A költő és az olvasója.
Két füzet, két írás, két tragikus sors.
Az egyik nő, a másik férfi.
A férfit harmincöt évesen megölték. A nőt huszonhét évesen egy betegség gyilkolta meg.
A férfi az utolsó pillanatokig alkotott. A nő az utolsó pillanatokig mosolygott és szeretett.
A férfi költészetét ma is milliók ismerik. A nőre már alig van, aki emlékezzen. 

Én most ezt teszem ezzel az írással. 

Az utolsó integetés

Már sötét este volt, amikor utoljára elment. Nem törődve a decemberi hideggel, kitártam az ötödik emeleti ablakunkat és integettem utána. Ahogy a busz felé menet átvágott a széles parkolón, a szél többször is belekapott a már megritkult, de még mindig dús fekete, hosszú hajába. Fedetlen fővel ment el akkor is. Vissza-visszafordult, hogy integethessen nekem a szállingózó hóban.

Akkoriban cserélték le a nagy parkoló lámpáit azokra a sárga fényű, energiatakarékos fényekre, amelyek ma is bevilágítják főútjainkat. Nagyon szerettem azt a fényt, mert mindig olyan érzésem támadt tőle, mintha könnyű narancshabban sétálnék. Sokszor csak azért bandukoltam a megújult fényű Szentendrei úton, hogy körülölelhessen ez a narancshab. Anyu ebben a fényben olyan volt, mintha apró gyümölcsdarab a joghurtban.

Mielőtt végleg eltűnt volna a Miklós utca sarkán a buszvégállomás felé, még egyszer visszafordult és integetett nekem. Ez az intés az utolsó emlékem róla: hosszú fekete hajába belekapott újra a decemberi szél, felborzolta, összekócolta, mielőtt végleg és utoljára befordult a sarkon.

Ideiglenesen volt azon a karácsonyon otthon. Kiengedték a kórházból, látogatóba. Mindenki tudta, hogy utoljára. Ő is. Ennek ellenére ő volt az egyetlen, aki mosolygott, aki véges-végig mosolygott, amíg körülötte mindenki sírt. Nem álmosoly volt az övé, hanem szívből jövő, őszinte derű. Mindennek ellenére és dacára.

Karácsonyra kaptam tőle egy könyvet. Továbbadtam az óvónővé lett lányomnak. (Ő most huszonkilenc éves. Hála Istennek, többet élt már mint az anyukám, és persze, hogy őszintén remélem, tisztes öregkort él meg!.) Egy kisgyermekek számára összeállított versgyűjtemény, Cini cini muzsika s címe. Ott vette bent, egy kis könyves-standnál, ahonnan nem jött soha többet haza. Így olvasni sem tudott nekem belőle. Nem írt bele semmit, pedig akkor már, közel hétévesen, az első osztály felénél, tudtam olvasni. Talán azért, mert nem akart búcsúzni; nem a bánatot, a fájdalmat, hanem a mosolyát akarta itt hagyni nekem.

Amikor megtörtént, már nem csupán fényt, hanem némi meleget is hintett a Földre a Nap sugara. A kertben játszottam a szomszéd kislánnyal. Vastag, biztonságos kőfalak óvtak minket a külvilágtól, és a külvilágot tőlünk. A ház, amelyben anyai nagymamámék laktak, eredetileg apácazárda és kolostor volt, amit az ötvenes évek közepén, közvetlenül a forradalom előtt hevenyészve bérházzá alakítottak. A kert fénykorában rózsáktól illatozott és gondos kezek vékony sétautakat alakítottak ki benne a lugasok között. Eredetileg elmélkedésre és elcsöndesedésre tervezték, de a senki tulajdona rendszerben, mint annyi minden más, ez is hamarosan lepusztult. Eltűntek a rózsák, elkoptak a sétautak téglái, itt is, ott is felütötte a fejét a gaz. A ház lakói közül néhányan rendszeresen kétségbeesett kísérleteket tettek a szépségének megőrzésére, de a romlással vívott szakadatlan versenyben rendre alul maradtak: hiába vásároltak fűmagot, hiába álltak össze kalákában kertészkedni, mintha átok ült volna munkájukon. Mintha mindig újra, elölről kellett volna kezdeni mindent. Minket, gyerekeket természetesen nem zavart mindez: élveztük a fára mászást, az ismerős bokrok közötti rejtőzést, a fűcsomókat illatának otthonérzetét.

Aznap éppen egy vastag faágra kötözött hintát nyűttünk nagy egyetértésben, fáradhatatlanul néhány hosszú órája a kislánnyal, Adriennel.

