikat és az emberismereti hiányosságaikat.

Azt is hamar felismeri, mint a harcművészek, hogy mások befektetett energiáit milyen egyszerű ellenük fordítani vagy csak simán kihasználni. S mindebből nagyon hamar arra a felismerésre jut, hogy voltaképpen mindennek a legjobb keretet egy vallásos szekta biztosít.

Mivel szép is, meggyőző is, karizmatikus is, okos is, igen könnyen szerzi a híveket, és igen könnyen összedob egy nesze semmi fogd meg jól, de piszok jól hangzó tanítási rendszert is. Attól óvakodik, hogy a kereszténységbe belemásszon: túl nagynak tartja a konkurencia. A divatos áramlatokhoz fordul, a tanításának az alapja az Ősszellem lesz. Ehhez hozzátesz néhány divatos, spirituális, new age-körökben bevett fogalmat, és kialakítja a tanítását, a maga terminológiáját is. Miközben tiszteletre méltó rendszerességgel és libidóval teszi magáévá a szektája nőtagjait. És rakja szorgosan egymásra a befolyó, egyre vaskosabb bankjegy-kötegeket. 

Mondjuk attól az érzéstől nem tudtam szabadulni, hogy bár a mintavétel alanyának nagyon sok vallásos csapat magától adja magát, de a szerző egészen biztosan olvasta Bartus László Fesz van! című könyvét Sándor atyáról és az ő vidám gyülekezetéről. Ami könyv vagy igaz, vagy nem, de több minden visszaköszönt belőle Erik történetében. Az alapmetódus pedig ezerrel. 

A KÖNYV MINT REGÉNY

Mártonffy András jó könyvet írt. Több szempontból jót. Nézzük előbb a szöveget. Gondozva volt, ez az első, ami feltűnik. Van benne néhány elütés, de valóban csak néhány.

A megfogalmazás gördülékeny, élvezetes, következetes, egyáltalán nem érződik rajta, hogy egy első és ezidáig egyetlen könyves szerzőről van szó. A történet felépített, logikus, Erik személye, pszichéje konzekvens, amit mond az pedig teljesen hihető, ha visszataszító is. 

Mindvégig pörgős a történet, kellőn (hogyan is van a moly.hu-n a sokak által alkalmazott „szakszó”?) beszippant, és el nem enged. S lám, ennyire képes rá. Utoljára hasonlót a Mesterségem a halál olvasásakor éltem át: akkor drukkoltam a főhősnek, hogy legyenek ötletei a még hatékonyabb tömeggyilkosság végrehajtásához. Aztán megráztam a fejemet, hogy mi a francért is drukkolok neki? Itt meg neki láttam, hogy átvegyem Erik helyiértékeit. Bakker, hogy biza'!

Ezáltal még az is megbocsátható, hogy amikor eljutunk a történetben a szekta megalapításáig, néha volt olyan érzésem, hogy az író maga elé tette a szektavezérek hét parancsolatát, és annak megfelelőn megírta a könyvet. Nem baj ez.

Illetve egy kicsit azért igen, mert a könyv az elejéhez képest onnantól egy kicsit, hm, felsorolás-szerűvé válik a történet. Simán talpon marad a történet, csupán picit megtörik a történetmesélés folyamatossága azzal, hogy Erik többször pontokba szedve felsorolja a módszereit. Sokkal ügyesebb, amikor nem ő sorolgat, hanem a gyakorlatban derül ki a mit hogyan. De félreértés ne legyen: egyáltalán nem lesz unalmassá Erik története,, Mártonffy úr simán élettel töltötte meg a „felsorolást” is.

Külön szerencsés megoldás volt, hogy Erik sztorija nem egy teljesen lineáris történet. Akkor kapcsolódunk be az életébe, amikor először és utoljára alkalmazott lesz és eljutunk a szektavezér dicsőségének a csúfos elszállásáig, de vannak közbeiktatott fejezetek, amelyekben megismerjük Erik gyerek és kamaszkorát, a családját és az első pénzszerzéseit. A visszatekintő fejezetek teljesen szervesen és logikusan épülnek a fősodorba, és mintegy háttért adnak Erik személyiségének a kiteljesedéséhez. Bár a szekta-dolog pörgősebb, akciósabb, nekem mégis ezek a részek tetszettek legjobban.

Aztán az egyik, Erik családjában lezajló jelenetnél arra is felfigyeltem, hogy milyen kifejezők a leírások. Erik teszetosza, üres életű édesapjának a bemutatása, leírása. Az édesapa bemutatása, tartalmatlan proli-büszkesége, lecsúszása kódolt, mégis szívfacsaró, plasztikus és szagokkal teljes. Vagy csak túl nagyot kellett nyelnem, mert túlon-túl ismerős volt ami történt vele, az apával... (Van még nekem is mit feldolgoznom. Bár, ha harminc év alatt nem sikerült teljesen...)

Azért az odaüt, amikor a végén Erik felsorolja, miért nem bán semmit sem. Két okból vág földhöz. Egyik felől azért, mert valóban, ki mondhat magáénak olyan életet mint ő, kinek van akkor és olyan nője, amilyet akar, és aki készségesen kiszolgálja a szexuális étvágyát? És kinek van annyi pénze, hogy nem is tudja mennyi? És ki az, akihez szinte magától ömlik a lóvé, tennie is alig kell érte valamit? Mások oldalról azért is K. O. ez a szakasz, mert lehet gondolkodni, Erik most, a dolgok végeztével magát is vaskosan átvágja-e ezzel a magyarázattal, netán próbálja megmagyarázni magának, miért jobb neki, mint azoknak, akik ekkor körülveszik vagy valóban úgy gondolja, ahogyan mondja? 

A regény trágár. Szókimondó. Permanensen, de nem feleslegesen, és semmiképpen nem öncélún. Erik akkor trágár, amikor arra szükség van, amikor a trágársággal kiemel, megindokol valamit. Vagyis a trágárságának dramaturgiai szerepe van.

A KÖNYV MINT TÁRGY

Minden szempontból kifogástalan. Több mint megfelelő a mérete, kemény borítós, kötött darab, könyvjelző van benne (!), pompás a tördelése, kiváló a belső tükör és megkapó a borító is a fekete tónussal, az ördögien füstölgő szemöldökű fiatalemberrel. 

A könyv címét három sorba tördelték, és a sorok között pirossal van ott az alcím, hogy helyre tegyen, nagyjából miről is lesz szó. A magam részéről a három sor között nagyobb térközt hagytam volna, hogy feltűnőbb legyen az alcím, de spongyát rá.

Vagyis az Én, Sándor Erik tárgynak is remek!