Egyszer csak édesapám jelent meg az udvarra vezető barna faajtóban.

– Gyere ide, kérlek! – intett magához.

Engedelmes gyerek voltam, lekászálódtam a hintáról és odafutottam hozzá. Valami iszonyú balsejtelem öntött el. Tudtam, mit akar mondani édesapám, de szűkölő reménység volt bennem, hátha mégsem azt.

Apu beharapott alsó ajakkal lehajolt hozzám, két kezébe fogta a fejemet, figyelmesen, megtört tekintettel a szemembe nézett, és így szólt:

– Anyu nem bírta tovább a szenvedést… – kicsit elhallgatott. Nem kellett volna, de folytatta. – Ma reggel meghalt.

Hét éves voltam. Ma sem értem hogyan működött akkor a lelkem. Néztem apura, és úgy válaszoltam.

– Mehetek vissza játszani?

Ó csak bólintott és bement a házba. Visszafutottam Adriennhez és a hintához. Felkászálódtam rá, s közben éreztem, hogy a kislány fürkésző tekintete az arcomon kutakodik. Mivel nem mondtam semmit, nem bírta tovább, ő szólalt meg.

– Meghalt az anyukád, ugye? Én már tudtam!

Kegyetlennek éreztem őt, de megértettem: azért ez szenzáció a maga nemében. Nem veszekedtem vele, nem nehezteltem rá a kíméletlenségéért, hintáztam tovább, és megpróbáltam magammal is elhitetni, hogy zökkenőmentesen túl lehet ezt élni.

Nem sírtam. Akkor még nem. Pedig úgy éreztem, mintha egy hatalmas kéz kegyetlen szorítással, papír-zsebkendőként gyűrné össze a lelkemet. Hiába volt a hatalmas kéz szorításának fájdalma, hiába anyu hiányának farkas-mód szűkölése, visszatartottam a könnyeimet. (Akkor töt ki belőlem először majd sokáig később mégsem, amikor az iskolában anyáknapi ünnepségre készültünk, és az első próbán nem jött ki hang a torkomon, képtelen voltam elmondani a magam strófáját. A tanárnéni megrótt „Moha, nem szereted anyukádat, nem akarsz neki verset mondani?” Na, akkor fakadtam sírva első ízben. Nem tudtam neki válaszolni. Ha jól emlékszem Kati osztálytársnőm [vagy Margó volt?] világosította fel a tanárnénit: „A  Mohának nincsen anyukája, meghalt már egy éve!” Nem kellett szerepelnem az ünnepségen. 

Az Anyukám hét évig volt az édesapám felesége. Az első, nagyon-nagy szerelem volt mindkettőjük számára. A negyvenes évek közepén születtek mindketten, közvetlenül a háborút követő években.

Anyu családja Abádszalókról származott, mindkét nagyszülő ágán. Apué pedig egyrészt a Jászságból, másrészt budapesti zsidó család volt. A jászsági ágban legalább ötven százalék cigány vér is volt. A család genetikája tehát megegyezett a kelet-európai népek, a Balkán genetikájával: mindenből van bennünk egy kicsi.

Anyu szülei az ’56-os forradalom után költöztek Budapestre. A nagypapám cipész volt, Nagyi is a cipóiparban dolgozott. Apuék családja apai ágon budapesti volt. Jászsági nagymamám húsz éves kora körül került a fővárosba.

Apu és Anyu egy gimnáziumi bálon találkoztak először, ahol Nagyi, Anyum édesanyja volt a ruhatáros. Anyu már kiszemelte magának a fiatal, jóképű Mohácsi Dodit, de addig még soha nem váltottak szót egymással, csak távolról nézve játszott el a gondolattal, milyen jó lenne megismerkedni a legénnyel! Nagyi biztatta, nosza, tegye meg. Az iskolai bálokon akkor még szokás volt, hogy egy alkalommal a lányok kérik fel a fiúkat. Anyu nem tétovázott.

Aznap este már csak egymással táncoltak, fittyet hányva az illemre, a táncórákon tanult rendre és udvariasságra.

Aztán úgy fordult a szerelmük, ahogyan az a mesékben írva vagyon. Amikor Anyu igent mondott az állami házasságkötő-teremben, már domborodott velem egy kicsit a pocakja. Nem én voltam a házasságuk oka, mindenképpen egymást választották volna a korai jöttöm nélkül is. Szép szerelem volt az övék, a családi legendárium úgy tartotta,  nagyon-nagy, mesebeli. Lehet, hogy emiatt hittem világéletemben a párkapcsolatban, a működő házasságban. 

Vidám pár voltak, az élet szeretetét ragyogták a környezetükre. Van egy régi, nyolc-milliméteres, családi némafilm (apai nagypapám forgatta), ahol egy házibuliban mosolyogva, hihetetlen energiával ropják a twistet. A film a maga némaságában is mindent elárul róluk! A létezésük, a mozgásuk, az egész lényük az mosolyogja, hogy jó dolog élni, bármi is vesz körül.

Anyu anyukának és apukának hívta a férje szüleit, ahogyan Apu is anyukának és apukának hívta Anyu szüleit. Hirtelen mindkettőjüknek két anyja és két apja lett!

Apu szüleinél laktak egy nagyon kicsi szobában, ahová az ágyukon kívül csak az én rácsos ágyam fért el. Meg a falra egy tömött könyvespolc.

Nem voltunk módosak. A szocialista rendszernek csak a végén jelentek meg a maszekolós, géemkázós vastagabbak. Nem voltak túl tanultak sem: Anyu a gimnázium után, Apu pedig egy esztergályosi technikum után nem tanult tovább. Anyu versenyszerűen kézilabdázott, Apu pedig puszta kézzel hajlította a vasat, mint egy szocializmus szülötte Héphaisztosz.

A nyolcadik kerületben laktunk, a Mátyás tér mellett, a Szerdahelyi utcában. Kicsi volt a lakás, az udvarról nyílt az ajtaja, a fürdőszobát úgy építették hozzá, egy vegyes tüzelésű boylerrel, káddal (mekkora szó volt!), macskaköves volt az udvar. Miközben éreztem, néha láttam, hogy élnek máshogyan is emberek, mégsem éreztem a hiányát semminek. Amíg nem volt fürdőszobánk, ami a terasz helyére épült, a teraszt befutó lugas olyan muskotályos szőlőt termett, aminek a mai napig nem találkoztam párjával!

Az udvaron sűrűn rendezett  család jókedvű tollaslabda-bajnokságokat a fiatal rokonokkal, barátokkal. Szállt a labda, sokat nevettünk, fogyott az őrölt paprikás zsíros kenyér, sok lilahagymával. Élet volt körülöttük, bennünk.

S bizony, csinos volt az anyukám és szép arcú, dús hajú, vékony szájú, magas homlokú, szelíd mosolyú. Nincs olyan fénykép, olyan filmfelvétel róla, ahol ne mosolyogna. Bárkit kérdeztem róla, a válasz ez volt: „Ó, az Etuka! Hát az egy tünemény volt, jókedvű, jólelkű teremtés volt.”

Anyu és Apu hét évet vártak a saját lakásra. Befizettek egy nagy kalap pénzt, amit jócskán túlórával teremtettek elő, vállaltak két gyereket, és vártak, vártak, vártak. S a várakozás után aztán, nagy sokára, óbudaiak lettek, egy kétszobás, összkomfortos, saját lakásban, egy hosszú házsor ötödik emeletén, a Harrer Pál utcában.

Hármasban mentünk bútort vásárolni. Anyuék hihetetlenül biztos kézzel választottak ki egy tűzpiros szekrénysort, két heverővel, amin sóskazöld kárpit feszült. Gyerekként is elborzadtam tőle, de nekik nagyon tetszett. Kicsit olyan lett a szobájuk, mint egy tűzoltó-pihenő. Az új lakásban külön fürdő, külön wc, gardrób-szoba volt, külön szoba a gyereknek, aki én voltam. Kánaán!

Boldogok voltak.

Anyu a leukémiával a megszületésem óta küzdött. A szülés után fél évvel jöttek az első tünetek. Azt mondják, maga a terhesség és a szülés folyamata indíthatott el valami végzetes reakciót a testében. Amikor tudatosan felismertem az arcát, a hangját, az illatát, már beteg, nagyon beteg volt az anyukám. A körülöttem élők megosztották velem a betegségének a tényét. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy Anyu beteg, és a doktorok még nem tudják meggyógyítani a betegségét. Úgy fest, megbíztak bennem, és elő akartak készíteni arra, ami óhatatlanul bekövetkezik majd. Évekig orvos akartam lenni, hogy meggyógyíthassam őt. Elkéstem: én sokkal lassabban cseperedtem, mint ahogyan a rák burjánzott, legyintettem aztán az egész életcélra, én csak az anyukámat akartam meggyógyítani.

Anyunak és Apunak nem adatott meg, hogy bebizonyítsák, hajolhat szerelemmel őszülő fejjel is az ember az élete társának a sírja fölé. Nem adatott meg, mást tartogatott az Ég. Csak hét évig voltak házasok. Huszonhét  éves volt az anyukám, amikor meghalt. Huszonhét éves. Én már egy híján kétszer annyi évvel többet éltem, mint ami neki megadatott!

Huszonhét évet élt, és ebből hetet megrontott a betegséggel való küzdelem, az elkerülhetetlenül bekövetkezendők árnyéka. De Anyu összegyűrhetetlen derűvel és hatalmas akarással mosolyogta tele a világot, ölelte át, vigasztalta azokat, akik már az életében sírtak a betegsége miatt! Gondolj csak bele!

Egy képeslap hátuljára, amelyet ma is őrzök (előlapján egy rózsaszínű, szőrös, csuklyás bundába öltöztetett, csuda kedvesen mosolygó baba játszik egy mély-piros kockával), s amit mindvégig remélve küldött a kórházból, ezt írta nekem:

Anyu halála után Apu mintegy tizenöt hosszú év alatt, gyűlöletes fokozatossággal omlott össze. Inni kezdett, magába fordult, nem érdekelte már senki és semmi. Igazából én sem, bár kezdetben visszautasította mindkét nagyszülő párost, akik azt mondták, menjen, éljen, fiatal még, majd ők felnevelnek. Azt felelte: „Zoli az én fiam, én nevelem fel!” De egyre agresszívabb lett, kiabálós, nehezen elviselhető. Negyvenhárom évesen hanyatt vágta az alkohol egy lakótelepi lépcsőházban, rosszul esett, koponyaalapi törése lett… Egy általam kikényszerített mozin kívül soha, sehol nem voltunk együtt, se kirándulás, se sport, se uszoda, se séta, se koncert, se semmi. Erre a fiam döbbentett rá, amikor egyszer megkérdezte valami program kapcsán, hogy én voltam-e ott az apukámmal... A fájdalom, a múlt elnyelte a jelenét és elpusztította a jövőjét. 

Anyu édesapja sem volt képes feldolgozni a lánya halálát. Ő is inni kezdett. Ő is a sírba itta magát.

Én sokáig nem sírtam Anyu halála miatt. Néhány évvel később, tizennégy évesen, amikor már ki mertem mondani, hogy nagyon fáj, hogy nincs, amikor már észrevettem, hogy lelkem inkább kitörölte a vele kapcsolatos emlékeket, hogy ne hamvasszon a hiánya, amikor elviselhetetlen volt két nevelőanyám ridegsége és édesapám teszetoszasága, hogy nem állt ki sem önmaga, sem a fia mellett, akkor már mertem sírni, mertem zokogni, hogy nincs anyukám.

Most, hogy írok az Anyukámról, hallgatok egy zenét, egy csak néhány pillanatig létező, de legendás magyar zenészekből álló együttestől. Így szól a szövege:

Mire volt jó, hogy te jó vagy? Mennyi gonosz élt túl?
Mindent tud a világ, de sose tanul.
Mire jó, hogyha csak jó vagy? Mennyi gonosz élt túl?
Csak a jók mennek el váratlanul.

Írtam ezt a néhány oldalt, hogy elmondjam egy csendesen élő igaz embernek a történetét, aki történetesen az anyukám volt. Amikor rossz volt, amikor nagyon rossz, amikor nem volt kinek elmondanom a fájdalmakat, a magányt, akkor mindig azt képzeltem, felülről, a felhőkből figyel rám, gondot visel rólam az én hosszú, fekete hajú, mosolygós, fiatal anyukám.

Ma már tudom, hogy ez nem így van. Tudom, hogy nem ő vigyáz rám odafentről. De most, írás közben, a zenét hallgatva megértettem valami nagyon fontosat. Bár mindent tud a világ, miközben sosem tanul, egyvalamit mindenki megért, mindenki értékel, mindenkinek fontos: aki jó az a mosolyával, az ölelésével, a szelídségével, a tiszta tekintetével mutatja meg nekünk ezen a földön, hogy élni hogyan is, és csak így érdemes.

Vénülő fejjel köszönöm ezt neked, Anyukám!

Jövőre én már huszonhét évvel többet éltem, mint amennyi év neki adatott. Egek, a dupláját éltem mint amit ő élhetett! Vajon ez húsz évvel több mosolyt is jelent?